új blog!

Sziasztok. Húú, hát nagyon rég jelentkeztem utoljára. De szerencsére már vége van a sulinak meg mindennek.. Én meg azt hittem, hogy majd több időm lesz mindenre, és van is időm, de ilyen melegben semmire nincs energiám.. Ennek ellenére múlt héten megcsináltam az új blogot és fent van a bevezetés is. :) A hétvégén tervezem, hogy felrakom az első részt és valamikor folytatni akarom a Bedringet is, mert végül is imádom írni ezt is, csak valahogy elfogyott az ihlet. Szerintem el fogom olvasgatni a fejezeteket, aztán remélhetőleg tudom folytatni ott, ahol abbahagytam.. :)
Na, ha errefelé jár még valaki, akkor azt puszilom és itt az új blogom:

http://circusisthelife.blogspot.hu/


És hihetetlenül nagyon boldog szülinapot kívánok Sebastian Vettelnek! :)<3333333333 El se hiszem, hogy már 25 éves..

11. fejezet + egy közlemény

Sziasztok. Bocsánat, hogy megint csak egy hónappal később jelentkezek, csak rengeteg tanulnivalóm van, májusban pedig kis érettségim lesz (kb. olyan, mint a nagy, csak három tantárgyból kell mennem), úgyhogy most elég sok dolgom van emiatt. :/
A másik dolog meg az, hogy most, hogy így elkezdődött a Forma-1, rájöttem, hogy van egy történetem, amit imádtam írni, csak aztán kicsit megváltozott az írási stílusom és szinte 90%-át egy az egybe kitöröltem... Most viszont beleolvastam és látok benne ígéretet, több pilóta játszana benne fontos szerepet és azt hiszem (ha sikerülne jól megírnom), akkor egy egész jó kis történet sülhetne ki belőle. Persze, csak ha akarjátok, akkor! :) Szóval, ha igényt tartanátok egy lazább, igazi fanfiction-re, akkor jelezzétek és belevágok. (Egyelőre a bevezető és egy fejezet van kész teljesen, de a későbbiekre már van néhány ötletem.)
Puszilok mindenkit és jó olvasást. :)

11. fejezet

Gyerekvilág

Sokan mondják, hogy minden boldogság a gyerekekben rejlik. És így belegondolva tényleg nincs annál csodálatosabb dolog, amikor az ember megtudja, hogy kisbabája lesz és azok a pillanatok, amiket ezek az apró emberkék okoznak a komoly és morcos felnőtteknek felbecsülhetetlenek. Ők mindent színesben látnak, nem tudják mi az a szomorúság, csak a boldogságnak és a nevetésnek élnek. A legnagyobb gondjuk pedig az, hogy melyik fajta csokit egyék meg aznap. Amíg gyerek az ember mindig fel akar nőni, amikor pedig felnő, mindig visszavágyik abba a gyerekvilágba, amikor minden gondtalan volt…

A következő napok egy részét az egyetemen töltöttem: próbáltam minden fontos dolgot megjegyezni, bújtam a könyveket… Sokan azt hiszik a fotózás csak annyi, hogy a kezedbe veszed a fényképezőgépet, megnyomsz egy gombot és kész is vagy. De ennél milliószor keményebb és nehezebb dolog, ezért is jegyzeteltem le mindent, amit lényegesnek éreztem. A napjaim másik részét pedig a fényképezés töltötte ki, minden délután kiválasztottam magamnak egy témát, amiről fotózhatok. Bizonyítani akartam a keddi forgatáson. Tisztában vagyok vele, hogy a honlapon nem sok ember fogja azt nézni, hogy mennyire profi és igényes az adott kép, de a jövőm szempontjából ez igenis fontos.

Egész héten a fotózásnak éltem, de hétvégén megkíséreltem kikapcsolni az agyamat és csak lazítani. És persze nem gondolni a múltban történt dolgokra. Szombat reggel a televízió képernyőire tapadtam, Lexivel és Tinával együtt. Mindhárman a Forma-1 időmérőjét néztük és bár nem sokat tudtunk a szabályokról a lényeg az volt, hogy Gregornak szurkoltunk. Régen apával volt, hogy leültem nézni ezt a fajta autóversenyt, úgyhogy az alapdolgokra emlékeztem, a cél a Q3 volt. Fel voltunk készülve arra az eshetőségre, hogy Gregor már az első részben „kiesik”, hisz ez az első időmérője a királykategóriában. A képességeiről fogalmam se volt, de tudtam, hogy tehetséges. És sikerült is neki bejutni a legjobb tízbe, a vasárnap a negyedik helyről vághat neki a versenynek, míg csapattársa az ötödikről.

Tudtam, hogy nem lesz ideje elolvasni, még is jó érzéssel töltött el, hogy küldtem neki egy sms-t:

„Néztelek ám! ;) Ügyes voltál, a negyedik hely gyönyörű. Holnap is mindent bele. :)”

- Örülök, hogy ilyen jóban vagytok. – mosolygott rám Lexi.

- Igen. – sóhajtottam. – Sikerült jobban megismernem a múltkori fotózáson.

- De még félsz, ugye? – kérdezte Tina.

- A csalódástól? – kérdeztem vissza rögtön, mire bólintott. – Igen, nagyon. Rettegek attól, hogy valakiben egyszer újra megbízok és kiöntöm neki a szívem, erre ő becsap… Nem akarom ezt még egyszer átélni… Egyébként Eric… Nem hiányzik, de tegnap este még jobban felhúzta az agyamat.

- Ugye nem beszéltetek? – döbbentek le a lányok.

- Dehogy! Szóba nem állnék azzal a szeméttel. – válaszoltam.

- Akkor?

- A közösségi oldalakon minden kint van. Két egykori osztálytársam beszélgetését láttam. Na, ők aztán nem félnek attól, hogy kinek és miket írogatnak ki és, hogy ki látja a beszélgetésüket… Szóval a téma pont Eric volt. Megtudtam, hogy a szüleim temetésekor is más csajjal volt meg, hogy azóta már két barátnője is volt.

- Paraszt. – jegyezte meg halkan Tina.

- Az! – vágtam rá. – Nem veszi észre, hogy milyen szánalmas. Azok a csajok, akik meg ezek után bedőlnek neki mind hülyék.

- Azok hát! Hogy az ilyen férgeket mennyire utálom. – szitkozódott Lexi. – De szerencsére nem mindegyik ilyen. – mosolyodott el.

- Remélhetőleg. – sóhajtottam. Az asztalon lévő telefonom rezegni, majd hangosan csörögni kezdett. Gyorsan érte kaptam, a képernyőn anya húgának, Elenának neve villogott.

- Szia. – köszönt, miután felvettem. A hangja kicsit ideges volt.

- Szia. Mi a baj? – kérdeztem rögtön. – Ugye otthon minden rendben?

- Jaj, de ismersz már. – nevetett fel. – Igazából nem olyan nagy a baj, de Tomnak nagyon fontos.

- Mi van a drágámmal?

- Hihetetlenül hiányzol neki és a fejébe vette, hogy addig nem megy oviba, amíg nem találkoztok.

- Jajj istenem, szegénykém. És Olli hogy viseli?

- Ő jobban, neki sikerült megértenie, hogy ritkán tudtok találkozni, pedig ő a fiatalabb. – magyarázta. – De szinte mindennap emleget, annyira édes.

- Annyira imádom őket. Szegény Tom. Mit csináljak? Nem tudok hazamenni… Most itt ez a fotós dolog, amiről a múltkor meséltem…

- Tudom drágám, nem is várom el tőled, hogy ideutazz Finnországba.

- De annyira sajnálom Tomot. Nagyon fontos, azaz óvoda?

- A fél csoport beteg, nem szívesen viszem most őt be oda, de hát muszáj.

- Ha annyira hiányzok neki jövő hétvégén eljöhettek. Akkor csak a csütörtök és a péntek esik ki neki.

- Matti fix, hogy dolgozik, de ha a két srác benne van és persze Lexiék is, hogy odamegyünk… Nem akarunk zavarni.

- Biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadnának titeket, de azért megkérdem és felhívlak még. És beszélek az egyetemmel is, hogy akkor két nap nem mennék be.

