9. fejezet - Elveszve

Sziasztok. Bocsi, hogy ennyit kellett várni - hupsz, és talán nem a legjobb ötlet 11-kor feltenni az új fejezetet, mert nem sokan fogjátok látni, de hátha. Először is nagyon szépen köszönöm az összes kommentet, amit kaptam, nagyon jól esik minden vélemény. :) Másodszor a fejezethez szeretnék hozzáfűzni. Ezt a kis szösszenetet, amit már megszokhattatok minden rész előtt, ez a dal ihlette. Meg úgy alapból illik ehhez a fejezethez. :) Jó olvasást és puszi mindenkinek. ♥

9. fejezet

Elveszve

Érezted már azt, hogy kicsi vagy és elveszett? Amikor sírsz és sikítani akarsz, de tudod, hogy senki nem hallaná meg. Amikor akarsz valakit, akárkit, aki csak egyszerűen átkarol és megnyugtat. Amikor még hiszel abban a napban, hogy meglátod a fényt és ez a valaki – legyen családtag, barát vagy szerelem – rád talál... És amikor úgy érzed, hogy nem lesz ilyen, na, akkor szenvedsz igazán... Aztán azt hiszed megtaláltad, de újra padlóra kerülsz és kezdődik minden elölről. De még mindig reménykedsz, mert tudod, hogy a remény hal meg utoljára!

Jedda:

Amikor hazaértem, rögtön ledőltem az ágyra. Nem tudtam, hogy volt-e értelme annak, hogy elszaladtam. De nem is akartam tudni. Úgy éreztem újra a mélyben vagyok. Egészen eddig azt hittem, hogy sikerült túltennem magam mindenen, amin keresztülmentem. Normálisan ettem, tanultam, próbálkoztam barátkozni, néha sírtam és nevettem. Azt hittem jó úton járok, de most kiderült, hogy tévedtem. Ez volt az első alkalom… Nem, inkább ő volt az első ember, aki erre ráébresztett, hogy nem vagyok még túl rajta. Az eddigi hónapok csak egy álarcot mutattak, amelyen látszott, hogy megviselt, de próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Lexi és Tina talán túl elfogultak voltak velem kapcsolatban. Nagyon akarták látni azt az énemet, aki még december 15-e előtt voltam, és én belementem ebbe a dologba szavak nélkül. De túl nagy falat volt. Már soha nem leszek, azaz ember, aki 2010. december 15-e előtt voltam. Hasonló lehetek, de ugyanaz sose! Azóta teljesen felnőttem, már nem lehetek újra gyerek.
A könnyeim szüntelenül potyogtak, le se töröltem őket, tudtam, hogy felesleges. Nem számoltam a perceket, de az időérzékem azt sugallta, hogy elég sokat feküdtem és sírtam ott egyedül. Ebből a helyzetből a telefonom csörgése zökkentett ki.
- Halló? – szóltam bele, miután megnyomtam a gombot. Hamar rájöttem, hogy hirtelen azt se sikerült felfognom, hogy nem hívtak, hanem sms-t küldtek nekem. – Idióta. – motyogtam magamnak, miután erre ráébredtem. Az sms feladóját nem tudtam beazonosítani, a számot persze kiírta, de nem volt benne a telefonomban, így nem tudtam ki lehetett az. Megnyitottam az üzenetet, ami pár mondatból állt.
„Sajnálom, nem akartalak megbántani – bizonyára van ok rá, hogy miért esett rosszul. Lexi adta meg a számodat, hogy bocsánatot kérhessek. Ha még beszélni akarsz velem, akkor hívj vagy írj. Még egyszer sajnálom. Gregor”
- Na, ne. – olvastam vissza az üzenetet még néhányszor. Nem hittem el, hogy van a világon még olyan ember, aki tud bocsánatot kérni. Bevallom jól esett, hogy leírta mennyire sajnálja, de ez a tempó túl gyors volt nekem!
„Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, csak azt hittem, hogy… mindegy… Nekem ez most kicsit gyors, ne haragudj rám ezért. Gondolkoznom kell, nemcsak ezen. Ígérem, hogy jelentkezem. (ahogy magamat ismerem nem soká) Jedda.”

„Nem tudom, miről van szó, de csak annyit tudok mondani, hogy fel a fejjel! Lehet, hogy most nem így hiszed, de a legrosszabb dolognak is van jó oldala. :) G.”

