2. fejezet - Emlékek és szeretet

Sziasztok. Nem terveztem ilyen hamar feltenni a következő részt, de mivel egy nagyon jó barátnőmnek ma szülinapja van... ;) Nagyon, nagyon, nagyon Sok Boldog Szülinapot Mercii! ♥

2. fejezet

Emlékek és szeretet

Mindig is féltem egyedül lenni. Sose mentem el egyedül a boltba. Sose szerettem végig sétálni az utcán más nélkül. Kellett a zene vagy Bruno, hogy ne legyek magányos. Erre mit ad Isten, most úgy tűnik, egyedül kell folytatnom az életemet húsz évesen. Nem lesz, aki eltartson. Nem lesz, aki vigyázzon rám és megtiltson nekem dolgokat. Önmagamnak kell ellátni magam és meghozni a fontos döntéseket, amelyek változtathatnak az életemen. Ezentúl nem lesz az, hogy azt csinálom, amit anya mond, mert már nincs anya. Azt kell tennem, amit a szívem és az eszem diktál, és egyedül kell csinálnom. Ez megrémiszt. Félek!

Reggel hétkor arra ébredtem, hogy a szemem irtózatos mód fáj. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a sok sírástól történt mindez. Kimásztam az ágyból és a fürdőben megmostam az arcom. Értetlenül figyeltem magam tükörben. Nem fogtam fel, hogy az, ami tegnap volt tényleg megtörténhetett. Nem akartam elhinni. Újra elsírtam magam. Azonnal szükségem volt valakire, így a barátomat hívtam fel, akivel napokkal ezelőtt voltunk négy hónaposak.

- Halló? – szólt a telefonba Eric álmosan.

- Szia. Át tudnál jönni? Szükségem van rád. – szedtem össze magam néhány pillanatra, hogy ne csak a szipogásomat hallja.

- Kicsim, még fél nyolc sincs. Ne viccelj velem. Most feküdtem le egy órája, a haverokkal sokáig elnyúlt a filmezés. – nevetett fel. – Majd délután átmegyek, kitartás! Szeretlek. – és válasz nélkül kinyomta a telefont.

- Kösz. Én is szeretlek. – hajítottam a mobilt a kanapéra. – Én ezt nem bírom. – sírtam fel hangosan és lehanyatlottam a padlóra. Bruno odasétált mellém és a jobb első mancsát a kézfejemre tette. Nem volt erőm felkelni onnan, ott térdeltem addig, amíg meg nem szólalt a csengő. Erőt vettem magamon és az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt. Papa állt ott egy bőrönddel és ugyancsak kisírt szemekkel. – Papa! – bújtam hozzá, miután beengedtem.

- Hogy vagy kincsem? – kérdezte és megsimította a hajamat.

- Borzalmasan. – sírtam tovább. – Ez kibírhatatlan. Mondd, hogy csak álmodtam! – kiáltottam fel.

- Csss! – húzott magához. – Minden rendbe jön, ne aggódj! – puszilta meg a homlokom. – Jaj, míg eszemben van. – nyúlt a táskájába és egy borítékot húzott elő. – Nagyanyád küldi. – nyújtotta át.

- Mi ez? – pislogtam rá és megtöröltem a szemeimet. Kinyitottam a borítékot, amiben egy rövid levél volt és némi pénz. Kivettem mindkettőt és csak ekkor láttam meg, hogy nem is kevés. – Ez rengeteg. Ebből legalább három hónapig meg tudnék élni. Nem fogadhatom el. – nyújtottam vissza papának.

- Nem! Ez a tiéd! – tolta vissza a kezemet.

- Anyáék nem akarnák, hogy elfogadjam.

- Ahogy anyádék azt sem akarnák, hogy a zsebpénzedből és a tanulásodra félretett pénzből élj meg… Amúgy is, a temetés sokba fog kerülni. – tette hozzá halkan. Újra felsírtam.

- Miért kellett elmenniük? Miért nem tudtak velem maradni? – bújtam a biztonságot jelentő nagyapai karok közé.

- Ne rágódj ezen! Túl kell lépned! Nem szabad egy percig se a mélybe zuhannod, mert utána nem lesz kiút, érted? – simította meg az arcomat. – Nem szabad!

- De mégis hogyan élhetném ezt túl? És miért kell sietni azzal, hogy túllépjek rajta? Még csak tegnap történt, fel se fogtam.

- Sírhatsz és gyászolhatsz, nem azt mondom, hogy ne tedd. Csak nem akarom, hogy abba a hibába ess, amibe anno’ a húgom. Tudod, hogy az én édesapám is meghalt. – magyarázta, mire bólintottam. – Anya hamar túltette magát, mert tudta, hogy apa beteg és nem sok ideje van hátra. A húgom viszont nem volt képes feldolgozni. Hónapokig sírt és nem mozdult ki a házból. Szörnyen nézett ki. Én már erős voltam, de ő nem tudta ezt megtenni. Addig marcangolta magát, amíg beteg nem lett és kórházba nem került. Csak akkor értette meg, hogy attól, mert apa elment még nem kell neki is elmennie. Ezért is mondom azt, hogy ne ess te is az ő hibájába! Még fiatal vagy, előtted az egész élet és én tudom, hogy kis idő után már otthonosan fogsz mozogni a szüleid nélkül is!

- De ez olyan… – sóhajtottam. – Olyan, mintha el kéne őket felejtenem örökre és úgy élni, mintha nem is lettek volna soha. Nem akarom ezt.

- Mindig veled lesznek. Az emlékeidben és a szívedben örökre élni fognak. Jegyezd meg, hogy ez a két dolog van csak a világon, amit senki, soha nem vehet el tőled: az emlékeid és a szeretet!

- Ígérem, hogy nem fogom elfelejteni. – nyomtam egy puszit az arcára és letöröltem a könnyeimet. – Most azt hiszem, letusolok.

- Menj csak, addig főzök teát és összedobok valami reggelit.

- Nem vagyok éhes. – ráztam meg a fejemet.

- Most nem az a lényeg, hogy a szíved mit mond, hanem az, amit az eszed. És az eszed azt mondja enned kell, hogy ne legyél rosszul.

- Igaz. – sóhajtottam és elindultam a fürdő felé. Levetkőztem és csak folyattam magamra a vizet perceken keresztül. Nem tudtam egy pillanatra se gondtalanná válni, papa gondolatati és a szüleim jártak a fejemben. Végül rávettem magam, hogy ténylegesen lezuhanyozzak. Felvettem egy melegítőalsót és egy pólót, így mentem vissza papához és Brunohoz. Papa épp a konyhában készítette el a közös kedvenc reggelinket, a sonkás omlettet, amit csak ő tud olyan finoman csinálni. Az illat körbe járta az egész házat. Leültem a pulthoz és megsimogattam Brunot. Kicsit nyugodtabb voltam, de tudtam, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani.

A telefonom megszólalt. A kijelzőn a legjobb barátnőm neve villogott, aki még nem tudott a történtekről.

- Szia, Lexi. – szóltam a telefonba.

- Jedda, drága! Mi baj? Sírtál? – kérdezte idegesen. Nem hiába volt a legjobb barátnőm, rögtön tudta, ha baj van.