- De biztos nem lenne belőle baj? Mert akkor elintézem, hogy csak szombaton legyünk ott és neked se kell hiányozni a suliból.

- Csütörtökön és pénteken semmi extra nem szokott lenni, csak elmondják, hogy esetlegesen milyen anyagot kell legközelebbre készíteni, azt meg telefonon is meg tudom beszélni valakivel. Szóval beszélj a drágáimmal, én meg Lexiékkel és holnap egyeztetünk.

- Jaj, Jedda. – mondta. Szinte hallottam a hangján, ahogy elmosolyodik. – A fiúk odalesznek ettől. Na, megyek, mert felébredtek ezek a hétalvók. Szia, puszilok mindenkit.

- Remélem is, hogy örülni fognak. Szia, én is puszilok mindenkit.

Boldogan tettem le a telefont. Annyira jól esett, hogy van még ember a Földön, aki teljes szívéből képes szeretni és mindennél jobban hiányzok neki. És az, hogy ez a két ember a kis unokatestvéreim még gyönyörűbb. Milyen igaz, hogy a gyerekek tudnak a legjobban szeretni és ők a legőszintébbek!

A lányokkal még aznap megbeszéltem a továbbiakat, el voltak ragadtatva attól, hogy Elenáék ideutaznak, mivel imádják a kisfiúkat és persze anya húgát is. Nem hiába: a gyerekekkel tényleg az összes nőt le lehet venni a lábáról. Rám ez különösen igaz. Mióta megszülettek az unokatestvéreim ők az új szerelmeim. Ők azok az emberek, akiket szülésüktől kezdve ismerek és imádok. Minden egyes pillanatban el tudnak varázsolni, épp elég az is, ha csak rám néznek. Tom a kicsit bújósabb és szeretetre éhesebb, míg Olli folyamatosan pörög és össze-vissza ugrándozik. Első látásra teljesen ellentétesek, de én tudom, hogy mégis ugyanolyanok. A szívük hatalmas – ugyanúgy, mint a szájuk, mindig beszélnek –, mindig vigyorognak és saját bevallásuk szerint elfáraszthatatlanok. Persze ez utóbbi kapásból nem igaz, mert velem mindig órákat játszanak vagy szaladgálnak, amitől este csak úgy bedőlnek az ágyba – habár ez rám is teljesen igaz.

Felhívtam Elenát, hogy mindent egyeztessünk. Az már biztos volt, hogy Matti nem tud jönni a munkája miatt. Megnéztük a repülőt és arra jutottunk, hogy azzal a járattal jönnek, ami csütörtök délelőtt tízre érkezik Salzburgba.

Izgatott voltam, hogy újra láthatom őket, mert mióta Ausztriába költöztem nem sikerült meglátogatnom őket. Egyszerűen túl sok volt az új dolog és nem álltam készen arra, hogy megint repülőre üljek. Az, hogy december utolsó napján képes voltam erre a legbátrabb dolog volt egész életemben. Biztos voltam benne, hogy Tom és Olli azóta is sokat nőttek, alig vártam a csütörtököt. Pedig addig még sok idő volt…

Másnap reggel újra belevetettük magunkat a lányokkal a Forma-1 világába. A futam előtt kicsit ideges voltam, féltettem Gregort. Lexi velem együtt érzett, de Tina folyamatosan nyugtatgatott minket, hogy biztos minden rendben lesz és ügyesen fog rajtolni. Végül igaza lett! Miután kialudtak a piros lámpák Gregor jól elkapta a rajtot és az első kanyarok után már a harmadik helyen találta magát. Húsz kör és az első kerékcserék után még mindig ez volt az eredmény.

- Fú, ez rohadt jó! Azt hiszem, autóverseny mániás leszek. – markolt a pattogatott kukoricába Lexi, miközben vigyorgott és egy pillanatra se vette volna le a szemét a képernyőről.

- Egyetértek. – helyeseltem és nagyokat bólogattam. – Csak mire vége lesz, szétizgulom a lelkemet is.

- Ezért nem jó, ha van egy sportoló ismerősöd. – nevetett fel Tina.

- Az biztos. Még pluszba idegeskedsz érte. – vágtam rá.

Másfél órás küzdelem után a kockás zászlóval leintették a versenyt. A harmadik helyen Gregor ért célba, mi pedig egyszerre ugrottunk fel a kanapéról. Egy pillanatra még meg is könnyeztem, annyira örültem neki, hogy sikerült. Az első olyan futama, amikor normális autó van a feneke alatt és már is dobogóra állhatott! Nem titok, hogy nagyszerű az autója, de a teljesítmény, amit egész hétvégén nyújtott, gyönyörű! Nem tudtam elképzelni milyen érzelmek zajlanak le ilyenkor az emberben. Én biztos össze lennék zavarodva, hogy mi is történik velem és körülöttem. Néhány perc múlva mutatták őt is, ahogy kiszáll az autóból és leveszi a bukósisakját. A szeme csillogott. Könnyes volt, ő is meghatódott.

- Na, ne. – mosolyogtam el magam és még szaporábban folytak a könnyek a szememből.

- Istenem, de édes! – olvadozott Lexi és ő is elmorzsolt egy könnycseppet.

Sok pozitív csalódás ért már ebben a fiúban, de az összes közül ez volt a legszebb és a legaranyosabb. Az érzékenysége. Kívülről egy olyan nyugodt, egyszerű, de mégis erős srácnak tűnik, akiből nem nézi ki az ember, hogy egy ilyen dolog megélésekor könnyek gyűlnek a szemébe. Sokat beszélgettünk már, de nem tűnt fel – talán mert jól titkolta –, hogy ennyire érzékeny. Rengetegen azt mondanák ilyenkor, hogy „de hát egy férfi ne sírjon”, de kérdem én miért ne? Miért kéne egy férfinak eltitkolnia az érzelmeit? Az embert pont ezek az apróságok – például a könnyek – teszik igazivá és teljesen emberivé. Ez mutatja, hogy nem vagyunk robotok, és ez így van jól. És attól, hogy valaki az erősebbik nemet képviseli? Vannak dolgok, amik megkülönböztetik a nőket a férfiaktól, de nem hiszem, hogy az érzékenység, a könnyek lennének az alapvető különbségek. Ez csak egy olyan plusz tulajdonság, ami valakit egyéniséggé tesz. Valaki pedig nyilván gyerekesnek tartja az ilyen dolgokat, szerintem viszont gyönyörű, hogy valakiben megmarad egy ilyen őszinte tulajdonság még felnőtt korában is. 

Ami viszont még jobban lenyűgözött az az volt, hogy nem is titkolta el az érzelmeit. Mosolyogva potyogtak barna szemeiből a könnyek a boldogságtól a dobogón állva is.

Az interjúkat még megvártuk aztán neki álltunk ebédet csinálni, de a téma folyamatosan a futam és Gregor voltak. Az ebéd ezúttal az egyik kedvenc norvég ételem volt, amit még vagy két éve tanítottam a lányoknak, amikor egyszer nyáron náluk voltam. Délben kellőképpen sikerült teli ennünk magunkat, így mind a hárman a saját szobánkban le is feküdtünk kicsit pihenni. Úgy voltam vele, hogy alszok egy jót, mint régen kicsi koromban minden ebéd után, de eszembe jutott, hogy még nem is gratuláltam Gregornak. A telefonomért nyúltam, ahogy előző nap az időmérő után is.

„Úristen, nagyon büszke vagyok rád! Mondtam, hogy nem kell idegeskedned, mert jó leszel és jó is voltál, de még milyen jó. ;) Gratulálok! :)”

Visszatettem a telefonomat az éjjeli szekrényre, ugyanis nem számítottam válaszra. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt a mobilom. Sms-t kaptam.

„Annyira boldog vagyok!! Még mindig nem hiszem el! Köszönöm, hogy biztattál! :) Jajj, vettem neked valamit, ne gondolj nagy dologra, csak egy kis apróság. Éppen a városban sétálgattam tegnap és megláttam, rögtön te jutottál eszembe. :) Ja és hétfő este érkezek Salzburgba, aztán hazamegyek, de Ausztriában leszek vasárnap estig. Majd szólj, hogy mikor érsz rá.”