A legrosszabb dolognak is van jó oldala? Ennek még is micsoda? Meghaltak a szüleim, a barátaim cserbenhagytak, a barátom megcsalt. Hol a jó oldal? Vagy talán örülnöm kéne? De ígérem, hogy ha megtalálom a jó oldalát, azonnal adok ennek a srácnak egy Nobel-díjat!
Észre se vettem, hogy eltelt az idő otthon, egyedül, Tina és Lexi már haza is érkeztek.
- Sziasztok. – köszöntem, mikor megérkeztek.
- Szia. – mosolyogtak.
- Hazasétáltál? – kérdezte döbbenten Tina.
- Igen. – válaszoltam halkan.
- Nyugodtan szólhattál volna, hogy hozzalak haza. Maximum félóra lett volna. – mondta kedvesen.
- Nem akartalak zavarni a munkában. Meg amúgy is sétálni akartam. – ültem le a kanapéra.
- De legközelebb szólj! – kacsintott rám. – Jut eszembe! Mit akartok vacsorára? Mert én már is éhen halok. – simogatta meg a hasát. Lexivel összenéztünk és vállat vontunk, majd újra az idősebbik Renheit lányra pillantottunk. – Nagy segítségek vagytok, mondták már? Na, jó! – sóhajtott. – És ha rendelünk pizzát?
- Oh, benne vagyok. – vágtuk rá egyszerre.
- Sejtettem. – motyogta halkan és nevetve megrázta a fejét. – Hawaii?
- Tökéletes lesz. – válaszoltunk megint egyszerre.
- Akkor megyek és megrendelem, aztán szerintem letusolok. – indult el a konyha felé. Bólintottunk egyet, amit persze már nem látott. Lexi lehuppant mellém, láttam, hogy akar valamit.
- Hívott? – kérdezte rögtön.
- Írt. – piszkálgattam a körmeimet.
- Na! És mit? – kíváncsiskodott tovább.
- Azt, hogy sajnálja, nem akart megbántani és, hogy biztos van ok arra, hogy rosszul esett nekem, amit mondott. Aztán visszaírtam neki, hogy ne haragudjon meg, hogy ilyen helyzetbe hoztam, meg hogy ez nekem gyors, még gondolkodnom kell dolgokon. Végül visszaírta, hogy a legrosszabb dolognak is van jó oldala. – sóhajtottam a mondandóm végén.
- De aranyos. – olvadozott mellettem barátnőm. Furcsán néztem rá, mire megrázta a fejét, hogy visszatérhessen a földre a gondolataiból.
- Ugye nem mondtál el neki semmit sem?
- Dehogy mondtam! Csak kiszedtem belőle, hogy mit mondott neked, amiért eljöttél. Aztán persze kíváncsiskodott, de mondtam, hogy majd ha akarod és készen állsz rá, elmondod neki te.
- Köszönöm. – öleltem meg. – De nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e arra, hogy másnak is beszéljek erről az egészről. – töröltem le az első könnycseppet, amelyet megéreztem az arcomon.
- Csak idő kérdése, hidd el nekem! – simította meg a hajamat. – De abban biztos vagyok, ha ez a srác már is bocsánatot kért tőled, akkor már ennyi idő után is fontos vagy neki.
- Ah, dehogyis! Egy napja ismer.
- Lehet. De látnod kellett volna ma, tiszta ideg volt, hogy elmentél. Nem tudta, hogy mi rosszat mondott. Nem akart megbántani.
- Mindegy. – legyintettem. – Majd még lehet, hogy beszélek vele. – indultam el a lépcső felé.
- Úgy tudom, hogy valamikor bejön még a hangárba. – mondta Lexi, de mintha meg se hallottam volna sétáltam tovább a szobámba. – Jaj. – sóhajtott fel és ebben a pillanatban sms-t kapott.

„Otthon vagy már? Mondd, hogy nem haragszik rám. G.”

„Nem haragszik, nem az a típus… Csak tényleg olyan dolog történt vele régebben, ami miatt nehezebben visel dolgokat. De ne akard, hogy elmondjam, ezt csak ő mondhatja el. L.”

„Oké, köszönöm. G.”

 „Egyébként Tina mondta, hogy a papírjaidat otthagytad nála a sminkszobában. Most itt vannak nálunk, hogy még véletlen se vigye el valaki a sminkszobából. L.”

