1. fejezet - Hóvihar

Először is igen, igen, igen! :D Seb történelmet írt az új pole pozíciójával. Gratulálok neki! :)♥ Fantasztikus, amit idén művelt/művel. :)
Másodszor igen, igen, igen! :D Itt van az első rész, csak mert nem bírtam tovább várni. :$ Most akkor pár dolog, mielőtt belevágnánk. :) Nem egy tipikus fanfiction lesz ez, sőt! De ez majd kiderül a későbbiekben.. :) A másik az, hogy lesznek elég hosszú fejezetek, így valamelyiket több részletben fogom felrakni, de egyelőre ezt egészben. Később pedig lehet, hogy felteszem a szereplőket (egyelőre csak a főszereplőt).
Jó olvasást mindenkinek és véleményeket, mint mindig most is szívesen fogadok. :)

Prológus

Sose fogom elfelejteni azokat a pillanatokat… Amikor megtörtént és ők már nem voltak velem többé. Egyedül maradtam. Amikor éjjeleket sírtam át és még se tudtam elaludni. Amikor azt hittem Te majd velem leszel, de Te mégis inkább a haverjaidat választottad. Amikor becsaptak azok, akiket a barátaimnak hittem. És amikor az egyetlen ember, akire mindig is számíthattam ténylegesen mellém állt és segített kilábalni minden rosszból, amit a hónapok alatt összeszedtem. Ő volt azaz ember, aki ráébresztett arra, hogy új életet kell kezdenem, de sürgősen. Csak ekkor értettem meg azt a mondást, amit oly sokan, oly sok embernek emlegetnek: „A bajban ismerszik meg az igaz barát.”. Ajánlom mindenkinek, hogy ezt jól jegyezze meg, mert soha nem tudhatja, mi következik a következő pillanatokban! Ahogyan én sem tudhattam...

1. fejezet

Hóvihar

Pontosan emlékszem a hónapra, a napra, az órára, a perce, amikor megtudtam mi történt. Az volt az a dolog, ami végérvényesen is megváltoztatta az életemet De miért kellett várnom arra a pillanatra, hogy szembesüljek a tényekkel? A tényekkel, hogy az élet milyen kegyetlen és, hogy a boldogság tizedmásodperceken belül elmúlhat. Miért nem tudtam már akkor azt mondani, hogy feladom, és inkább nem szenvedek tovább? Miért nem tudta valaki hamarabb felnyitni a szemem, hogy semmi sem tarthat örökre? És miért kell ennyit bajlódnom még hónapokkal később is?

Norvégia, Bergen, 2010. december 15., 17 óra

Több mint két hete kezdődött a tél, de nálunk már november végén is volt hó. Ezt nem bántam, mivel imádtam az ilyen időt. Hideg, mínusz fokok, fehérség, jég és hó. A legjobb! Ennek ellenére imádom a mediterrán országokat is, de az én Norvégiámtól senki és semmi nem választhat el.

Szóval, hideg tél volt. Egész nap a házban voltam, amolyan egyszerű és laza kis napot akartam tartani. Nálam ez annyiból áll, hogy felkelés után nem teszem ki a lábamat a lakásból, teletömöm magam finomabbnál finomabb ételekkel és megnézem a legbugyutább vagy legsírosabb filmet, amire éppen rábukkanok. Délutánra valami őrült vígjátékot találtam magamnak. A kritikusok azt nyilatkozták róla, hogy az év legrosszabb filmje. Vagyis pont egy ilyen napra találtak ki, csak nekem! Beültem a nappaliba egy tányér kakaós sütivel, amit még anya sütött tegnap és egy nagy tál kukoricával, melyet a drága mikrohullámú sütőnk varázsolt apró, fehér, ropogós csodákká. Na és egy nagy üveg gyümölcslével, hogy ne keljen azért se kimennem film közben. A vígjáték tényleg nem volt valami nagy szám, de a kritikusok valamit azért elnézhettek, mert én így is fetrengtem a nevetéstől a kanapén – mondjuk inkább a szánalmas, mintsem az egetverően vicces poénoktól. Négy óra után lett vége. Kivittem az üres tányért, tálcát és üveget a konyhába és mindent rendbe raktam.

Kinéztem az ablakon. Kint hatalmas hóvihar volt. Akkora, amit még életemben nem láttam. Csak néhány perce tombolhatott, mert az udvarban még elég kevés hó volt. A szél bentről megítélve is erősen fújt. A kutyámat ritkán szoktuk beengedni a házba, de most nem volt szívem kint hagyni őt ilyen zord körülmények között, még ha szép nagy kuckója is van. Felkaptam a kabátomat és kiszaladtam.

- Bruno! – kiáltottam a nevét, amire rögtön kidugta a fejét az odújából. – Gyere kicsi, bemegyünk! – csaptam a combomra. Ezt jelzésnek vette, hogy jöjjön oda hozzám és így is tett. Mindig is szófogadó és okos volt. – Nem hagylak kint ilyen szörnyű időben. – néztem körül és megsimogattam. Gyorsan kinyitottam az ajtót és bementünk. Levettem a kabátomat, Brunot pedig a fürdőbe tereltem, ahol kicsit megtörölgettem a saját törölközőjével, mert szegénykém elég havas volt és nem akartam, hogy megfázzon. Visszamentünk a nappaliba, ahol golden retrieverem a kanapé előtt lévő szőnyegre feküdt le, én pedig kimentem a konyhába csinálni egy forró csokit. Brunnak is vittem egy kis vizet, majd leültem a díványra. A mobilom mellettem volt, a szüleim hívását vártam. Pár napra elutaztak Finnországba a nagyszüleimhez és az unokatestvéreimhez. Eredetileg én is mentem volna, de az utolsó pillanatban elment a kedvem az utazgatástól és egy megfázást is sikerült összeszednem, így lemondtam. Anya azt mondta jobb is, mert betegen nem ajánlatos utazgatni, apa meg csak osztotta anyu véleményét. Nem voltak mérgesek, sőt sose voltak rám mérgesek.