„Élménybeszámolót majd kérek! :P De aranyos tőled! :) Nekem a kedd kapásból kiesett, mert akkor lesz a hangárban a felvétel és a fotózás. Gondolom, szerdán szeretnél a családoddal lenni, szóval, ha neked megfelel a csütörtök délután…”

„A csütörtök délután tökéletes. Akkor, majd megbeszéljük hánykor és hol, most rohanok vissza pakolni. :)”

Mosolyogva sóhajtottam egyet és leraktam a telefonomat az éjjeli szekrényre. Összébb húztam magam és próbáltam eleget tenni a belső kívánságaimnak, miszerint aludjak egy kicsit.

10. fejezet - Fotózás

Sziasztok. Először is tartozok mindenkinek egy hatalmas - és még annál is nagyobb - bocsánatkéréssel, amiért csak így, ilyen hosszú időre eltűntem. Ennek igazából két oka van (ígérem, gyorsan befejezem): 1. rengeteg tanulnivalóm volt és most valahogy így minden összejött, 2. bevallom őszintén, hogy lusta is voltam. De nem ragozom tovább, mert bizonyára senkit sem érdekelnek ügyes-bajos dolgaim.
Szóval, itt a folytatás. Nem mondhatnám, hogy túlzottan izgalmas lett (bár kinek mi az izgalom), de azért itt van és igyekszek legközelebb hamarabb jönni. (Igazából még van két előre megírt fejezetem és meg lenne az három, esetleg négy is, hogy ha rávenném magam, hogy írjak egy kis összekötőt - ugyanis a későbbiekre már van jó pár oldalam...) Tudom, túl sokat dumálok! Köszönöm mindenkinek (aki nem felejtett el és még kíváncsi rám) a kitartást és a türelmet. :) Puszi.♥

10. fejezet

Fotózás

A fotózás valamiféle kiút számomra. Kiút a bajból, a szomorúságból, a fájdalomból: egyszerűen minden rosszból. Emellett önkifejezésre is remek. Közölheted a világgal, hogy eleged van belőle, hogy szerelmes vagy, hogy szomorú vagy, hogy minden oké vagy éppen, hogy semmi sincs rendben. Mindent elmondhatsz, de nem szavakkal, nem érintéssel. Csak egy egyszerű képpel, ami pont annyit – hanem több mindent – közölhet, mint egy szó vagy egy tapintás.

- Nyugi, nyugi, nyugi. – simította meg a kezemet. – Azt hiszem, a modelledet már tudom is. – húzódott mosolyra a szája.

- Jajj, de édes vagy, hogy elvállalod! – pattantam fel, hogy megölelhessem, de még mielőtt odahajoltam volna hozzá megszólalt.

- Nem magamra gondoltam. – rázta meg a fejét.

- Akkor kire? – néztem rá döbbenten.

- Gregorra. – válaszolta.

- Gregorra? – nevettem fel fanyarul. – Miből gondolod, hogy elvállalná? Ráadásul kedden utazik Bahreinbe nem hiszem, hogy holnap meg megint visszaautózna ide csak azért, hogy csináljak róla pár képet.

- Szerintem benne lenne, ráadásul jó modell alkat. Már láttam róla pár képet, ami igen jó. Hívd fel! – ütött a pultra.

- Na és a helyszín?                               

- Itt a környéken annyi szép hely van, biztos találtok jót. – kacsintott.

- Legyen. – sóhajtottam és elővettem a telefonomat a zsebemből. – Biztos? – pislogtam Lexire, miközben kikerestem Gregor telefonszámát.

- Igen. – nyomatékosította meg a választ. Újabbat sóhajtottam és megnyomtam a zöld gombot.

- Szia. – vette fel. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Szia. – köszöntem bele kicsit halkan.

- Már is hiányoztam? – kérdezte kíváncsian.

- Ö, erre most muszáj válaszolnom? Nekem van egy sokkal fontosabb kérdésem! – hadartam.

- Ajaj, mi rosszat tettem?

- Semmit, nyugi. – nevettem fel. – Csak most jöttem rá, hogy hétfőre nem csináltam még meg a feladatomat az egyetemre. Lehet, hogy még nem említettem, de fotózok és most a természetről és az emberről kell képet készíteni. Én meg rád gondoltam, mint modell. Persze, nem muszáj elvállalnod, csak ha akarod, és nem zavarna, ha holnap is ide kéne utaznod. – magyaráztam.

- Hmm, tetszik az ötlet! – vágta rá. – Benne vagyok! Mikorra menjek? Neked mikor lenne jó?

- Teljesen mindegy mikor jössz. Nekem egész nap jó. Ja, viszont a helyszín… Na, az még nincs meg.

- Akkor ott leszek tízre és keresünk valami jó helyet.

- Hú, köszönöm! Életmentő vagy.

- Eddig még csak közveszélyes őrült voltam, most meg már életmentő?!

- Gyorsan változik a véleményem. – nevettem fel.

- De úgy tűnik csak pozitív irányba, maradjon is így.

- Az nemcsak rajtam múlik.

- Ez igaz.

- Na, akkor délelőtt találkozunk. Még egyszer köszönöm! Szia.

- Igazán nincs mit, szerintem élvezni fogom. Szia. Jó éjt.

Reggel az első dolgom az volt, hogy az összes fotózáshoz szükséges kellékemet előkészítsem. Lepakoltam a dolgaimat a nappaliba, reggeliztem és rohantam is tusolni, öltözni. Az agyam közben végig a képeken járt és a beállításokon. Persze tudtam, hogy ahhoz tudnom kéne, hol leszünk és milyenek lesznek a fények. De mivel makacs természet vagyok még magamat se tudtam lebeszélni ezekről a gondolatokról. Az egyetlen dolog, ami végül ki tudott zökkenteni ebből az állapotból az Gregor érkezése volt. Pár szót váltott a lányokkal, miközben segített bepakolni a cuccaimat az autójába és el is indultunk.

Kimentünk a városból és a közelben lévő dombos, hegyes erdőt céloztuk meg. Errefelé gyakran túráztak, így voltak kialakítva parkolók is a domb lábánál. Amikor kiszálltunk az autóból először körülnéztünk, hogy merre lehetne a legjobb fényviszonyok közt dolgozni és melyik a legszebb rész itt. Hamar megtaláltuk a megfelelő helyet. A patak melletti kis síkterületre esett a választásunk, volt néhány kisebb fa, ami ki volt dőlve a nem régi vihar miatt, de ez csak még természetesebbé tette az egész hangulatát. Miközben a fényképezőgépen állítgattam a beállításokat, elkezdtünk úgymond normálisan is beszélgetni – mert odáig csak arról volt szó, hogy hol lenne jó a fény és a hely.

- Egyébként én is fotózok. – mondta.

- Komolyan? – kérdeztem vissza érdeklődően.

- Igen, bár én csak hobbi szinten. – nevetett fel. – De nagyon érdekel és tetszik a dolog.

- Akkor majd megmutathatod a képeidet, kíváncsi vagyok. – mosolyogtam rá.

- Rendben, de tényleg ne számíts majd nagy dolgokra. – tiltakozott.

- Majd azt én eldöntöm, hogy szerintem mi a nagy dolog és mi nem. – vágtam rá, amin jót mosolygott. – Na, megvan minden, szerintem kezdhetünk.

Közösen hoztuk össze, hogy hova és hogyan kéne beállnia. Remekül indult a közös munka.

- Várj! – szólt közbe. – A hajam. – mutatott fel a frizurájára. Össze-vissza túrta, majd újra beállt úgy, ahogy megbeszéltük.

- Engem nem a hajad érdekel, és a rektoromat se az fogja izgatni. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- De így legalább látja, hogy milyen fess fiatalembert fotóztál. – kapott elő egy ezer wattos vigyort.

- Ezt most benézted. A rektorom pasi és úgy tudom, van felesége, nem hiszem, hogy esélyed lenne nála. – nevettem fel, miközben lefotóztam őt.

- Fene egye meg. – csettintett egyet. – Majd legközelebb.