- Nem is tudod mekkora baj. – sírtam fel megint.

- Mi történt?

- A szüleim…

- Te jó ég, szívem, mi van velük? Mondd!

- Lezuhant és felgyulladt a gépük tegnap.

- Jézusistenem. – döbbent meg. A hangján hallottam, hogy ő is a sírás határán van. – Odautazok hozzád rögtön, nem hagylak magad.

- Papa már itt van. – mondtam, de mintha meg se hallotta volna.

- A francba! Holnap nem tudok menni, mert lesz egy rohadt fotózásom, amit már hónapok óta halasztgatnak. Oh, hogy az a… – dühöngött. – A fotózás után megyek hozzád.

- Nem kell sietned, a munkád fontos.

- Nem érdekel a munkám, ha a legjobb barátnőmmel ilyen dolog történt.

- Imádlak drága.

- Kitartás kicsi lány, holnap után már ott leszek veled!

- Köszönöm. Nem tudod, mennyire jól esik, hogy ennyire törődsz velem.

- Hasonló helyzetben te is ezt tennéd.

- Így van, de ne legyen hasonló helyzet. Nem akarom, hogy átéld, mert ez borzalmas. Még mindig nem fogtam fel. – szipogtam. – De most megyek, mert kész a reggeli. Szeretlek nagyon.

- Jajj drágám. Egyél nekem, nem akarom, hogy rosszul legyél! Majd még hívlak. Imádlak. – bontotta a vonalat.

Papa megterített és kiszedte az omlettet, de alig sikerült lenyomnom a torkomon. Már az első falatoknál úgy éreztem, hogy visszakívánkoznak. Három pohár vízzel végül legyőztem az ételt. Leültem a nappaliban lévő szőnyegre Bruno mellé. Simogattam és közben gondolkodtam. Lexi is eszembe jutott.

Négy éve ismertem meg az interneten. Összebarátkoztunk, felvettük egymást msn-re és hamarosan legjobb barátok lettünk. Ő az ausztriai Salzburgban lakik, úgyhogy ritkán tudunk találkozni. De az iskolai szünetekben mindig szakítunk erre időt. Volt, hogy ő látogatott el hozzánk és néhányszor én is elutaztam hozzájuk. A német tudásomat sikerült tökéletesre csiszolnom mellette és az ő norvég ismerete is lassan egy vérbeli norvégét súrolták. Lexi három évvel idősebb nálam, augusztusban ünnepelte huszonharmadik születésnapját. Közgazdasági főiskolára jár, de mellette modellkedik is. Tipikusan örökmozgó típus, nyáron és van, hogy hétköznap délután is dolgozott, még hozzá nem is akárhol. A Hangar-7 nevű komplexum egyik éttermében pincér – és mindenes –, ahol sok híres emberrel találkozhatott, hiszen a hangár sosem üres, mindig rendeznek valami műsort és a sportrajongók is gyakran látogatják.

Sokat jelent nekem Lexi. Amióta megismertem rengeteget törődik velem, akármi bajom van, mindig ő gyógyítja meg a lelkemet. Büszkén mondhatom, hogy ő az egyetlen igaz és legjobb barátom.

Míg papa kipakolt a vendégszobába, én a szüleim szobájában nézegettem a régi családi albumban a képeket. Jó volt újra élni a gyerekorri pillanataimat és velük „lenni”. Nagyapának igaza van: az emlékeket és a szeretetet senki nem veheti el tőlünk. A fotók láttán persze megint sírtam. A szemeim már olyan vörösök voltak, mint még soha. Fájtak is, de a szívem és a lelkem még jobban. Csak vártam, hogy a fájdalom mikor fog alább hagyni, de az a pillanat még messze volt.

1. fejezet - Hóvihar

Először is igen, igen, igen! :D Seb történelmet írt az új pole pozíciójával. Gratulálok neki! :)♥ Fantasztikus, amit idén művelt/művel. :)
Másodszor igen, igen, igen! :D Itt van az első rész, csak mert nem bírtam tovább várni. :$ Most akkor pár dolog, mielőtt belevágnánk. :) Nem egy tipikus fanfiction lesz ez, sőt! De ez majd kiderül a későbbiekben.. :) A másik az, hogy lesznek elég hosszú fejezetek, így valamelyiket több részletben fogom felrakni, de egyelőre ezt egészben. Később pedig lehet, hogy felteszem a szereplőket (egyelőre csak a főszereplőt).
Jó olvasást mindenkinek és véleményeket, mint mindig most is szívesen fogadok. :)

Prológus

Sose fogom elfelejteni azokat a pillanatokat… Amikor megtörtént és ők már nem voltak velem többé. Egyedül maradtam. Amikor éjjeleket sírtam át és még se tudtam elaludni. Amikor azt hittem Te majd velem leszel, de Te mégis inkább a haverjaidat választottad. Amikor becsaptak azok, akiket a barátaimnak hittem. És amikor az egyetlen ember, akire mindig is számíthattam ténylegesen mellém állt és segített kilábalni minden rosszból, amit a hónapok alatt összeszedtem. Ő volt azaz ember, aki ráébresztett arra, hogy új életet kell kezdenem, de sürgősen. Csak ekkor értettem meg azt a mondást, amit oly sokan, oly sok embernek emlegetnek: „A bajban ismerszik meg az igaz barát.”. Ajánlom mindenkinek, hogy ezt jól jegyezze meg, mert soha nem tudhatja, mi következik a következő pillanatokban! Ahogyan én sem tudhattam...

1. fejezet

Hóvihar

Pontosan emlékszem a hónapra, a napra, az órára, a perce, amikor megtudtam mi történt. Az volt az a dolog, ami végérvényesen is megváltoztatta az életemet De miért kellett várnom arra a pillanatra, hogy szembesüljek a tényekkel? A tényekkel, hogy az élet milyen kegyetlen és, hogy a boldogság tizedmásodperceken belül elmúlhat. Miért nem tudtam már akkor azt mondani, hogy feladom, és inkább nem szenvedek tovább? Miért nem tudta valaki hamarabb felnyitni a szemem, hogy semmi sem tarthat örökre? És miért kell ennyit bajlódnom még hónapokkal később is?

Norvégia, Bergen, 2010. december 15., 17 óra

Több mint két hete kezdődött a tél, de nálunk már november végén is volt hó. Ezt nem bántam, mivel imádtam az ilyen időt. Hideg, mínusz fokok, fehérség, jég és hó. A legjobb! Ennek ellenére imádom a mediterrán országokat is, de az én Norvégiámtól senki és semmi nem választhat el.