A szüleim mellett nagyon jó barátaim is voltak, mert anyuval a pasi ügyeket, apuval meg minden egyéb más problémát megosztottam. Ők pedig türelemmel hallgattak végig mindig és jó tanácsokat adtak, amit az esetek többségében meg is fogadtam.

A terv szerint háromkor kellett landolniuk, és úgy számoltam öt és hat között fognak hívni, hiszen még a plusz utazás papáékhoz a reptérről és a kipakolás is ott volt. Ötkor meg is csörrent a telefonom, a kijelzőn mama neve volt látható.

- Na, szép! Apuék már arra is lusták, hogy ők hívjanak fel? – nevettem, miután felvettem.

- Szia, kincsem. – szólt bele papa alig hallhatóan. Ez egyre érdekesebb, a szüleimnek kéne hívni, erre mama telefonján telefonál papa?!

- Hát te meg elloptad mama telefonját? Szép család! – nevettem tovább.

- Jedda, kincsem. – szólt ezúttal hangosabban. Ismertem annyira, hogy tudjam, baj van. A hangján hallottam.

- Papa, mi történt? – kérdeztem idegesen.

- Anyádék repülője lezuhant. A hóvihar miatt kényszerleszállást akart csinálni a pilóta, de úgy tűnik későn. Hatalmas szélvihar kerekedett, nagyobb, mint amit a gép elbírt… – magyarázta halkan.

- Micsoda? – kiáltottam a telefonba. – De ugye jól vannak? – nem érkezett válasz. – Ugye jól vannak, papa? Nincs semmi bajuk, igaz?

- Sajnálom drágám. – csuklott el a hangja. Csak ekkor hallottam meg a hangján, hogy sírt. – A gép felrobbant, mind a 150 utas bent égett.

- Az nem lehet! – sírtam fel hangosan.

- Nyugodj meg kicsim. – próbált nyugtatni. De hiába! Hogy nyugodhatnék meg? Ezt ő se gondolhatta komolyan. Most közölte, hogy meghaltak a szüleim és még azt várja, hogy nyugodjak meg? Ezt a mondatot most biztos nem gondolta át.

- És miért nem mama hívott? Ugye ő jól van? Nem idegeskedte túl magát?

- Ő jól van, csak teljesen kiborult, ahogy én is és mindenki a családban. Most a nagynénéd van vele a szobában, próbálnak kicsit pihenni. De tudod, hogy úgy se fog nekik sikerülni, ismered őket.

- Tudom. – válaszoltam tömören. – És biztos, hogy anyuék…

- Sajnos, biztos. – mondta és kicsit felsírt, hallottam. Én se bírtam magammal. A könnyeim még gyorsabb utat törtek maguknak. – Holnap reggel az első géppel indulok hozzád és segítek neked mindent elrendezni, oké?

- Köszönöm. – szipogtam. – De biztos, hogy ezek után repülőre akarsz ülni miattam?

- Az a legkevesebb, hogy felülök arra a nyamvadt gépre! A legfontosabb az, hogy veled legyen valaki most! Tudom, hogy milyen nehéz drágám, de segítek mindenben. Nem hagyom, hogy a világ legnagyobb kincse elkallódjon.

- Köszönöm. – ismételtem megint, de most hangosan felsírtam.

- Próbálj kicsit pihenni, holnap kilencre ott leszek nálad.

- Rendben. Szeretlek és puszilok mindenkit, add át nekik!!

- Átadom, ne félj! Én is szeretlek kincsem.

- És papa, vigyázz magadra nagyon!

- Nem lesz bajom, miattam ne aggódj! Foglalkozz magaddal és nézz előre. Szeretlek. – tette le a telefont. A fejemet lehajtottam a combomra. Olyan hangosan sírtam, mint még soha ezelőtt. Brun a hangomra felkapta a fejét és leült velem szembe. El kezdett nyüszíteni, amire felemeltem a fejem és el kezdtem simogatni a buksiját.

Ő volt az egyetlen élőlény, aki mindig meg tudott nyugtatni és mindig fel tudott vidítani. Három éve találtuk apuval az utcán, még kölyök volt és nem volt szívünk ott hagyni őt, így aztán hazavittük. Azóta a családunk tagja és semmiért nem adnám oda senkinek.

Megöleltem drága kis barátomat és úgy próbáltam megnyugodni. Két órát sírtam végig folyamatosan, szünetek nélkül. Alig mozdultam meg. Csak a végtagjaimat mozgattam, amikor már éreztem, hogy kezdenek elzsibbadni.

A fürdőben megmostam kicsit az arcomat, hogy jobb legyen, de nem lett az. Inkább letusoltam és felvettem a kedvenc pizsamanadrágomat és apa egyik pólóját. Brunnal együtt a szüleim szobájába mentünk, befeküdtem az ágyba. Semennyire sem érdekelt az, hogy minden tiszta szőr lesz vagy, hogy milyen baktériumok kerülhetnek az ágyba. Bemászott mellém Brun is. A cél az volt, hogy valahogy elaludjak és hosszú órák után csak azért sikerült, mert Brunt simogattam.