- Hülye. – jegyeztem meg halkan. – De most inkább csukd be a szád.

- Hallottam ám. – motyogta a fogai közt.

- Örülök. – engedtem meg egy apró mosolyt. Nem akartam nagyobbat, mert tudtam, hogy elnevetné magát, és akkor kezdhettük volna elölről. Több fajta beállítással dolgoztam és az aktuális modellem se egyféleképpen szerepelt a képeken. Volt ahol leültettem, de olyan is, ahol sétálás közben fotóztam le. Délután fél három körül végeztünk, úgy éreztem sikerült elég jó képet készítenünk ahhoz, hogy le tudjam adni másnap a tanáromnak. Visszapakoltunk az autóba és a Sunset kávézóba ültünk be, rendeltünk egy-egy finom sütit és egy-egy üdítőt. Közben előhalásztam a táskámból a fényképezőt, hogy megnézhessük a képeket.

- Itt az első. – mutattam meg Gregornak, aki közelebb hajolt, hogy még jobban megfigyelhesse a fotót. Nehéz olyan embernek megfelelni ilyen téren, hiszen ő is szeret és ért is a fotózáshoz. Féltem, hogy nem fogja elnyerni a tetszését, hogy kifogásolni fogja a beállításokat, a fényeket és hasonlókat. Minden képet végignéztünk. – Ezek rohadt jók egytől egyig. Mindegyikben van valami, ami megfogja az embert, és most nem feltétlen a szépségemre gondolok.

- Egyem az egoista mindened. – nevettem fel halkan.

- Csak vicceltem. – vigyorgott rám. – Tényleg nagyon tetszenek. Azt gondoltam, hogy majd meg leszek elégedve, de nem fog tetszeni az, hogy adott esetben én vagyok a képen. De sikerült megváltoztatnod az eddigi véleményemet. Komolyan mondom, ha ránézek, ezekre a fotókra nem az van bennem, hogy juj, ez itt én vagyok, hanem az, hogy hú, ezek nagyon jók. És szerintem ritka, hogy az ember a saját magáról készült fotókra ezt mondja, szóval csak gratulálni tudok. – magyarázta hosszasan. Nagyon jól esett a dicséret és minden szó, amit mondott. Régóta nem volt részem hasonló elismerésben, az önbizalmam is a világ legmélyebb pontja alatt lehetett, de az, amiket megemlített nekem sokat jelentettek.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejem mosolyogva.

- Nem. Én köszönöm. – mosolygott rám. – Hány képet kell beadnod?

- Hármat, úgy emlékszem. – gondolkodtam el egy pillanatra. – Igen, hármat. – nyomatékosítottam meg a válaszomat.

- Na, akkor válogassunk belőle.

Az előbb még majdnem szemben ült velem, de most odahúzódott szorosan mellém, hogy újra elemezhessük a képeket. Hosszas válogatás után azonban sikerült lecsökkentenünk és kiválasztanunk a beadandó három képet. Mind ezek után megint hazavitt, ahogyan előző este is.

- Tényleg, a képeket, majd valahogy el tudod nekem juttatni? – kérdezte, miután a ház előtt kiszálltunk a kocsiból.

- Persze, ha adsz egy e-mail címet, akkor még a hét elején elküldöm. – mosolyogtam.

- Remek, köszönöm. – vágta rá, majd behajolt a kocsiba egy tollért és egy papírért. Felfirkantotta az e-mailjét a papírdarabra és a kezembe nyomta.

- Köszi. Na, akkor jó utazást és vigyázz magadra! És bocsi, hogy ma is iderángattalak.

- Dehogy, nem rángattál ide, élveztem! – vigyorgott. – És legalább jobban megismerhettelek. Megígérem, hogy vigyázni fogok magamra. – ölelt meg, majd beszállt az autóba, én pedig elindultam a bejárat felé, ahogy előző este is tettem. Még intettünk egymásnak egy utolsót, aztán bementem. A lányok éppen a nappaliban tévéztek, de ahogy megérkeztem rögtön kíváncsiskodni kezdtek, hogy hol fotóztunk, milyen volt és, hogy azonnal mutassam meg a képeket. Egy hosszú beszámoló után felmentem a szobámba és felraktam a képeket a laptopomra. Később ráraktam pendrivera azokat a képeket, amiket Gregorral a kávézóban választottunk ki. Hiába minden, a fotózás is kezd egyre modernebb lenni és már nem filmen vagy előhívatva kell beadni a képeket, hanem új stílusban – pendriveon. Azért azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a mostani gépek már jóval több beállításra képesek, mint tíz évvel régebbi társaik. Én viszont még mindig szívesebben fotóznék a régebbiekkel, amikbe nem győzték venni az emberek a filmeket és el kellett járkálni, előhívatni a képeket. Megvan a maga hangulata a régi technikának és az újnak is, de én inkább a régit preferálom.

Mire végeztem éhes lettem, úgyhogy a lányokkal neki kezdtünk a szokásos esti dolgoknak, mint a főzés, egy rövid közös tévézés, beszélgetés. Fürdés után azonnal befeküdtem a meleg ágyamba, valamiért különösen vártam, hogy másnap bemehessek az egyetemre. Nagyon kíváncsi voltam a tanárom véleményére, jobban, mint máskor. Így aztán reggel úgy keltem, mintha bombát robbantottak volna az ágyamban. A szokásosnál gyorsabban elkészültem és már indultam is. Az egyetemre beérve az egyik csoporttársammal leadtuk a képeket, aztán mentünk egy két órás előadásra. Aznap csak ennyi dolgom volt a suliban, már éppen kiléptem az ajtón, amikor a rektorom, akinek leadtuk a képet, utánam szólt.

- Ms. Velta! – hallottam meg a hangját, amire rögtön visszafordultam.

- Igen?

- Velem jönne egy pillanatra?

- Öhm, igen, persze. – egy pillanatra lefagytam és felmerült bennem a kérdés, hogy mit ronthattam el. Csendben sétáltunk a folyosón, egészen a tanári irodák felé, majd bementünk a rektorom nevével díszített ajtón.

- Megnéztem a képeket, amiket ma beadtak. És az Ön képei messze a legjobbak. – ült le az asztalához, majd intett, hogy én is foglaljak helyet.

- Hú, komolyan? – kérdeztem vissza.

- Igen. – bólintott mosolyogva. – Lényegében ezért is akartam beszélgetni Önnel. Ezek a fotók nagyon jók, egytől egyig. A helyszín, a fények, a beállítások. Csak jót tudok rá mondani, szinte már profi. És az érdekelne, hogy milyen fotók készítése érdekli Önt?

- Igazából minden témát szeretek, de a természet és a sport áll hozzám a legközelebb. Norvégiában szinte minden héten elmentem valamerre lefényképezni a tájat, egyszer pedig felkértek, hogy a helyi gördeszkásokról készítsek fotókat. Akkor szerettem meg a sportfotózást is.

- Sokszínű. Ez tetszik! – mosolygott elismerően. – Csak mert az egyetem kapott egy ajánlatot, hogy keresnek egy fotóst, és én rögtön Önre gondoltam. Az elmondattak alapján meg azt hiszem, tetszene is ez a munka Önnek, Ms. Velta.

- Köszönöm, hogy rám gondolt. – mosolyogtam. – De miről is lenne szó?

- Nem tudom hallott-e már a Hangar-7 nevű komplexumról, amely a városban van.

- Persze! – bólintottam egyet.

- Ők ajánlották ezt fel, így a Red Bull energiaital gyártó cégnek dolgozna. Az első fotózás az lenne, hogy a rendezvényeken kell képeket készíteni, amelyeket felrakhatnak a hivatalos oldalakra, vagy reklámplakátokra. Szeretne megbirkózni a feladattal?

Néhány másodpercig hezitáltam, ez már nagyon komoly dolog. Nemcsak egy kis fotózás ahol, mint amatőr vagyok jelen, hanem egy igazi munka, ahol profiként kell bizonyítanom.

- Benne vagyok, szeretném kipróbálni magam.

- Remek! – mosolygott. – Akkor felhívok valakit a hangárból, aki majd tájékoztatja Önt arról, hogy mikor kell bemennie, hogy a szerződést átbeszéljék és hasonlók.