Szóval, hideg tél volt. Egész nap a házban voltam, amolyan egyszerű és laza kis napot akartam tartani. Nálam ez annyiból áll, hogy felkelés után nem teszem ki a lábamat a lakásból, teletömöm magam finomabbnál finomabb ételekkel és megnézem a legbugyutább vagy legsírosabb filmet, amire éppen rábukkanok. Délutánra valami őrült vígjátékot találtam magamnak. A kritikusok azt nyilatkozták róla, hogy az év legrosszabb filmje. Vagyis pont egy ilyen napra találtak ki, csak nekem! Beültem a nappaliba egy tányér kakaós sütivel, amit még anya sütött tegnap és egy nagy tál kukoricával, melyet a drága mikrohullámú sütőnk varázsolt apró, fehér, ropogós csodákká. Na és egy nagy üveg gyümölcslével, hogy ne keljen azért se kimennem film közben. A vígjáték tényleg nem volt valami nagy szám, de a kritikusok valamit azért elnézhettek, mert én így is fetrengtem a nevetéstől a kanapén – mondjuk inkább a szánalmas, mintsem az egetverően vicces poénoktól. Négy óra után lett vége. Kivittem az üres tányért, tálcát és üveget a konyhába és mindent rendbe raktam.

Kinéztem az ablakon. Kint hatalmas hóvihar volt. Akkora, amit még életemben nem láttam. Csak néhány perce tombolhatott, mert az udvarban még elég kevés hó volt. A szél bentről megítélve is erősen fújt. A kutyámat ritkán szoktuk beengedni a házba, de most nem volt szívem kint hagyni őt ilyen zord körülmények között, még ha szép nagy kuckója is van. Felkaptam a kabátomat és kiszaladtam.

- Bruno! – kiáltottam a nevét, amire rögtön kidugta a fejét az odújából. – Gyere kicsi, bemegyünk! – csaptam a combomra. Ezt jelzésnek vette, hogy jöjjön oda hozzám és így is tett. Mindig is szófogadó és okos volt. – Nem hagylak kint ilyen szörnyű időben. – néztem körül és megsimogattam. Gyorsan kinyitottam az ajtót és bementünk. Levettem a kabátomat, Brunot pedig a fürdőbe tereltem, ahol kicsit megtörölgettem a saját törölközőjével, mert szegénykém elég havas volt és nem akartam, hogy megfázzon. Visszamentünk a nappaliba, ahol golden retrieverem a kanapé előtt lévő szőnyegre feküdt le, én pedig kimentem a konyhába csinálni egy forró csokit. Brunnak is vittem egy kis vizet, majd leültem a díványra. A mobilom mellettem volt, a szüleim hívását vártam. Pár napra elutaztak Finnországba a nagyszüleimhez és az unokatestvéreimhez. Eredetileg én is mentem volna, de az utolsó pillanatban elment a kedvem az utazgatástól és egy megfázást is sikerült összeszednem, így lemondtam. Anya azt mondta jobb is, mert betegen nem ajánlatos utazgatni, apa meg csak osztotta anyu véleményét. Nem voltak mérgesek, sőt sose voltak rám mérgesek.

A szüleim mellett nagyon jó barátaim is voltak, mert anyuval a pasi ügyeket, apuval meg minden egyéb más problémát megosztottam. Ők pedig türelemmel hallgattak végig mindig és jó tanácsokat adtak, amit az esetek többségében meg is fogadtam.

A terv szerint háromkor kellett landolniuk, és úgy számoltam öt és hat között fognak hívni, hiszen még a plusz utazás papáékhoz a reptérről és a kipakolás is ott volt. Ötkor meg is csörrent a telefonom, a kijelzőn mama neve volt látható.

- Na, szép! Apuék már arra is lusták, hogy ők hívjanak fel? – nevettem, miután felvettem.

- Szia, kincsem. – szólt bele papa alig hallhatóan. Ez egyre érdekesebb, a szüleimnek kéne hívni, erre mama telefonján telefonál papa?!

- Hát te meg elloptad mama telefonját? Szép család! – nevettem tovább.

- Jedda, kincsem. – szólt ezúttal hangosabban. Ismertem annyira, hogy tudjam, baj van. A hangján hallottam.

- Papa, mi történt? – kérdeztem idegesen.

- Anyádék repülője lezuhant. A hóvihar miatt kényszerleszállást akart csinálni a pilóta, de úgy tűnik későn. Hatalmas szélvihar kerekedett, nagyobb, mint amit a gép elbírt… – magyarázta halkan.

- Micsoda? – kiáltottam a telefonba. – De ugye jól vannak? – nem érkezett válasz. – Ugye jól vannak, papa? Nincs semmi bajuk, igaz?

- Sajnálom drágám. – csuklott el a hangja. Csak ekkor hallottam meg a hangján, hogy sírt. – A gép felrobbant, mind a 150 utas bent égett.

- Az nem lehet! – sírtam fel hangosan.

- Nyugodj meg kicsim. – próbált nyugtatni. De hiába! Hogy nyugodhatnék meg? Ezt ő se gondolhatta komolyan. Most közölte, hogy meghaltak a szüleim és még azt várja, hogy nyugodjak meg? Ezt a mondatot most biztos nem gondolta át.

- És miért nem mama hívott? Ugye ő jól van? Nem idegeskedte túl magát?

- Ő jól van, csak teljesen kiborult, ahogy én is és mindenki a családban. Most a nagynénéd van vele a szobában, próbálnak kicsit pihenni. De tudod, hogy úgy se fog nekik sikerülni, ismered őket.

- Tudom. – válaszoltam tömören. – És biztos, hogy anyuék…

- Sajnos, biztos. – mondta és kicsit felsírt, hallottam. Én se bírtam magammal. A könnyeim még gyorsabb utat törtek maguknak. – Holnap reggel az első géppel indulok hozzád és segítek neked mindent elrendezni, oké?

- Köszönöm. – szipogtam. – De biztos, hogy ezek után repülőre akarsz ülni miattam?

- Az a legkevesebb, hogy felülök arra a nyamvadt gépre! A legfontosabb az, hogy veled legyen valaki most! Tudom, hogy milyen nehéz drágám, de segítek mindenben. Nem hagyom, hogy a világ legnagyobb kincse elkallódjon.

- Köszönöm. – ismételtem megint, de most hangosan felsírtam.

- Próbálj kicsit pihenni, holnap kilencre ott leszek nálad.

- Rendben. Szeretlek és puszilok mindenkit, add át nekik!!

- Átadom, ne félj! Én is szeretlek kincsem.

- És papa, vigyázz magadra nagyon!

- Nem lesz bajom, miattam ne aggódj! Foglalkozz magaddal és nézz előre. Szeretlek. – tette le a telefont. A fejemet lehajtottam a combomra. Olyan hangosan sírtam, mint még soha ezelőtt. Brun a hangomra felkapta a fejét és leült velem szembe. El kezdett nyüszíteni, amire felemeltem a fejem és el kezdtem simogatni a buksiját.

Ő volt az egyetlen élőlény, aki mindig meg tudott nyugtatni és mindig fel tudott vidítani. Három éve találtuk apuval az utcán, még kölyök volt és nem volt szívünk ott hagyni őt, így aztán hazavittük. Azóta a családunk tagja és semmiért nem adnám oda senkinek.

Megöleltem drága kis barátomat és úgy próbáltam megnyugodni. Két órát sírtam végig folyamatosan, szünetek nélkül. Alig mozdultam meg. Csak a végtagjaimat mozgattam, amikor már éreztem, hogy kezdenek elzsibbadni.