„Basszus, már azt hittem elvesztettem őket. Valamikor vissza tudjátok szolgáltatni? Nagyon fontos lenne! Ha otthon leszel, visszautazok holnap Salzburgba érte. G.”

„Végül is holnap itthon leszünk, oda tudom adni. L.”

„Semmiképp se nálatok. Nem akarom Jeddát még jobban összezavarni. Park, ötkor? G.”

„Igazad van. Ok, ott leszek a papírokkal. L.”


A szobámban megint csak lefeküdtem az ágyra, nem akartam semmin gondolkodni. De minden eszembe jutott újra meg újra. Ami Norvégiában történt és az is, ami eddig Ausztriában. Zaklatott voltam. Ráadásul azt is el kellett döntenem, hogy mit akarok ezzel a Gregoros dologgal. Szükségem lenne egy barátra, akivel csak úgy lehet lógni és lazulni, és az eddigiek alapján ő pont megfelelő, mert kedves, jószívű és vicces. Csak, hogy hajlamos vagyok arra, hogy rövid időn belül közel kerüljek az emberekhez és nem akarok újra csalódni – abból már épp elég jutott. Kellett valaki, aki tud nekem tanácsot adni, ezért felhívtam a Finnországban élő családomat. Elenával akartam beszélni, de a telefont unokatestvérem, Tom vette fel.
- Halló? – szólt bele édesen.
- Tom, hát te? Már olyan nagy vagy, hogy telefonálgatsz is? – lepődtem meg a hangján.
- Jeddaaaaaaaaaa! – üvöltött a telefonba, amitől majd’ megsüketültem, mégis jól esett ez az érzés. Szinte éreztem a szeretetet a hangjában.
- Igen, én vagyok. – nevettem fel. – Hogy vagy drágám? És kiengedett oda a telefonhoz?
- Jól vagyok. Hát én. Én engedtem oda magam.
- Apa és anya hol vannak?
- Apuci még dolgozik, anyuci meg a konyhában van és nem hallotta a telefont. – nevetett nyájasan.
- Jaj, te! – ráztam meg a fejemet.
- Miért telefonáltál? Mert hazajössz? Mondd, hogy idejössz!!
- Nem sajnos, nem tudok most hazautazni. Sok a tanulnivalóm, de ígérem, hogy hamarosan meglátogatlak titeket. De ám mondhatod anyuéknak is, hogy ti is jöhettek ide!
- Majd megmondom! Menni akarok hozzád.
- Én meg hozzád Tom. Ha már anya úgy se ér rá, segítenél nekem?
- Igen, igen, igen!
- Na, szóval van egy kis problémám. – kezdtem bele. Kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, min rágódok, ezért megfogalmaztam magamban egy kérdést. Azt, hogy beszéljek-e még Gregorral, hogy adjak-e esélyt arra, hogy újra lazább legyek. – Hosszú lenne most elmesélni, de van egy kérdés, amire nem tudok válaszolni. Mivel te olyan okos és nagyfiú vagy, szeretném, ha válaszolnál. Csak egy igent vagy egy nemet kell mondanod.
- És mi a kérdés?
- Oh, azt nem mondom el. Ez ilyen titkos dolog.
- Akkor… legyen nem!
- Nem? – kérdeztem vissza.
- Neeeeeem! Inkább legyen igen!
- Most akkor melyik?
- Igen! Azt válaszolom, hogy igen!
- Köszönöm! Ígérem, ha összejött a dolog, akkor egyszer elmondom neked. De most megyek, mert éppen vacsorázni fogunk. Mondd meg anyuéknak és az öcsédnek, hogy puszilom őket.
- És engem már nem is?
- De kicsi, téged a legjobban, neked küldöm a legtöbb puszit!
- Én meg neked. Szia, Jedda.
- Szia, Tom.

Miután leraktam a telefont sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Tom mindig meg tud nevettetni, magam előtt láttam az arc kifejezéseit, miközben beszélt és szinte elolvadtam. És, ha már azt válaszolta, hogy igen, akkor teljesítem a kérését.
A vacsora valami isteni volt, életem legjobb pizzáját ettem. Na persze Olaszországban valószínűleg még finomabb lehet, de az tuti, hogy Ausztria legjobbja volt az, amit akkor este ettünk.
Fáradt voltam, ezért nem is időztem sokáig a földszinten. Visszamentem a szobámba a pizsamámért, aztán a fenti fürdőbe battyogtam, ahol egy gyors zuhanyt vettem. Amikor bedőltem az ágyba nem volt energiám azon gondolni, hogy miként aknázhatnám ki azt, hogy ne verjenek többé át az emberek, inkább arra törekedtem, hogy gyorsan el tudjak aludni.