- Rendben. – bólogattam.

- És ez természetesen azt jelentené, hogy ha napközben van ilyen munka, akkor eltekintünk a hiányzástól.

- Rendben. – ismétlem megint, majd felálltam a székről. – Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat!

- Ne okozzon csalódást! – kacsintott rám.

- Igyekszek megfelelni. – bólintottam, a kezem már a kilincsen volt.

- Helyes. – mosolygott. – Viszlát!

- Viszlát!

Ahogy kiléptem az ajtón nagyot sóhajtottam. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Nem akartam felfogni, hogy végre engem is érhet valami jó dolog, hogy én révbe érhetek ebben a csúf világban. Az egész napomat bearanyozta ez a dolog és semmivel nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Persze tudtam, hogy ez még nem teljesen biztos, így nem is akartam elkapkodni a dolgokat, mert az sose vezet jóhoz. Otthon természetesen nem bírtam ki, hogy ne avassam be a lányokat a dologba.

Másnap reggel, amikor besétáltam az egyetemre a rektorom rögtön megállított. Gyorsan beavatott az új információkba, de nekem mindössze annyi maradt meg, hogy délután be kell mennem a Hangar-7-be. Alig vártam, hogy vége legyen az előadásoknak, egyszerűen nem bírtam magammal. Otthon ettem pár falatot, de azt hiszem, nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy nem elégítettem ki a napi kalóriaadagomat, sőt! Ideges voltam és nem tudtam enni. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz délután. A szívem a torkomban dobogott minden egyes pillanatkor, amit otthon töltöttem, ám ez csak fokozódott akkor, amikor délután három órakor besétáltam a bejáraton. Szerencsére tudtam hova kell mennem, így nem kellett az útbaigazításhoz semmiféle segítséget kérném. Bekopogtattam az iroda ajtaján, majd amikor meghallottam a szabad szót, benyitottam.

Az első gondolatom az volt, hogy egy nagy, morcos idősödő úr fog nekem háttal ülni egy bőrfotelben – ahogy az az amerikai filmekben szokott lenni – de kellemes csalódás ért. Az igaz, hogy egy férfi ült egy székben, de ő „az első látásra szimpatikus vagy” kategóriába tartozott. A harmincas évei elején járthatott, zakót és farmert viselt. Rövid fekete haja be volt zselézve, az ingje pedig nem volt teljesen begombolva. Fiatalos volt, és simán letagadhatott volna tíz évet. Reméltem, hogy a viselkedése is pozitív hatású lesz, nemcsak a külseje!

- Jó napot, Jedda Velta. – nyújtottam a kezem.

- Üdvözlöm, Nico Schmidt vagyok. – állt fel a székből mosolyogva, hogy kezet rázhassunk. – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az asztalával szemben lévő székre. Eleget tettem a kérésnek, közben ő is leült. Olyan volt, mint egy komoly állásinterjú. – Pár szóban elmondanám, hogy miért is hozzám kellett jönnie. Nos, a komplexum hivatalos oldalának egyik szerkesztője vagyok, én választom ki azokat a képeket, amelyek felkerülnek az oldalra. És emellett fotósként is dolgozok a hangárban. Ha jól tudom Ön a helyi egyetemen tanul, szintén fotósnak. – kezdett bele kedvesen.

- Igen, így van. – helyeseltem.

- Elnézést, hogy így rögtön tolakodok, de tegeződhetnénk? Úgy könnyebb lenne a továbbiakban. – mosolygott.

- Természetesen. – bólogattam és megengedtem magamnak egy mosolyt.

- Remek, köszönöm. De akkor visszatérnék a témára. Szóval, az egyetem rektora azt mondta, hogy jelenleg téged tart a legjobb fotósnak az egyetemről, ezért is javasolt téged először. Hmm, azt nem tudom, hogy mennyit tudsz erről a munkáról?

- Egyelőre csak annyit, hogy alkalmanként kellene fotóznom az itteni rendezvényeken.

- Igen-igen. Eléggé megfogyatkozott a hivatalos fotósaink száma. Viszont, ha ezt elvállalod, és jól teljesítesz, akkor nagyobb munkákat is kaphatsz. Ha minden igaz a sportfotókat kedveled, ugye?

- Igen, abban már van némi tapasztalatom.

- Remek. – vigyorodott el. – Megnéztem a képeidet, amiket az egyetemre beadtál és nagyon tetszenek. Fiatalos, természetes, ötletes, és ami a legfontosabb: érdekes fotók ezek. Ezért is tettem le a voksomat melletted és jutottam arra a döntésre, hogy felveszlek.

- Oh, úristen! – kaptam a kezeimet a számhoz. – Ez most komoly?

- A legkomolyabb. – mosolygott.

- Úristen. – ismételtem. – Köszönöm szépen!

- Örülök, hogy elvállaltad. – somolygott tovább, majd kihúzta az íróasztal egyik fiókját és kivett egy bordó mappát. Kinyitotta, néhány papír lapult benne. – Itt lenne a szerződés. Csak a szokásos formai dolgok. – pakolta szét a lapokat az asztalon. A legfontosabb részeket pár perc alatt átvettük, semmilyen dolog nem tudta elvenni a kedvem ettől a munkától, és nem is találtam a szerződésben olyan bekezdéseket, amelyek nem feleltek volna meg nekem. Aláírtam az összes oldalt és csak akkor tudatosult bennem, hogy hivatalosan is a Red Bull és a Hangar-7 családjába tartozok. – Azt hiszem, hogy… – hajtott egyet az asztali naptárán. – Igen, jövő hét kedd. Ez lenne az első. Sport und Talk forgatás délelőtt tizenegy, erről kéne majd csinálnod az első képeket. Remélem, megoldható.

- Persze. – vágtam rá vigyorogva.

- Nos, akkor kedden tizenegy órakor. – bólintott.

- Köszönöm, köszönöm! – álltam fel boldogan a székről. – Szia. – nyitottam ki az ajtót.

- Szia. – köszönt el ő is mosollyal az arcán.

Felszabadultan és jó érzéssel sétáltam át Tinához, aki épp újságot olvasott.

- Nocsak, valakinek, de sok szabadideje van. – álltam meg az ajtóban mosolyogva.

- A mai nap nem megterhelő, de mesélj! Mi volt? – kíváncsiskodott.

- Hááát… - vigyorodtam el. – Munkatársak lettünk.

- Áááá! Komolyan? – ugrott fel a székről és azonnal magához szorított.

- Igen-igen. – bólogattam és viszonoztam az ölelését. – Egy hét múlva a Sport und Talk közben kell elkészítenem az első fotóimat.

- Istenem, de örülök! – nyomott egy puszit az arcomra. – Látod, mondtam én, hogy minden rendbe lesz. Sok rossz dolog után mindig jó következik. – biztatott kedvesen.

- Remélem, hogy most már tényleg így lesz. – mondtam halkan. Elmeséltem neki, hogy valójában mi dolgom lesz, aztán indultam is haza. Lexinek fotózása volt, úgyhogy nem is vártam, hogy hazaérjen. Ilyenkor csak hajnalban vagy reggel esik haza hulla fáradtan. Brunot beengedtem a házba és leültem a kanapéra a laptopommal az ölemben. Megnéztem a szokásos oldalakat, közösségi site-okat, az e-mailjeimet. És csak ekkor jutott eszembe, hogy Gregornak el kell küldenem a képeket.  

Hatszor kezdtem neki annak a pár sornak, de valamit mindig elrontottam. Nem akartam túl bonyolult vagy hosszú dolgot írni neki, de nem is akartam két szóval elintézni. Huzamos törölgetés és gondolkozás után mégis csak másfél sorra futotta tőlem. Kicsit szégyelltem, hogy semmi más nem jutott eszembe, de végül elküldtem – csatolva a képekkel.

Ezután kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset és mire visszaértem a nappaliba a gépemhez már is ott virított a bejövő leveleknél Gregor neve és e-mail címe.

Feladó: jedda90@gmail.com

Címzett: gregorprock@redbullracing.com

Téma: Képek

Szia. Bocsi, hogy még csak most küldöm, de az elmúlt napokban alig voltam itthon.