A fürdőben megmostam kicsit az arcomat, hogy jobb legyen, de nem lett az. Inkább letusoltam és felvettem a kedvenc pizsamanadrágomat és apa egyik pólóját. Brunnal együtt a szüleim szobájába mentünk, befeküdtem az ágyba. Semennyire sem érdekelt az, hogy minden tiszta szőr lesz vagy, hogy milyen baktériumok kerülhetnek az ágyba. Bemászott mellém Brun is. A cél az volt, hogy valahogy elaludjak és hosszú órák után csak azért sikerült, mert Brunt simogattam.

Apró meglepetés

Sziasztok. Jelezték kommentben, hogy a negyedik négyzet melletti szöveget nem lehet látni, úgyhogy ma megpróbálok ezen a helyzeten javítani (remélem sikerül), ha nem, akkor csak három négyzet lesz, aztán agyő. ;)A másik dolog meg az, hogy Kathreen írta, hogy szívesen elolvasná többször is Riya kalandjait net nélkül (ez nekem nagyon jól esik♥) és mivel e-mailben nem tudnám elküldeni, mert túl nagy fájlról van szó, gondoltam, akkor mindenkit meglepek vele. :) Feltöltöttem egy oldalra, ahonnan ingyen le lehet tölteni az egész word dokumentumot, szóval KATT IDE és le tudjátok tölteni. :)
(Egy kis segítség azoknak, akik nem nagyon szoktam ilyen helyekről letöltögetni: a jobb oldali téglalapban menjetek a lassú letöltésre és akkor kijön egy kis ablak, ott pedig a mentés.)

Vigyázat, alakítok!

Sziasztok. :) Na, hát akkor most neki kezdek a design átalakításának. Nem ígérem, hogy ma még kész leszek, szóval hogy ha a következő órákban valami zűrzavart fogtok látni, akkor könyörgöm ne ijedjetek meg! :D És - gondolom erre már rájöttetek - nem vagyok a képszerkesztő óriási nagy mestere, úgyhogy nagy dologra nem számítsatok. A fejléc már nagyjából megvan, a háttér kérdésen még gondolkozok és azon is, hogy milyen legyen a blognak az elrendezése.. :/ De majd kiderül menet közben. :) Jó éjt. ♥

Később:
Hát öö.. már haladok, valahogy.. Az előző design sokkal jobban tetszett, ez meglehetősen egyszerű, de mindegy. A háttéren még tervezek változtatást, a chat az jelenleg no comment kategória szerintem. Ugyanis sikerült olyan világtalan színt választanom a háttérnek, hogy a chatnél nem találtam ugyanilyet, és már őszintén szólva erőm sincs kínlódni vele. Ami a fejlécet illeti, tűrhető szerintem, bár elég egyszerű. Meg még valami! Mivel le lehet cserélve a kód (előre is bocsi azoktól, akiknek ez most kínai), szóval... Mindegy lényeg a lényeg a régi kódnál valamiért nem volt engedélyezve ez a vélemények modul, itt alul, ami egyébként a legtöbb blogon megtalálható. De most már nálam is van, szóval majd bátran lehet nyomkodni a szomorú, vicces, szuper, érdekes négyzetekre. És, ha van valakinek kreatívabbak kifejezése, vagy olyan, amit gyakrabban használna, írjon a chatbe vagy kommentbe, hogy ő még ezt idetennék. Igazából fogalmam sincs, hogy mennyire lett most ez értelmes és hányan olvassátok el, de köszönöm! :D
Jujj és még három dolog, utána megyek, ígérem! :D
1. A Twitterem lehet, hogy leveszem, mert ki akarom most majd rakni a szereplőket és nem akarom, hogy ilyen nagyon sok minden legyen itt.
2. A blog címét riya-f1.blogspot.com-ról meg akarom változtatni bedring.blogspot.com-ra, de amint ez megtörténik szólni fogok! :)
3. Most már bátrabban tessenek 'lájkolni', mert igyekszek én is aktívabb lenni a facebook-os Bedring oldalon. :)
És minden véleményt, ötletet vagy akármit fogadok bárhol! ;)

Titok! + Kész!

Sziasztok. Nem tűntem ám el! ;) Most csak annyit szeretnék, hogy ha holnap lesz időm - de lehet, hogy még most este megcsinálom - a blognak a facebook-os oldalát. Egyrészt könnyebben tudom Veletek tartani a kapcsolatot és gondolom sokan hamarabb észreveszik, majd ott a frisseket, mint itt a bloggeren. :) Persze benne van a pakliban, hogy likeolni fogja hat ember, aztán kész, de bízom benne, hogy nem így lesz... :)
Ééés! Mivel oly' sok kedves szóval láttatok el, gondoltam meghálálom és ha most ez még sokat nem sejtett, de megosztok veletek egy titkot: elárulom az új történet címét és elmondok róla egy kis dolgot. ;)
Szóval a címe (és egyben a majd elkészülő facebook-os oldal címe is) Bedring lesz. Ez a szó norvégul van (hogy miért pont norvégul az első fejezetből rögtön ki fog derülni), jelentése javulás, de jelenhet felépülést is. A történetre inkább a felépülés lesz jellemző, így esett a választás erre. Ezért egyik nagyon jó barátnőmnek szeretnék köszönetet mondani, mert ő ajánlotta először ezt a címnek. Rögtön beleszerettem, mert egyszerű, könnyen megjegyezhető és teljesen lényegre törő. :)
A blog külső átalakítását meg remélhetőleg a hétvégén meg tudom csinálni. :)
Szóval, hamarosan jelentkezem! ;)

Később:
Megvagyok! :D Megcsináltam a facebook oldalt, bátran lehet likeolni, nem harapok. ;) Jelenleg még semmi sincs, csak egy kép, de majd ha lesz pár ember, akkor ígérem írok valami "köszönöm szépen, hogy likeoltatok és itt vagytok" dolgot, csak hosszabban. ;D (Ja igen, jobb oldalt a fejléc alatt ott a Tetszik gomb.)

73. rész (utolsó rész)

Sziasztok. Gondoltam felrakom a legutolsó részt... :) De! Legelőször is nagyon köszönöm minden kedves olvasónak, aki mind a hetvenhárom rész alatt velem volt és köszönöm mindenkinek, aki megszánt engem pár sorral az elmúlt néhány hónapban. :) Az utolsó rész kivételes és különleges is, hiszen ez az egyetlen, mely Sebastian szemszögéből íródott... de többet nem mondanék róla, tessék elolvasni! :)

Tisztában vagyok vele, hogy sokat kell még fejlődnöm minden téren, de szívesen fogadok véleményeket (mind pozitívat, mind negatívat) az utolsó részről és az egész történetről is. Ezzel is segítenétek eligazodni nekem ebben a bonyolult és sok ötletet tartogató fantáziabirodalomban. :)

Remélem a következő történet közben is számíthatok rátok. :) Puszillak titeket.♥

Sebastian szemszögéből

Nem tudtam, miért akart máris búcsúzkodni, hiszen még olyan fiatal. Miért akar egy boldog világból máris elmenni? Miért akar egyedül hagyni? És miért nem akarja elfogadni, hogy neki itt még helye van? Ezek a gondolatok mind megfordultak az ő fejében is, láttam rajta. Ekkor értettem meg és ekkor kaptam választ a kérdésekre. Nem akart elmenni, nem akart egyedül hagyni, tudta, hogy van helye itt, csak nem tudott ellene tenni. Az ereje elhagyta, akármennyire is próbálkozott. Érezte, hogy már nem bírja, ezért kezdett búcsúzkodni.