Lexi:
Reggel – na jó inkább, majdnem hogy tizenegykor keltem – már éreztem a finom illatokat a földszintről. Összeszedtem minden erőmet és lesétáltam a lépcsőn, a konyhában éppen Jedda és a nővérem készítették az ebédet. Fogalmam se volt, hogy mi lesz az, de az illata isteni volt. Pár szót váltottam velük, aztán elmentem letusolni és felöltözni. Bár tudtam, hogy lassan mehetek újra öltözködni, mert ötkor találkozok Gregorral. Ebéd után elmosogattam, ha már a lányok megcsinálták az ebédet, aztán nekiálltam a tanulnivalómnak. Az utolsó év az egyetemen elég kemény, ráadásul úgy, hogy közben modellkedik és néha dolgozik is az ember… Maradjunk annyiban, hogy a magam részéről a lehetetlent próbálom lehetségessé tenni. Nem mindig sikerül, de igyekszek, és mindenképpen le akarok diplomázni május elején.
Négyig a könyveket bújtam, aztán gyorsan átöltöztem, a hajamat csak összecopfoztam. A papírokat a táskámba tettem és háromnegyed körül lesétáltam a lépcsőn. A lányoknak azt adtam be, hogy elviszem Brunot sétálni és beugrok egy fél percre az egyik csoporttársamhoz. Tinának még el is mondtam volna, hogy Gregornak adom oda a papírokat, de Jedda ott ült mellette, így inkább neki is hazudtam. Nem akartam, hogy Jedda tudja, összefutok Gregorral. Szerintem most egy pár napig nem akar róla hallani, mert át akarja gondolni a dolgokat, hogy érdemes lenne-e összebarátkozni valakivel. Fél a csalódástól, de meg kell tanulnia, hogy egyszer úgyis el kell kezdenie újra barátkozni. Nem ülhet mindig otthon, mert egy idő után bele fog őrülni – tudom, mert ismerem.
Ötkor a megbeszélt találkozóhelyen voltam és Gregor is pontosan érkezett, pedig nem is a városban lakik.
- Szia. – mosolyogtam, amikor megpillantottam.
- Szia. – nyomott két puszit az arcomra. Bruno rögtön el kezdte szaglászni, amin felnevettem. – Szia, hát te ki vagy? – guggolt le a kutyus elé, aki leült vele szembe és a jobb első mancsát nyújtotta a srác felé. – Hmm, illedelmes. – nevetve nézett fel rám Gregor, majd kezet, akarom mondani Bruno részéről mancsot ráztak. Megsimította Bruno fejét és újra felegyenesedett. – Kicsit azért modortalan, a nevét nem mondta meg. – jegyezte meg nevetve.
- Brunonak hívják.
- Ah, szóval te vagy az! – simogatta meg újra az eb buksiját. – Már hallottam rólad.
- Akkor Jedda említette. – mosolyogtam.
- Igen. Tegnap, amikor beszélgettünk az étteremben szóba jött. – magyarázta.
- Értem. – bólogattam, majd a táskámba nyúltam. – Tessék. – nyomtam a kezébe a papírhalmot.
- Oh, köszönöm. – vigyorodott el. – Komolyan azt hittem, hogy elhagytam őket. Szépen indítottam volna. – rázta meg a fejét. – Amúgy… hogy van Jedda?
- Jól… igazából, nem tudom. Nem sokat beszéltünk erről. De tegnap beszélt az unokatestvérével, ő felvidította. Az a kis srác nagyon édes. – mosolyogtam.
- Remélem, hogy tényleg minden oké és nem bolygattam fel a dolgokat… Vagy is szerintem… Nem tudom, hogy mi történt, de még nincs túl rajta.
- Azt hiszem, igazad van. – sóhajtottam fel. – Eddig azt hiszem, hogy talán már sokkal jobban van, mint volt, de tévedtem. Még tényleg nincs túl rajta, és már fogalmam sincs, hogy segíthetnék neki. – ráztam meg a fejemet. – Próbáltam mindent. Megnevettetni, néha persze sikerül, de utána újra szomorú lesz. Elmentem vele vásárolni, jól éreztük magunkat, de aztán visszakerült abba az állapotba, amibe volt. Beszélgettem és a mai napig beszélgetek vele, de egyszerűen nem megy. Napról napra úgy érzem, hogy alig gyógyul a lelke.