Remélem épségben odaértél Bahreinbe.

----------------------------------------------------------------

Feladó: gregorprock@redbullracing.com

Címzett: jedda90@gmail.com

Téma: RE: Képek

Szia. Semmi baj és nagyon szépen köszönöm! Igen, sikeresen ideértem. Hogy itt milyen hülye fülledt idő van! Ilyenkor szívesen visszavágyok Ausztriába.

Tényleg! Az egyetemen mit szóltak a képekhez? Ajánlom, hogy tetsszen mindenkinek! :P

----------------------------------------------------------------

Feladó: jedda90@gmail.com

Címzett: gregorprock@redbullracing.com

Téma: RE: Képek

Ezért nem szeretem az ilyen országokat, az időjárás szörnyen párás! Tetszettek a képek, sőt! Még mindig nem hiszem el mi történt! Kaptam egy állást a Red Bullnál – illetve a hangártól –, mostantól én is fotózni fogok ott. Már hivatalosan is, ma írtuk alá a szerződést! Nem hiszem el, nem hiszem el! És ezt neked is köszönhetem, végül is csak te voltál a modellem! :)

----------------------------------------------------------------

Feladó: gregorprock@redbullracing.com

Címzett: jedda90@gmail.com

Téma: RE: Képek

Hú, gratulálok és sok sikert! Ja és élőben is gratulálni fogok, nem úszod meg dicséret nélkül! :)

Viszont legközelebb csak vasárnap este tudok írni, mert holnap már megbeszélések, pályabejárás lesz, aztán pénteken a szabadedzések és már láttam az előre megtervezett programjaimat. Konkrétan minden másodpercem meg van tervezve. Sajtómegjelenések, az első fotózás, edzések, aztán megint interjúk. Nem vagyok még hozzászokva ehhez, de remélem, helyt állok, és jól fogok teljesíteni a hétvégén. Szoríts nekem!

Jó éjt! :) Vagy is… otthon még csak délután öt óra van, ha jól számolom… Akkor maradjunk annál, hogy puszillak és vigyázz magadra. 

Jól esett, hogy szánt rám annyi időt még így is, hogy mennyire elfoglalt. Egy utolsó e-mailt küldtem neki, amiben csak annyit írtam, hogy nézni a fogom a versenyt, drukkolok neki és vigyázzon magára. Lecsuktam a laptopot, aztán mélyen elgondolkodtam.

Valamiért már is nagyon közel került hozzám ez a fiú. Egyelőre nem tudom, hogy ez rossz vagy jó-e, de örülök, hogy van valaki, akinek csak Jedda vagyok. Akinek nem az az első gondolata, hogy „úristen, szegény lánynak nem élnek a szülei”. És akinek még egy nagy titok vagyok, mégis azt érzem, hogy néha többet tud rólam, mint Lexiék.

Pedig csak pár napja ismerem. Az életben ennyi idő alatt nem lehet kiismerni egy embert, most valahogy mégis az van bennem, hogy neki ez lassan sikerül... Lassan sikerül annyira beférkőznie a túlzott kedvességével és nagyszerű humorával a szívembe, hogy mindent elmondok neki. Megrémiszt ez az egész, nem akarok megbízni benne. Ha valakiben felmerülne a kérdés, akkor a válaszom: Igen, még mindig nem tudok teljes életet élni és félek az új csalódástoktól, a fájdalomtól. Nem akarok megint olyan mélyre kerülni, mint nemrég. Nem tudhatom, hogy ki akar a legközelebb keresztbe tenni nekem. Sose tudhatom.   

9. fejezet - Elveszve

Sziasztok. Bocsi, hogy ennyit kellett várni - hupsz, és talán nem a legjobb ötlet 11-kor feltenni az új fejezetet, mert nem sokan fogjátok látni, de hátha. Először is nagyon szépen köszönöm az összes kommentet, amit kaptam, nagyon jól esik minden vélemény. :) Másodszor a fejezethez szeretnék hozzáfűzni. Ezt a kis szösszenetet, amit már megszokhattatok minden rész előtt, ez a dal ihlette. Meg úgy alapból illik ehhez a fejezethez. :) Jó olvasást és puszi mindenkinek. ♥

9. fejezet

Elveszve

Érezted már azt, hogy kicsi vagy és elveszett? Amikor sírsz és sikítani akarsz, de tudod, hogy senki nem hallaná meg. Amikor akarsz valakit, akárkit, aki csak egyszerűen átkarol és megnyugtat. Amikor még hiszel abban a napban, hogy meglátod a fényt és ez a valaki – legyen családtag, barát vagy szerelem – rád talál... És amikor úgy érzed, hogy nem lesz ilyen, na, akkor szenvedsz igazán... Aztán azt hiszed megtaláltad, de újra padlóra kerülsz és kezdődik minden elölről. De még mindig reménykedsz, mert tudod, hogy a remény hal meg utoljára!

Jedda:

Amikor hazaértem, rögtön ledőltem az ágyra. Nem tudtam, hogy volt-e értelme annak, hogy elszaladtam. De nem is akartam tudni. Úgy éreztem újra a mélyben vagyok. Egészen eddig azt hittem, hogy sikerült túltennem magam mindenen, amin keresztülmentem. Normálisan ettem, tanultam, próbálkoztam barátkozni, néha sírtam és nevettem. Azt hittem jó úton járok, de most kiderült, hogy tévedtem. Ez volt az első alkalom… Nem, inkább ő volt az első ember, aki erre ráébresztett, hogy nem vagyok még túl rajta. Az eddigi hónapok csak egy álarcot mutattak, amelyen látszott, hogy megviselt, de próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Lexi és Tina talán túl elfogultak voltak velem kapcsolatban. Nagyon akarták látni azt az énemet, aki még december 15-e előtt voltam, és én belementem ebbe a dologba szavak nélkül. De túl nagy falat volt. Már soha nem leszek, azaz ember, aki 2010. december 15-e előtt voltam. Hasonló lehetek, de ugyanaz sose! Azóta teljesen felnőttem, már nem lehetek újra gyerek.
A könnyeim szüntelenül potyogtak, le se töröltem őket, tudtam, hogy felesleges. Nem számoltam a perceket, de az időérzékem azt sugallta, hogy elég sokat feküdtem és sírtam ott egyedül. Ebből a helyzetből a telefonom csörgése zökkentett ki.
- Halló? – szóltam bele, miután megnyomtam a gombot. Hamar rájöttem, hogy hirtelen azt se sikerült felfognom, hogy nem hívtak, hanem sms-t küldtek nekem. – Idióta. – motyogtam magamnak, miután erre ráébredtem. Az sms feladóját nem tudtam beazonosítani, a számot persze kiírta, de nem volt benne a telefonomban, így nem tudtam ki lehetett az. Megnyitottam az üzenetet, ami pár mondatból állt.
„Sajnálom, nem akartalak megbántani – bizonyára van ok rá, hogy miért esett rosszul. Lexi adta meg a számodat, hogy bocsánatot kérhessek. Ha még beszélni akarsz velem, akkor hívj vagy írj. Még egyszer sajnálom. Gregor”
- Na, ne. – olvastam vissza az üzenetet még néhányszor. Nem hittem el, hogy van a világon még olyan ember, aki tud bocsánatot kérni. Bevallom jól esett, hogy leírta mennyire sajnálja, de ez a tempó túl gyors volt nekem!
„Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, csak azt hittem, hogy… mindegy… Nekem ez most kicsit gyors, ne haragudj rám ezért. Gondolkoznom kell, nemcsak ezen. Ígérem, hogy jelentkezem. (ahogy magamat ismerem nem soká) Jedda.”

„Nem tudom, miről van szó, de csak annyit tudok mondani, hogy fel a fejjel! Lehet, hogy most nem így hiszed, de a legrosszabb dolognak is van jó oldala. :) G.”