A könnyeim még nagyobb utat törtek maguknak, már alig láttam tőlük. Csak fogtam a kezét és próbáltam kicsikarni magamból egy mosolyt, hogy ne aggódjon, és majd én megvédem. De hogyan? Hogyan tudnám megvédeni őt a fájdalomtól? A szavak és az érintések itt már nem segítenek.

-Nagyon szeretlek!-suttogtam és megpusziltam a kezeit, majd elkezdtem simogatni.

-Seb…-próbálta kicsikarni magából a szavakat.

-Ne erőlködj, még pihenned kell!-mosolyogtam.

-Örökké szeretni foglak!-mondta ki alig érthetően, de én teljesen értettem. A gyönyörű gesztenyebarna szemei lecsukódtak és a gépek idegesítő hangon kezdtek el zörögni. A hang nem a fülemet, hanem a szívemet zavarta. Elengedtem a kezét és ordítva rohantam ki a folyosóra segítségért. Két orvos és két nővér is beszaladt a szobába és az életmentő készüléket kapták a kezükbe.

Talán még nem késő. Az nem lehet, hogy elkéstünk. Nem hagyhat itt.

Tétlenül álltam az ajtóban és csak figyeltem őket. A könnyeimtől nem láttam semmit. És mivel segíteni sehogy sem tudtam az emlékek futottak át az agyamon.

A megismerkedés; a beszélgetések; az, amikor beállított hozzám tavaly egy halom bőrönddel; az első csókunk a próbafülkében; a folyamatos érzelemváltozásai… A szüleimnek való bemutatás; a közös bulik; a hatalmas nagy mosolya; a gyönyörű szemei, amikkel nap, mint nap rám nézett; a hülyébbnél hülyébb mondatai; a versenyhétvégéken való támogatása; az első… igen, AZ!; az utolsó csók; az utolsó mosolya; az utolsó együtt töltött éjszaka, amikor boldogan nevettünk és nem tudtam, hogy másnap reggel mi vár rám. 

A könnyeimmel továbbra sem bírtam. Az ajtónak támaszkodva sírtam, mint egy hároméves kisgyerek, aki először lép be az óvodába és fél az újtól. Féltem, hogy mi lesz velem, ha végleg elveszítem Őt…

Az egyik nővér zökkentett vissza a valóságba:

-Kérjük fáradjon ki a kórteremből.-nyitotta ki az ajtót.

-Itt akarok maradni.

-Elhiszem, uram, de kérem!-és ebben a pillanatban óvatosan kitolt a kórteremből.

-Vele akarok maradni.-pillantottam be az ajtón lévő kisablakon. Még mindig újraéleszteni próbálták.-Ugye rendbe jön?

-Mi mindent megteszünk.-simította meg a vállam és visszament. Nem tudtam mást tenni csak tovább sírtam. Néhány másodperccel később megjelent azaz ember a folyosón, akiről tudtam, hogy igaz barátom. Tudta, mikor kell jönnie.

-Seb.-szólalt meg aggódva, amikor meglátott. Beletúrtam a hajamba és megráztam a fejemet.-Seb.-szólt újra és éreztem a hangján, hogy ő is mindjárt elsírja magát. Szorosan megölelt.-Hogy van?-kérdezte.

-Beszéltem vele, azt hittem végre jól lesz, aztán… becsukta a szemeit és…-mutattam az ajtóra.

-Éreztem, hogy van valami.-túrt a hajába és benézett a kis ablakon.-Istenem.-jelentek meg az első könnyek az ő szemében is.-Borzalmas őt így látni. Mindig olyan életvidám volt, most meg…

-Kimi, én meg fogok őrülni, ha …

-Nincs ha! Riya nem fog… nem fog… meghalni. Ilyen nem lesz! Még nem! Majd 100 év múlva, de nem most, érted?

-De nézd meg…-ekkor megláttam, hogy az orvosok és a nővérek megindultak az ajtó felé. Arrébb álltunk, de alig kaptam levegőt. Megálltunk Kimivel egymás mellett és egyszerre kérdeztük:

-Hogy van?

-Amit tehettünk, azt megtettük…-a szívem egy pillanatra megállt és tátott szájjal vártam a mondat folytatását.-…és úgy tűnik sikerrel.-közölték egy apró mosollyal az arcukon.-Nehéz volt, de sikerült.

-És most nincs kómában, ugye?-kérdezte Kimi aggódva.

-Nincs, de sok-sok pihenésre van szükségre.

-Bemehetek hozzá?-kérdeztem, miközben folyton az ablakon át kukucskáltam, nem bírtam magammal.-Kérem! Szükségem van rá, és neki is rám.

-Jól van, menjenek, de csak halkan, nehogy felébredjen.-mosolygott az egyik orvos.

-Köszönöm.-szorítottam meg a kezét és máris bent voltam.

-És teljesen fel fog épülni, ugye?-kérdezte a finn.

-Úgy tűnik igen. Annak ellenére, ami most történt az állapota máris sokkal jobb, mint tegnap. A szíve már egyenletesen ver. De még sok vizsgálat van hátra.

-És leghamarabb mikor jöhet haza?

-Ezt nagyon nehéz most megjósolni. Ha semmilyen komplikáció nem lép fel, akkor két, maximum három hét.

-Rendben, köszönjük.-vágta rá Kimi és ő is bejött.

-Ilyet többet ne csinálj.-simogattam a kezét óvatosan.

-Kicsilány.-jött oda Kimi is és ő a másik kezét kezdte simogatni.-Nagyon ránk ijesztettél.-puszilta meg a kézfejét. Néhány percig csendben ültünk, aztán Kimi az ablakhoz sétált és megnézte a várost.

-Jenni merre van?

-El kellett mennie Finnországra egy szépségversenyre zsűrizni. Nem akart, de mondtam, hogy menjen nyugodtan… Kiderült miért akart elmenni Riya?

-Ki.-válaszoltam tömören és odasétáltam mellé. Az arcán láttam a kíváncsi tekintetet, de nem akartam neki elmondani, inkább előkerestem Riya naplóját és kinyitottam hátul. Tudtam, hogy Riya őt is beavatná így, hogy már én is tudom.

-Hogy ez a Mark mekkora egy szemét, köcsög fajzat.-szitkozódott finnül, aztán egyet visszalapozott a kedvesem naplójában és a szája másodperceken belül tátva maradt.

-Mi az?-kaptam ki a kezéből a kiskönyvet, de ő hamarabb választ adott.

-Riya leírta, hogy megtudta Marktól, hogy ő okozta a kisebb baleseteidet az első Pirelli teszteken Abu Dhabiban, a bajnokság után. Nem hiszem el, hogy ez a hitvány alak még erre is képes volt.-kikapta a kezemből a naplót, felvette a kabátját.

-Hova mész?-kérdeztem idegesen.

-Seb, a rendőrségre! Nem hagyom, hogy a legjobb barátom és barátnőm életét tönkretegye ez a mocsok. Először a rendőrségre, aztán az FIA székhelyére. Elintézem, hogy börtönbe jusson és hosszú távon ne versenyezhessen.-rohant ki a kórteremből.