- Mikor történt?
- Még decemberben, de nem mondhatok többet. Majd ő elmondja, ha kész lesz rá. De azt tudnod kell, hogy azóta még nehezebben nyílik meg az embernek. Ahhoz, hogy közel kerülj hozzá és teljesen meg tudjon bízni benned… – gondolkodtam el. – … sok idő kell.
- Nem baj, majd küzdök. Szerintem szüksége van egy új barátra, egy új emberre, aki tiszta lappal indít előtte és nem ismeri a múltját, akinek fokozatosan meg tud nyílni.
- Teljesen igazad van. De mégis hogy akarod ezt elérni nála? Még alig ismered.
- Azt írta, ahogy magát ismeri, nem soká jelentkezik. Na, most már, ha jelentkezik, akkor ő is vágyik egy új emberre, egy új ismeretségre. Idővel biztos meg fog nyílni és könnyebb lesz neki beszélni erről. És, ha könnyebben tud beszélni a dolgokról, akkor könnyebben tud tovább lépni… - vezette le a gondolatmenetét.
- Ebben van valami. Remélem így lesz. Annyira hiányzik a régi Jedda, aki folyton bolondozik és nevet. Olyan rossz őt így látni, hogy semmit sem tehetek már. – eszembe jutott minden pillanat, amit vele töltöttem Norvégiában. Sose fogom elfelejteni azokat a napokat. Egész nap sírt és azt hajtogatta, hogy ő ezt nem bírja tovább, aztán erőt vett magán és a temetést sikerült a segítségemmel megszerveznie. Az érzelmek rajtam is eluralkodtak és sírni kezdtem. – Bocsi. – motyogtam és letöröltem a könnyeimet.
- Hé! – ölelt meg. Az egyik kezemmel átkaroltam a hátát, míg a másikkal tovább fogtam Bruno pórázát. – Minden rendbe jön és újra olyan lesz, mint régen. Ebben biztos vagyok.
- Jó, de akkor is szörnyű így látni, néha mintha egy teljesen másik ember lenne. És mondom a legrosszabb az, hogy már mindent megpróbáltam és sehogy se tudok rajta segíteni. – szipogtam.
- Nézd. – emelte fel a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Szerintem, ha mindenen sikerül túllépnie, akkor neked lesz a leghálásabb, mert te mindent megtettél érte. Az, hogy nem tud tovább lépni nem a te hibád és nem is az övé. Mi emberek, szimplán így vagyunk beállítva, hogy ha valami rossz dolog történik, akkor szenvedünk. De semmi se tart örökké.
- Remélem, hogy igazad lesz. – sóhajtottam fel.
Néhány percet még beszélgetünk, de elköszöntem tőle, mondván csak maximum egy órára mentem el otthonról. Nyugodtan hazasétáltam, szerencsére a könnyeimnek már nyoma se volt, próbáltam a külvilág felé is ezt mutatni. Nem akartam, hogy Jedda észrevegye rajtam, nincs szüksége arra, hogy miattam is szomorkodjon, bőven elég neki az ő problémája, nem kell, hogy mellé még az enyém is a nyakába szakadjon. Amikor beléptem a házba szinte minden úgy volt, mint amikor eljöttünk. Kivéve talán azt, hogy most ment a tévé, amit Tina nézett, Jedda pedig az ölében lévő laptopján internetezett.
- Visszajöttem. – dobtam le a cipőmet mosolyogva. Míg én azon voltam, hogy a kintre való ruháimat gyorsan lekapjam magamról Bruno már is bearaszolt a nappaliba gazdájához.
- Szia. – köszöntek a lányok.
- Brun. – mosolyodott el Jedda és arrébb rakta a laptopját. December óta komolyan azt érzem, hogy egy élőlény van, akit ha meglát, akkor őszintén, tiszta szívből mosolyog és ő Bruno. – Jól viselkedett? – nézett rám.
- Persze, mint mindig. – kacsintottam barátnőmre.
- Akkor jó. – simogatta meg kutyusa hátát.