A legrosszabb dolognak is van jó oldala? Ennek még is micsoda? Meghaltak a szüleim, a barátaim cserbenhagytak, a barátom megcsalt. Hol a jó oldal? Vagy talán örülnöm kéne? De ígérem, hogy ha megtalálom a jó oldalát, azonnal adok ennek a srácnak egy Nobel-díjat!
Észre se vettem, hogy eltelt az idő otthon, egyedül, Tina és Lexi már haza is érkeztek.
- Sziasztok. – köszöntem, mikor megérkeztek.
- Szia. – mosolyogtak.
- Hazasétáltál? – kérdezte döbbenten Tina.
- Igen. – válaszoltam halkan.
- Nyugodtan szólhattál volna, hogy hozzalak haza. Maximum félóra lett volna. – mondta kedvesen.
- Nem akartalak zavarni a munkában. Meg amúgy is sétálni akartam. – ültem le a kanapéra.
- De legközelebb szólj! – kacsintott rám. – Jut eszembe! Mit akartok vacsorára? Mert én már is éhen halok. – simogatta meg a hasát. Lexivel összenéztünk és vállat vontunk, majd újra az idősebbik Renheit lányra pillantottunk. – Nagy segítségek vagytok, mondták már? Na, jó! – sóhajtott. – És ha rendelünk pizzát?
- Oh, benne vagyok. – vágtuk rá egyszerre.
- Sejtettem. – motyogta halkan és nevetve megrázta a fejét. – Hawaii?
- Tökéletes lesz. – válaszoltunk megint egyszerre.
- Akkor megyek és megrendelem, aztán szerintem letusolok. – indult el a konyha felé. Bólintottunk egyet, amit persze már nem látott. Lexi lehuppant mellém, láttam, hogy akar valamit.
- Hívott? – kérdezte rögtön.
- Írt. – piszkálgattam a körmeimet.
- Na! És mit? – kíváncsiskodott tovább.
- Azt, hogy sajnálja, nem akart megbántani és, hogy biztos van ok arra, hogy rosszul esett nekem, amit mondott. Aztán visszaírtam neki, hogy ne haragudjon meg, hogy ilyen helyzetbe hoztam, meg hogy ez nekem gyors, még gondolkodnom kell dolgokon. Végül visszaírta, hogy a legrosszabb dolognak is van jó oldala. – sóhajtottam a mondandóm végén.
- De aranyos. – olvadozott mellettem barátnőm. Furcsán néztem rá, mire megrázta a fejét, hogy visszatérhessen a földre a gondolataiból.
- Ugye nem mondtál el neki semmit sem?
- Dehogy mondtam! Csak kiszedtem belőle, hogy mit mondott neked, amiért eljöttél. Aztán persze kíváncsiskodott, de mondtam, hogy majd ha akarod és készen állsz rá, elmondod neki te.
- Köszönöm. – öleltem meg. – De nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e arra, hogy másnak is beszéljek erről az egészről. – töröltem le az első könnycseppet, amelyet megéreztem az arcomon.
- Csak idő kérdése, hidd el nekem! – simította meg a hajamat. – De abban biztos vagyok, ha ez a srác már is bocsánatot kért tőled, akkor már ennyi idő után is fontos vagy neki.
- Ah, dehogyis! Egy napja ismer.
- Lehet. De látnod kellett volna ma, tiszta ideg volt, hogy elmentél. Nem tudta, hogy mi rosszat mondott. Nem akart megbántani.
- Mindegy. – legyintettem. – Majd még lehet, hogy beszélek vele. – indultam el a lépcső felé.
- Úgy tudom, hogy valamikor bejön még a hangárba. – mondta Lexi, de mintha meg se hallottam volna sétáltam tovább a szobámba. – Jaj. – sóhajtott fel és ebben a pillanatban sms-t kapott.

„Otthon vagy már? Mondd, hogy nem haragszik rám. G.”

„Nem haragszik, nem az a típus… Csak tényleg olyan dolog történt vele régebben, ami miatt nehezebben visel dolgokat. De ne akard, hogy elmondjam, ezt csak ő mondhatja el. L.”

„Oké, köszönöm. G.”

 „Egyébként Tina mondta, hogy a papírjaidat otthagytad nála a sminkszobában. Most itt vannak nálunk, hogy még véletlen se vigye el valaki a sminkszobából. L.”

„Basszus, már azt hittem elvesztettem őket. Valamikor vissza tudjátok szolgáltatni? Nagyon fontos lenne! Ha otthon leszel, visszautazok holnap Salzburgba érte. G.”

„Végül is holnap itthon leszünk, oda tudom adni. L.”

„Semmiképp se nálatok. Nem akarom Jeddát még jobban összezavarni. Park, ötkor? G.”

„Igazad van. Ok, ott leszek a papírokkal. L.”


A szobámban megint csak lefeküdtem az ágyra, nem akartam semmin gondolkodni. De minden eszembe jutott újra meg újra. Ami Norvégiában történt és az is, ami eddig Ausztriában. Zaklatott voltam. Ráadásul azt is el kellett döntenem, hogy mit akarok ezzel a Gregoros dologgal. Szükségem lenne egy barátra, akivel csak úgy lehet lógni és lazulni, és az eddigiek alapján ő pont megfelelő, mert kedves, jószívű és vicces. Csak, hogy hajlamos vagyok arra, hogy rövid időn belül közel kerüljek az emberekhez és nem akarok újra csalódni – abból már épp elég jutott. Kellett valaki, aki tud nekem tanácsot adni, ezért felhívtam a Finnországban élő családomat. Elenával akartam beszélni, de a telefont unokatestvérem, Tom vette fel.
- Halló? – szólt bele édesen.
- Tom, hát te? Már olyan nagy vagy, hogy telefonálgatsz is? – lepődtem meg a hangján.
- Jeddaaaaaaaaaa! – üvöltött a telefonba, amitől majd’ megsüketültem, mégis jól esett ez az érzés. Szinte éreztem a szeretetet a hangjában.
- Igen, én vagyok. – nevettem fel. – Hogy vagy drágám? És kiengedett oda a telefonhoz?
- Jól vagyok. Hát én. Én engedtem oda magam.
- Apa és anya hol vannak?
- Apuci még dolgozik, anyuci meg a konyhában van és nem hallotta a telefont. – nevetett nyájasan.
- Jaj, te! – ráztam meg a fejemet.
- Miért telefonáltál? Mert hazajössz? Mondd, hogy idejössz!!
- Nem sajnos, nem tudok most hazautazni. Sok a tanulnivalóm, de ígérem, hogy hamarosan meglátogatlak titeket. De ám mondhatod anyuéknak is, hogy ti is jöhettek ide!
- Majd megmondom! Menni akarok hozzád.
- Én meg hozzád Tom. Ha már anya úgy se ér rá, segítenél nekem?
- Igen, igen, igen!
- Na, szóval van egy kis problémám. – kezdtem bele. Kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, min rágódok, ezért megfogalmaztam magamban egy kérdést. Azt, hogy beszéljek-e még Gregorral, hogy adjak-e esélyt arra, hogy újra lazább legyek. – Hosszú lenne most elmesélni, de van egy kérdés, amire nem tudok válaszolni. Mivel te olyan okos és nagyfiú vagy, szeretném, ha válaszolnál. Csak egy igent vagy egy nemet kell mondanod.
- És mi a kérdés?
- Oh, azt nem mondom el. Ez ilyen titkos dolog.
- Akkor… legyen nem!
- Nem? – kérdeztem vissza.
- Neeeeeem! Inkább legyen igen!
- Most akkor melyik?
- Igen! Azt válaszolom, hogy igen!
- Köszönöm! Ígérem, ha összejött a dolog, akkor egyszer elmondom neked. De most megyek, mert éppen vacsorázni fogunk. Mondd meg anyuéknak és az öcsédnek, hogy puszilom őket.
- És engem már nem is?
- De kicsi, téged a legjobban, neked küldöm a legtöbb puszit!
- Én meg neked. Szia, Jedda.
- Szia, Tom.