Mindig is szerettem a hirtelen felindulásait, de ez tetszett a legjobban. Jól jön egy ilyen barát, mint ő. Most egy gondot is levesz a vállamról és teljes mértékben Riyára tudok koncentrálni…

Két hét múlva…

-Minden megvan kicsim?-kérdeztem, miközben az ajtóban álltam.

-Persze szívem, csak menjünk már. Unom ezt a helyet!-mosolygott.-Szeretlek.-nézett rám.

-Én még annál is jobban.-csókoltam meg és előre engedtem az ajtón. Lent a bejáratnál már Kimi várt minket az autójával, bepakoltuk a bőröndöket és elindultunk haza.

Két hét alatt Riya teljesen felépült – illetve még mindig sok pihenésre volt szüksége, de hazaengedték. A balesetére már csak egy kis heg emlékeztetett a bal felkarján.

A kórházi léte alatt rengetegen meglátogatták, talán ez is segített neki a gyors felépülésben - bent volt a családja, az én családom és a komplett mezőny is. Még Fernando is tiszteletét tette, aki bocsánatot kért mindenért, amit elkövetett - ezzel nekem is bizonyította, hogy elfogadta, hogy együtt vagyunk Riyával.

Kiminek lehettünk a leghálásabbak, hiszen elintézte, hogy Webber jó pár évig ne versenyezhessen és szerzett neki néhány rendőrségi tárgyalást is.

Ami miatt viszont kicsit szomorúk voltunk, az a baba volt. Sajnos nem élte túl a megpróbáltatásokat, de erre lehetett számítani, így próbáltuk nem bele élni magunkat. Most pedig megint legjobb barátomat, Kimit kell szóbahoznom, aki megint kicsit vidámabbá tett minket ezek után: Skacok, semmi baj! Ha rajtatok múlik, szerintem hamar meglesz a kicsi Riya vagy kicsi Sebi.

Most izgatottan várjuk a 2011-es idényt - illetve az első teszteket - és az új csapattársamat, Jaimet, aki a Toro Rossotól jön át a nagycsapathoz, hozzánk a Red Bullhoz.

Én pedig készen állok arra, hogy újra szembe szálljak a többiekkel és megint én lehessek az, aki megnyeri a világbajnokságot.

De novemberig még sok izgalom vár ránk, amiből talán megint egy könyvet lehetne írni, de azt a történetet majd más fogja megírni…

72. rész

Sziasztok. :) Nos, ez a futam nem úgy sikerült valamilyen szempontból, amilyenre számítottam. De figyelembe véve azt, hogy ez volt az idei év első kiesése Sebnek, mindenképpen szerencsésnek érezhetjük, hogy most történt meg és nem akkor, amikor a bajnokság szempontjából fontosak voltak a pontok. :) Másrészről meg a Red Bull és Seb is vissza fognak támadni Brazíliában és remélhetőleg úgy zárják le ezt a szezont, ahogyan azt kezdték és ahogyan kell. :)♥♥
Egyébként Ecclestone ma kivételesen nagyon aranyos volt, szerintem szimpatikusan viselkedett - ellentétben drága Gyulánkkal, aki szerint nem volt akkora a dráma, hát tényleg nem, de azért Seb csalódott volt, ez nyilvánvaló és beláthatta volna Gyuszi is. :)
Lewisnak meg gratulálok.♥
Na, de félre a dumával! :D Utolsó előtti rész és meg fogtok őrülni a befejezéstől. ;)
Jövőhéten esetleg hozhatom az utolsó részt, és a brazil nagydíj hétvégéjén vagy utána átalakítom a blogot és fel fogom rakni a következő történet első részét, mert a szavazás elég egyértelmű lett, amit nagyon-nagyon szépen köszönök Nektek!♥♥♥ De a továbbiakról, meg az átalakításról folyamatosan tájékoztatlak majd titeket! Ne hagyjatok el! ;)

Három nappal később…

-Seb, biztos ne vigyünk haza?-kérdezte Kimi harmadjára.

-Nem, itt maradok vele.

-Tíz óra van, neked is aludnod kellene.-simította meg a hátát Jenni.

-Majd alszok vele itt.

-Ez neked se tesz jót.-vágta rá Kimi.

-Nem érdekel, csak az, hogy felébredjen! Itt akarok vele lenni, amikor felébred. Nem érdekel, ha az orvosok azt mondják, hogy nem fog felkelni. Én tudom, hogy fel fog.

-Te tudod, akkor maradj. De ha van valami, azonnal hívj!

-Oké, sziasztok.

Nyolc óra telt el, mióta Kimiék elmentek, Seb is nagy nehezen elaludt éjjel. A fejét az ágyra hajtotta, a kezeit pedig az enyémre helyezte.

Iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben és fáradtnak éreztem magam. Erőm nem volt szólni, így a kezeimet kezdtem el kicsit mozgatni.

-Riya!-kapta fel a fejét Seb.-Kelj fel! Tudom, hogy képes vagy rá!

-Sebi..-motyogtam, alig érthetően és lassan kinyitottam a szemeimet.

-Kicsim!-nyomott egy puszit az arcomra könnybe lábadt szemmel.-Szólok az orvosnak, hogy felébredtél.

-Ne!-szorítottam meg a kezét egy kicsit.-Kettesben akarok veled lenni.

-Jól van, szívem.-simogatott.-Hogy érzed magad? Nagyon rám ijesztettél!

-Sajnálom, és azt is, hogy eljöttem.

-De miért jöttél el? Mi a baj? Mondd el! Tudnom kell, nem tudok nélküled élni!

-Nem mondhatom el.-fordítottam el a fejem.

-Riya!-kérlelt. Nem kellett sokat győzködnie. Annyira gyenge voltam, hogy jobbnak láttam, ha tényleg mindent megtud.

-Mark… A naplómban mindent megtalálsz, ott van a fekete bőröndben.-mondtam halkan.-Az utolsó oldalon…

Értetlenül és idegesen sétált a bőröndhöz. Kivette a naplómat, hátul kinyitotta és néhány perc alatt elolvasta az utolsó bejegyzést.

-Engem akartál megvédeni?-nézett rám könnyes szemmel. Erőm híján csak bólintottam egyet.-Nem kell megvédened.-jött vissza az ágyhoz és megsimította az arcom.

-De igen! Nem tudod, mire képes… Nem élném túl, ha valami bajod lenne.-próbáltam kinyújtani a kezem, de nem sikerült, ezért Ő gyorsan a kezeimhez kapott.

-Itt vagyok és vigyázok rátok!

-Ránk?-néztem rá értetlenül.

-Az orvos mondta, hogy kisbabánk lesz.-újságolta boldogan.-Miért nem mondtad el, hogy gyanakodsz rá? Mert gyanakodtál, igaz?

-Akkor akartam elmondani, ha már biztos.

-Felépülsz, hazamegyünk és felneveljük a kislányunkat.-tervezgette a jövőnket.