Kevesebb, mint egy hét alatt a helyzet talán csak kicsit változott. Jeddán némileg éreztem a változást, vagyis inkább a változni akarást, tudom, hogy ő is vissza akarja kapni azt az énjét, ami még a baleset, az úgynevezett barátai és Eric előtt volt. De az feltűnt, hogy egyre több dologban látja még újra a szépet és a jót. Most nagyon belelendült a fotózásba, a suli nagyon jól megy neki. Hétvégére kaptak egy feladatot, össze kell hozniuk egy képen a természetet és az embert. Jedda mondott még néhány fotósszakszót, hogy mi a pontos cél, de ezeket már nem igazán értettem. (Oké, hogy modellkedek és én is értek a fotózáshoz, de csak teljesen amatőr szinten.) Azt mondta még nincs ötlete, de mindenképpen az egyszerűségre fog törekedni és kevés effekttel akarja megvalósítani. Személy szerint imádom az összes fotóját, a dolgok olyan oldalát képes bemutatni egy fényképpel, ami kevesek gondolatában fordul meg. Mégis olyan egyszerűen teszi ezt, mintha a világ természetesebb dolga lenne az, hogy például egy utcai padot alulról fotózunk le. Remek ötletei vannak, ami nekem nagyon tetszik.

Jedda:
Péntek délután izgatottan és boldogan tértem haza az egyetemről. Végre kaptunk igazi fotós feladatot! Egész végig erre vártam. Eddig egy ilyen alkalom volt, pont, hogy beiratkoztam, akkor az egyetemet kellett bemutatni néhány képpel. Gyorsan megvoltam vele, én adtam be a leghamarabb a munkáimat és a rektor nagyon elégedett volt velem, ami adott egy pluszlökést nekem. Most a természet és az ember a téma. Nincs megadva konkrét paraméter a képeket illetően, csak annyi, hogy egyértelműen a természetben legyen és ne egy blueboxban, meg még voltak alapbeállítások megadva, de azok igazán egyszerűek. Ötletem még nincsen, de remélhetőleg vasárnap estére kész leszek vele.
Aznap este valamiért nagyon magabiztosnak éreztem magam, talán energiával töltött fel az, hogy végre adott témában fotózhatok – ez valahogy mindig fel tud dobni – és bátorodtam arra, hogy újra írjak Gregornak.

 „Szia. Azt hiszem, mégis igényt tartanék arra, hogy beszélgessünk. Jedda”

„Szia. Örülök. Sikerült átgondolnod? Gregor”

„Nem. Csak szükségem van valakire, akivel beszélgethetek egy jót. Holnap délután esetleg ráérnél?”

„Persze, kettőkor a Sunsetben?”

„Remek, köszönöm.”

Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Nem akartam neki semmi fontosat mondani, cél nélkül mentem el a másnapi délutáni találkánkra. Nem voltak terveim afelől hogy fogok vele viselkedni.
- Szia. – mosolygott, mikor meglátott. – Hogy vagy?
- Szia. Jól köszönöm, és te? – kérdeztem, miután leültem vele szembe.
- Megvagyok, kicsit fárasztóak az edzések, de várom a szezont.
- Tényleg, mikor lesz az első versenyed?
- Két hét múlva.
Két hét. Két hetem van arra, hogy túl közel ne kerüljek hozzá. Mert, ha még jobban megkedvelem, tudom, hogy szenvedni fogok a hiánya miatt és erre nincs szükségem. Jelen pillanatban csak az kell, hogy legyen az életemben egy semleges ember, akivel nyugodtan beszélgethetek anélkül, hogy tudná mik történtek velem régebben.
- Oh, az mindjárt itt van. Izgulsz?
- Kicsit. – vágta rá, majd rám nézett. Furcsán pislogtam rá, a szemei mást súgtak. – Oké-oké, átlátsz rajtam. Nagyon izgulok.
- Észrevettem. – mosolyogtam. – Szerintem ne izgulj feleslegesen, mert akkor könnyebben tudsz hibázni. Maradj nyugodt és versenyezz egyet! Hidd el könnyebb lesz.
- Igazad van, megfogadom a tanácsod.
- Helyes. – bólintottam.
- Cserébe te is fogadd meg az enyémet. – mondta, mire kérdőn néztem rá. – Mosolyogj többet, jól áll.
- Megpróbálok. – válaszoltam halkan és kortyoltam egyet az üdítőmből. Néhány percre beállt az a bizonyos csend, de nem a kínosabbik fajtából. Ez egy más fajta a csend volt. Szinte olvastunk egymás szeméből, de először ő szólalt meg.
- Mondd csak mikor voltál utoljára állatkertben? – kérdezte mosolyogva.
- Állatkertben? – kérdeztem vissza.
- Állatkertben! – mondta ki újra a szót és elvigyorodott.
- Fogalmam sincs, talán… Hú, nem tudom!
- Akkor gyere! – nyújtotta a kezét és felhúzott az asztaltól. A pénzt az ott lévő hamutartó alá tette, felkapta a kabátjainkat a székekről és a kijárat felé terelt.
- Azt hiszem, neked vannak a legspontánabb ötleteid. – pislogtam rá.
- Nyugi, ismerek rosszabbakat. – nyitotta ki a kocsiajtót, hogy beülhessek.
- Ajaj, őket akkor nem akarom megismerni.
- Jobb is, ők még nálam is szörnyűbbek. – kacsintott és körbesétált, hogy ő is beszállhasson.
- Szóval, miért pont állatkert? – fordultam felé. – Nem elég nagy állat az ember? – kérdeztem.
- Hmm, jogos. – nevetett fel. – Azért állatkert, mert azt mindenki szereti, és az mindenkit megnevetett és én meg akarlak nevettetni, mert az is jól áll, nemcsak a mosolygás. – hadarta és közben beindította az autót. Mire a mondat végére ért már két utcával arrébb jártunk.
- Mondták már neked, hogy gyors vagy?
- Autóversenyzőnél nem árt. – vigyorgott rám.
- Igaz. – mutattam rá. – És azt, hogy közveszélyes őrült vagy? – néztem megint rá, amikor áthajtott a sárgán villogó lámpánál.
- Azt még nem, de megtisztelésnek vehetem?
- Felőlem. – vontam vállat és kinéztem az ablakon. Egyszerűen nem bírtam tovább, ez az egész helyzet már annyira abszurd volt, hogy nevetnem kellett. – Te tényleg őrült vagy. – néztem rá nevetve.
- Sokan rájöttek már, de azt hiszem te vagy a leggyorsabb, aki erre ráébredt.
- Ez az! Végre valami, amiben én is gyors vagyok. – bokszoltam egyet a levegőbe örömömben. Rám mosolygott és már meg is érkeztünk. Kiszálltunk az autóból, megvettük a jegyeket és elindultunk befelé. Bár még messze voltam attól, hogy teljesen elengedjem magam, de ezen a délután mégis egy hatalmas lépést tettem efelé.
- Most már a kutyán kívül mondhatsz másik kedvenc állatot is. – vigyorgott, miközben sétálgattunk.
- Majom. Azok pont olyanok, mint te. – nevettem fel halkan.
- Nocsak, hogy kinyílt valakinek a szája! – csípett az oldalamba nevetve.
- Tudod, otthon lazább vagytok. – mutattam az elefántokra jókedvűen. 
- Pont elefánt? Én nem ahhoz hasonlítanálak. Sokkal inkább egy zsiráf.
- Már bocs, de nem én vagyok 180 centiméter magas.
- Akkor legyél te is majom, az menő. – vigyorgott.
- Rendben. – nevettem fel.
Órákig kóvályogtunk az állatkertben és én újra gyereknek éreztem magam. Nem éreztem azt, hogy bármiféle gondom lenne, csak nevettem végig. Azt hiszem Gregor jó hatással volt rám, egyre lazább lettem, de ez neki is feltűnt. Sokkal bátrabban, mert velem viccelődni – és én is vele – ez volt talán a fődolog, amit ki kéne emelnem. Régebben percekig, sőt néha még órákig is képes voltam szünet nélkül nevetni akár egy dolgon is. De ez decemberben megváltozott. Most viszont végre hosszú idő után sikerült percekig megnevettetnie valakinek. Ráadásul egy olyan embernek, akit még csak pár napja ismertem.
Talán záróra előtt hagytuk el az állatkertet, már sötét volt. Hazafuvarozott, majd volt olyan udvarias, hogy a kocsiajtót is kinyitotta nekem.
- Köszönöm. – szálltam ki mosolyogva és megálltam mellette. – Szóval kedden repülsz Bahreinbe?
- Igen, és indul a szezon. – fújt egy nagyot.
- Majd nézlek a tévében és szurkolok. – néztem rá bíztatóan. Láttam rajta, hogy ideges, de amellett kíváncsi és nagyon várja. – Most megyek, majd beszélünk.
- Rendben. – mosolyodott el. El akartam menni csak úgy, mint ahogy egy semleges embertől elköszönnék, de nem ment. Tudtam, hogy egy nagy út előtt áll, nemcsak távolságilag, hanem a karrierje szempontjából is. A távolság és a repülőút pedig engem különösen érzékenyen érintett, pláne így, hogy a délután folyamán jobban megismertem. A karrier pedig mindenki számára fontos, kellett neki is a biztatás.
- Vigyázz magadra! – öleltem meg.
- Nyugi, vigyázok. – viszonozta a hirtelen felindulású ölelésemet. – De te is. Ne hogy érted jöjjenek az elefántok és elvigyenek.
- Remélem nem lesz ilyen. – nevettem fel. – És mindent bele a hétvégén, mutasd meg, hogy milyen jó vagy.
- Még nem is láttál versenyezni, nem tudhatod, hogy jó vagyok-e.
- De simán vezetni már láttalak és az épp elég volt. – nevettem tovább.
- Az igaz. – vigyorgott rám.
- Na, akkor majd… – távolodtam el tőle.
- Majd beszélünk. – fejezte be a mondatomat.
- Igen. Szia. – intettem neki és beléptem a kapun.
- Szia, Jedda. – köszönt el ő is. Néhány másodperc múlva hallottam, ahogy beszáll az autójába és elhajt. Addig néztem, amíg csak láttam. Féltettem az utazástól, a versenytől, bár még alig ismertem, de nehéz volt elengedni. Tisztába vagyok vele, hogy nem sűrűn történnek repülőbalesetek, de december óta különösebben nem hiszek már abban, hogy minek mennyi idő után kéne megtörténnie újra. Ez a rendszer nálam már teljesen felborult.