-Szerintem meg fiú lesz. Olyan lesz, mint Te. Gyönyörű kék szemei lesznek és szőke haja. És úgy fog mosolyogni, mint ahogy Te.-mosolyogva simítottam meg az arcát.-Tökéletes lesz pont, mint Te.-halkultak el a szavaim, elfogyott az erőm.

Talán érzékenyebb volt, mint valaha. A szavaim hallatán a könnycseppek kicsordultak a szemeiből és az arcán folytak le lassan.

-Nagyon szeretlek!-suttogta és megpuszilta a kezemet, majd elkezdte simogatni.

-Seb…-próbáltam szólni hozzá.

-Ne erőlködj, még pihenned kell!-mosolygott.

-Örökké szeretni foglak!-mondtam ki alig érthetően. Mélyen a gyönyörű kék szemeibe néztem, a kezeim kicsúsztak az övéi közül, a szemeim pedig lecsukódtak. A gépek pedig egy folytonos, monoton hangon kezdtek zörögni síró párom mellett.

71. rész

Sziasztok. :) Először is köszönöm a kommenteket! :)♥ Azt hiszem az előző résszel bombát robbantottam. :'D Ami pedig a folytatást illeti, lehet hogy csak jövőhéten rakom fel az új részt - de talán már vasárnap.. :) Addig is kitartást mindenkinek, nem soká hétvége. Puszi.♥

-Segíts, kérlek! Az történt, hogy…-kezdett volna bele a levél mondanivalójába a kis német, de barátja félbeszakította.

-Én bármikor meghallgatom minden bánatod, de most rám kell figyelned! Valami nagyon fontosat akarok…

-Kimi, most ez a legfontosabb, amit én akarok! Most, hogy felkeltem…-szipogta.

-Seb!-kiáltott a telefonba a finn, amitől Sebi kicsit megszeppent a vonal másik végén.-Riya balesetet szenvedett! Jennit most hívta a rendőrség.

-Mi?? Ez ugye valami tréfa? Egy nagyon, nagyon gonosz tréfa!-mondta halkan Seb.

-Nem. Ez komoly! Éppen Zürichbe tartott, amikor belecsapódott egy kamion az autójába.-próbálta visszatartani a könnyeit az amúgy mások szerint érzelem nélküli Kimi.

-Ez nem lehet igaz!-sírt fel hangosan Seb.-De miért nem engem hívtak?

-Valami régi levelünk a kocsijában maradt.

-Hol van most? És hogy van? És…

-Semmit nem tudunk róla csak, hogy a zürichi Mann Kórházban van.

-Azonnal odamegyek!

-Ilyen állapotban akarsz vezetni? Elviszünk mi.

-És te ilyen állapotban akarsz vezetni?-kérdezett vissza Seb.

-Érted megyünk, és én vezetek!-parancsolta Kimi, aki feleségével perceken belül már Seb házánál volt. A német is beszállt hozzájuk, a kocsiba, idegesen és annál gyorsabban értek a kórházhoz.

-Riya Silber Rodríguezt keressük.-hadarta el a nevem Kimi a földszinten.

-Öhm, a harmadik emeleten éppen műtik a 12-es műtőben.-válaszolta az egyik nővér pár másodperc számítógépes keresés után.

-Köszönjük!-kiabálták vissza hárman, de szinte már az első emeleten jártak, olyan gyorsan futottak.

-Lifttel könnyebb lett volna.-motyogta Jenni, amikor a harmadikra értek. A folyosón lévő nővérekhez rohantak.

-Hogy van a szerelmem?-kérdezte idegesen Seb.

-Sajnos én nem tudok semmit.-sétált el a vörös hajú nővér mellettük.

-Elnézést, mit tud a 12-es műtőben lévő lányról?-kérdezett meg egy másik nővért.

-Sajnos én nem tudok semmit, várják meg a doktor urat, ha kijött.-tanácsolta és ő is tovább sétált.

-Nem igaz, hogy ebben a nyomorult kórházban senki nem tud semmit!-üvöltötte el magát a német.

-Nyugodj meg, minden rendbe lesz!-simította meg a hátát Jenni, közben Kimi a folyosón rohangálva próbált információt gyűjteni az állapotomról.

-Semmi nem lesz rendben! Reggel egy levéllel találtam szembe magam, hogy valami miatt nem tud velem lenni, de nem mondhatja el, hogy mi. Most meg ez a rohadt baleset!-sírta el magát.

-Mi miatt?-lépett oda Kimi.

-Mit tudom én, nem írta.-túrt a hajába a szöszi, szinte már tépte szőke fürtjeit az idegességtől. Két óra múlva jött ki az egyik orvos.

-Önök Riya Silber Rodríguez hozzátartozói?-kérdezte.

-Igen.-pattantak fel a székekről.-Mi van vele? Hogy van?

-Nem szolgálhatok túl jó hírekkel. A balesetben súlyos belső sérüléseket szerzett. A vérzéseket elállítottuk és stabilizáltuk az állapotát. De még semmit sem tudok mondani. Még alá kell vetnünk néhány fontos vizsgálatnak, hogy kiderüljön mennyire komolyak a sérülések. Az a lehetőség is fennáll, hogy kómába esik.-tájékoztatta őket az orvos.

-De ugye fel fog épülni?-szipogta Seb.

-Nem ígérhetek semmit. A legfontosabb feladatunk most az, hogy alaposan megvizsgáljuk, hogy milyen sérülése lehet még, ha még komolyabb problémák vannak, akkor számolnunk kell a legrosszabbal is. Most, ha nem haragszanak.-lépett vissza a műtőbe.

-Kimi, én nem tudok nélküle élni.-sírt tovább.

-Nem is kell. Fel fog épülni, bitang erős csaj!-próbálta vigasztalni barátját. Újabb két óra telt el, amikor az orvos megint kijött.

-Doktor úr!-pattantak megint fel.

-Az agya nem szenvedett sérülést, ez most a legjobb információ, amivel szolgálhatok. A műtét közben azonban súlyos komplikáció lépett fel. A beteg kómába került.

-Az nem lehet!-takarta el a kezeivel Seb az arcát, hogy ne látszódjon, hogy egyre jobban sír.

-Lenne itt még valami. Valamelyikőjük a lány párja esetleg?-mutatott Sebre és Kimire.

-Én vagyok, miért?-kapta fel a fejét Sebi.

-Nos, a barátnője néhány napja beszélt velem, hogy nem érzi jól magát és eljönne kivizsgálásra. Ma délelőttre volt megbeszélve az időpont, de sajnálatos módon közbe jött ez a baleset és hamarabb derült ki, hogy miért érezte rosszul magát.

-Igen, azt tudom, hogy rosszul érezte magát. De miért?

-Önöknek kisbabájuk lesz.-közölte.

-Micsoda?-nézett rá Seb tátott szájjal és a többiek is hasonlóképpen reagáltak.

-A barátnője két hetes terhes. De ezzel a helyzettel nem garantálhatom, hogy a baba túl éli. Még el kell végeznünk néhány műtétet, amik veszélyesek lehetnek a babának is. De mindent elkövetünk, hogy mindkettőjüket megmentsük! Ha nincs kérdés, elmennék kicsit, mert hosszú volt a műtét.

-Csak az lenne, hogy bemehetünk-e hozzá?-kérdezte Jenni.

-A kollégáim átszállítják az intenzív osztályra és akkor bemehetnek, de csak egyesével és rövid időre!

-Köszönjük!-mondta Kimi. Seb sóhajtott egy hatalmasat és leült az egyik székre. Még percekig kellett várniuk, amíg ki nem jöttek a műtőből. Átvittek az intenzív osztályra, ahol Seb látogatott meg először. Az a néhány perc is megviselte, könnyes szemekkel tért vissza a többiekhez.

70. rész

Sziasztok. :) Igazából azt terveztem, hogy az utolsó futamkor fogom feltenni az utolsó részt, ez viszont azt jelenti, hogy most már minden héten csak egy rész lesz.. Hát, majd meglátjuk, hogy lesz ez, de egyelőre így gondoltam ki. :) Viszont gyanítom, hogy túl sokáig fogom húzni az agyatokat így, mert a mostani rész vége... Na, jó nem árulok el semmit, tessék elolvasni! :) Puszilok mindenkit és további jó szünetet! :)♥

2011 januárját írjuk. A karácsony és a szilveszter fantasztikusan sikerült, de továbbra is emlékeztem Mark fenyegetéseire, így sose tudtam teljesen megnyugodni. Minden pillanatban Sebastiannal akartam lenni, még a boltig is alig akartam elengedni egyedül, mert féltem, hogy mi van, ha akkor történik vele valami. Muszáj volt döntésre jutnom, muszáj volt megmenteni valahogy az életünket!

Reggel hat órakor csörgött a vekker. Kivettem a bőröndöm tetejéről a levelet, melyet napokkal ezelőtt kezdtem el írni. Néhány sort még a végére biggyesztettem és letettem Seb éjjeli szekrényére. Átöltöztem és az összes cuccomat lepakoltam a nappaliba. Ahogy kinéztem az ablakon szembesültem vele, hogy az időjárás nagyot változott tegnap óta. A tegnapi téli napsütés átváltozott komor, havas, de inkább esős idővé, ami pont a hangulatomat tükrözte. Gyorsan végig néztem még a házban, amolyan végső búcsút vettem tőle. Utoljára mentem vissza a szobába Sebastianhoz. Békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy mi várja őt, amikor felébred. Leültem mellé megsimítottam a kezét és bíztam benne, hogy nem ébred fel rá. Egy pillanatra még hozzábújtam, hogy utoljára érezzem az illatát, nyomtam egy puszit a homlokára. Kicsit mocorogni kezdett és azt motyogta, hogy szeretlek. A szemeim könnybe lábadtak, de már nem volt visszaút. Lesétáltam a lépcsőn és már sírtam, egy sóhajtás után kiléptem a házból.  Beszálltam az autómba, ahol két hatalmas bőrönd várt. Elindultam, habár azt sem tudtam igazából hova menjek, csak abban voltam biztos, hogy beugrok az orvosomhoz Zürichbe, mert az utóbbi napokban nem éreztem magam teljesen jól. De hogy aztán hogyan tovább? Mielőtt közölném Markkal a hírt még időre volt szükségem. Valamelyest tudatosítani kellett magamban a dolgot, hogy csak azért hagyom el Sebastiant, hogy megvédhessem. Életem legnehezebb döntése volt. De muszáj volt ezt meglépnem. Féltem Marktól. Tudtam, hogy képes arra, hogy rosszat tegyen Sebnek – fizikailag is – és nekem az fájt volna a legjobban, ha a szerelmemnek valami baja esik.

Kimiéktől is el akartam búcsúzni, de ha nekik elmondom, miért jövök el, megtudja Seb, és nem akarom, hogy még jobban felidegesítse magát. Zürich felé vettem az irányt és idő közben eldöntöttem, hogy meglátogatom a nagypapámat Németországban. Már majdnem Zürichnél jártam, amikor egy hatalmas nagy fékcsikorgásra lettem figyelmes…

Eközben Seb is felébredt. Álmosan körbejárta a házat, hogy merre lehetek, de sehol sem talált.

-Riya, kicsim!-nyitott be a fürdőbe.-Hol vagy?-kiáltotta el magát, hátha valahonnan előbújok.-Jé, mi ez?-pillantotta meg az éjjeli szekrényen lévő lapot összehajtva, mely egy „Sebnek” felirattal volt ellátva. Izgatottan vette el a papírlapot, széthajtotta, és olvasni kezdte a sorokat.

Kedves drága Sebastian!

Még mielőtt bármit is gondolnál, tudnod kell, hogy Téged szeretlek a világon legjobban! Ezen soha, semmi nem fog változtatni. El nem tudom Neked mondani, hogy mennyire sajnálnom, hogy most ezt kell tennem Veled. Muszáj elmennem! Most biztos nem érted mi okom van rá, de miattad, van minden! Ne aggódj, nem vagy hibás semmiben, ne okold magad! Nem a kapcsolatunkban van baj. Valami egész más a probléma, amiről nem beszélhetek. Tudom, hogy nehéz lesz feldolgozni, hogy nem vagyok Veled, de túl kell lépned rajtam! Hidd el minden vágyam, az lenne, hogy örökre veled legyek, de nem tehetem. Miattam ne idegeskedj, feltalálom magam! És mindent tudni fogok rólad, szóval csak arra kérlek, hogy éld úgy az életed, ahogy előttem! Ne hallgass mások undorító megjegyzéseire, csak a szeretteidre. A tanácsaikat fogadd meg és ígérd meg, hogy mindig meggondoltan fogsz cselekedni nemcsak az életben, hanem az F1ben is. Nem élném túl, ha valami bajod lenne! Tudom, hogy Te vagy a valaha élt legtehetségesebb pilóta és tudom, hogy az idei évben is képes leszel megszerezni a címet. Csak ne arra koncentrálj, hogy mik történtek a múltban, ne gondolj rám. Gondolj a jövőre és szállj szembe az érzéseiddel! Nehéz lesz, de képes vagy rá, hisz’ mindenre képes vagy!

Lehet, hogy az élet egyszer úgy hozza, hogy újra találkozunk, és biztonságban együtt lehetünk, de nem ígérhetek semmit. Nem vagyok jósnő, hogy tudjam mi fog történni a jövőben…

Egy biztos SOHA nem foglak elfelejteni. Köszönök mindent! Minden egyes pillanatot, amit veled tölthettem a szívemben fogom őrizni. Téged soha senki nem fog pótolni! Örök helyed van a szívemben…

Most mennem kell, nemsokára biztos felkelsz. Kérlek, ne próbálj keresni, hívni!

Örökké szeretlek, Riya.

-Micsoda?-értetlenkedett Seb a levél felett könnyes szemmel. Percekig nem fogta fel, hogy mi történt és bizonyára még napok kellettek volna, hogy megértse, de a telefonja félbeszakította gondolatmenetét.-Kimi!-kiabált a mobilba.

-Igen, én vagyok.-mondta szomorúan a finn.

-Segíts, kérlek! Az történt, hogy…-kezdett volna bele a levél mondanivalójába a kis német, de barátja félbeszakította.

-Én bármikor meghallgatom minden bánatod, de most rám kell figyelned! Valami nagyon fontosat akarok…