Elsétáltam az ajtóig, majd ahogy beléptem Lexi került elő a konyhából.
- Szia. – mosolygott.
- Szia. – köszöntem én is egy mosollyal az arcomon.
- Merre jártatok? – kérdezte.
- A kávézóban… – akasztottam fel a kabátomat. – Aztán meg… Ki nem találod. – nevettem fel.
- Na? Hol voltatok? – kíváncsiskodott tovább, miközben visszasétáltunk a konyhába.
- Állatkertben. – foglaltam helyet a pultnál.
- De rég voltam. – vágta rá. – De hogy jött az ötlet?
- Mint azt tudod, kevesebbet nevetek azóta. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. Nem akartam megint szavakkal felemlegetni a történteket. – És megjegyezte, hogy mosolyogjak többet, mondtam neki, hogy megpróbálok. Fél perc múlva meg rávágta, hogy menjünk állatkertbe, mert attól mindenkinek jó kedve lesz.
- És igaza lett? – vett elő két poharat a szekrényből, majd a hűtőhöz sétált, ahol a narancsléhez nyúlt. Mindkettőnk poharát telitöltötte, majd a dobozt visszarakta a hűtőszekrénybe.
- Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de abszolút! – kortyoltam a gyümölcslevemből. – Tudod… megint gyereknek éreztem magam. Nem volt bennem az, hogy te jó ég, mi történt eddig, vagy ehhez hasonlók. Teljesen nyugodt voltam és az az érdekes, hogy még most is. És ami még furább, hogy szinte egész végig nevettem.
- Jaj, de örülök. – mosolygott. – Mondtam én, hogy rendes srác. Csak szeretni lehet.
Elmosolyodtam, aztán elgondolkodtam. A hétvégéből már csak egy nap volt és a legfontosabb feladattal, a fényképezéssel még nem is foglalkoztam.
- Te jó ég! Mindjárt vége a hétvégének. Még témám sincs, se helyszín, se modell, se semmi. – hadartam el kétségbeesetten. Egy délután alatt sikerült mindent elfelejtenem. Egy nap alatt mégis hogy fogok összehozni egy tökéletes fotósorozatot?