Miután leraktam a telefont sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Tom mindig meg tud nevettetni, magam előtt láttam az arc kifejezéseit, miközben beszélt és szinte elolvadtam. És, ha már azt válaszolta, hogy igen, akkor teljesítem a kérését.
A vacsora valami isteni volt, életem legjobb pizzáját ettem. Na persze Olaszországban valószínűleg még finomabb lehet, de az tuti, hogy Ausztria legjobbja volt az, amit akkor este ettünk.
Fáradt voltam, ezért nem is időztem sokáig a földszinten. Visszamentem a szobámba a pizsamámért, aztán a fenti fürdőbe battyogtam, ahol egy gyors zuhanyt vettem. Amikor bedőltem az ágyba nem volt energiám azon gondolni, hogy miként aknázhatnám ki azt, hogy ne verjenek többé át az emberek, inkább arra törekedtem, hogy gyorsan el tudjak aludni.


Lexi:
Reggel – na jó inkább, majdnem hogy tizenegykor keltem – már éreztem a finom illatokat a földszintről. Összeszedtem minden erőmet és lesétáltam a lépcsőn, a konyhában éppen Jedda és a nővérem készítették az ebédet. Fogalmam se volt, hogy mi lesz az, de az illata isteni volt. Pár szót váltottam velük, aztán elmentem letusolni és felöltözni. Bár tudtam, hogy lassan mehetek újra öltözködni, mert ötkor találkozok Gregorral. Ebéd után elmosogattam, ha már a lányok megcsinálták az ebédet, aztán nekiálltam a tanulnivalómnak. Az utolsó év az egyetemen elég kemény, ráadásul úgy, hogy közben modellkedik és néha dolgozik is az ember… Maradjunk annyiban, hogy a magam részéről a lehetetlent próbálom lehetségessé tenni. Nem mindig sikerül, de igyekszek, és mindenképpen le akarok diplomázni május elején.
Négyig a könyveket bújtam, aztán gyorsan átöltöztem, a hajamat csak összecopfoztam. A papírokat a táskámba tettem és háromnegyed körül lesétáltam a lépcsőn. A lányoknak azt adtam be, hogy elviszem Brunot sétálni és beugrok egy fél percre az egyik csoporttársamhoz. Tinának még el is mondtam volna, hogy Gregornak adom oda a papírokat, de Jedda ott ült mellette, így inkább neki is hazudtam. Nem akartam, hogy Jedda tudja, összefutok Gregorral. Szerintem most egy pár napig nem akar róla hallani, mert át akarja gondolni a dolgokat, hogy érdemes lenne-e összebarátkozni valakivel. Fél a csalódástól, de meg kell tanulnia, hogy egyszer úgyis el kell kezdenie újra barátkozni. Nem ülhet mindig otthon, mert egy idő után bele fog őrülni – tudom, mert ismerem.
Ötkor a megbeszélt találkozóhelyen voltam és Gregor is pontosan érkezett, pedig nem is a városban lakik.
- Szia. – mosolyogtam, amikor megpillantottam.
- Szia. – nyomott két puszit az arcomra. Bruno rögtön el kezdte szaglászni, amin felnevettem. – Szia, hát te ki vagy? – guggolt le a kutyus elé, aki leült vele szembe és a jobb első mancsát nyújtotta a srác felé. – Hmm, illedelmes. – nevetve nézett fel rám Gregor, majd kezet, akarom mondani Bruno részéről mancsot ráztak. Megsimította Bruno fejét és újra felegyenesedett. – Kicsit azért modortalan, a nevét nem mondta meg. – jegyezte meg nevetve.
- Brunonak hívják.
- Ah, szóval te vagy az! – simogatta meg újra az eb buksiját. – Már hallottam rólad.
- Akkor Jedda említette. – mosolyogtam.
- Igen. Tegnap, amikor beszélgettünk az étteremben szóba jött. – magyarázta.
- Értem. – bólogattam, majd a táskámba nyúltam. – Tessék. – nyomtam a kezébe a papírhalmot.
- Oh, köszönöm. – vigyorodott el. – Komolyan azt hittem, hogy elhagytam őket. Szépen indítottam volna. – rázta meg a fejét. – Amúgy… hogy van Jedda?
- Jól… igazából, nem tudom. Nem sokat beszéltünk erről. De tegnap beszélt az unokatestvérével, ő felvidította. Az a kis srác nagyon édes. – mosolyogtam.
- Remélem, hogy tényleg minden oké és nem bolygattam fel a dolgokat… Vagy is szerintem… Nem tudom, hogy mi történt, de még nincs túl rajta.
- Azt hiszem, igazad van. – sóhajtottam fel. – Eddig azt hiszem, hogy talán már sokkal jobban van, mint volt, de tévedtem. Még tényleg nincs túl rajta, és már fogalmam sincs, hogy segíthetnék neki. – ráztam meg a fejemet. – Próbáltam mindent. Megnevettetni, néha persze sikerül, de utána újra szomorú lesz. Elmentem vele vásárolni, jól éreztük magunkat, de aztán visszakerült abba az állapotba, amibe volt. Beszélgettem és a mai napig beszélgetek vele, de egyszerűen nem megy. Napról napra úgy érzem, hogy alig gyógyul a lelke.
- Mikor történt?
- Még decemberben, de nem mondhatok többet. Majd ő elmondja, ha kész lesz rá. De azt tudnod kell, hogy azóta még nehezebben nyílik meg az embernek. Ahhoz, hogy közel kerülj hozzá és teljesen meg tudjon bízni benned… – gondolkodtam el. – … sok idő kell.
- Nem baj, majd küzdök. Szerintem szüksége van egy új barátra, egy új emberre, aki tiszta lappal indít előtte és nem ismeri a múltját, akinek fokozatosan meg tud nyílni.
- Teljesen igazad van. De mégis hogy akarod ezt elérni nála? Még alig ismered.
- Azt írta, ahogy magát ismeri, nem soká jelentkezik. Na, most már, ha jelentkezik, akkor ő is vágyik egy új emberre, egy új ismeretségre. Idővel biztos meg fog nyílni és könnyebb lesz neki beszélni erről. És, ha könnyebben tud beszélni a dolgokról, akkor könnyebben tud tovább lépni… - vezette le a gondolatmenetét.
- Ebben van valami. Remélem így lesz. Annyira hiányzik a régi Jedda, aki folyton bolondozik és nevet. Olyan rossz őt így látni, hogy semmit sem tehetek már. – eszembe jutott minden pillanat, amit vele töltöttem Norvégiában. Sose fogom elfelejteni azokat a napokat. Egész nap sírt és azt hajtogatta, hogy ő ezt nem bírja tovább, aztán erőt vett magán és a temetést sikerült a segítségemmel megszerveznie. Az érzelmek rajtam is eluralkodtak és sírni kezdtem. – Bocsi. – motyogtam és letöröltem a könnyeimet.
- Hé! – ölelt meg. Az egyik kezemmel átkaroltam a hátát, míg a másikkal tovább fogtam Bruno pórázát. – Minden rendbe jön és újra olyan lesz, mint régen. Ebben biztos vagyok.
- Jó, de akkor is szörnyű így látni, néha mintha egy teljesen másik ember lenne. És mondom a legrosszabb az, hogy már mindent megpróbáltam és sehogy se tudok rajta segíteni. – szipogtam.
- Nézd. – emelte fel a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Szerintem, ha mindenen sikerül túllépnie, akkor neked lesz a leghálásabb, mert te mindent megtettél érte. Az, hogy nem tud tovább lépni nem a te hibád és nem is az övé. Mi emberek, szimplán így vagyunk beállítva, hogy ha valami rossz dolog történik, akkor szenvedünk. De semmi se tart örökké.
- Remélem, hogy igazad lesz. – sóhajtottam fel.
Néhány percet még beszélgetünk, de elköszöntem tőle, mondván csak maximum egy órára mentem el otthonról. Nyugodtan hazasétáltam, szerencsére a könnyeimnek már nyoma se volt, próbáltam a külvilág felé is ezt mutatni. Nem akartam, hogy Jedda észrevegye rajtam, nincs szüksége arra, hogy miattam is szomorkodjon, bőven elég neki az ő problémája, nem kell, hogy mellé még az enyém is a nyakába szakadjon. Amikor beléptem a házba szinte minden úgy volt, mint amikor eljöttünk. Kivéve talán azt, hogy most ment a tévé, amit Tina nézett, Jedda pedig az ölében lévő laptopján internetezett.
- Visszajöttem. – dobtam le a cipőmet mosolyogva. Míg én azon voltam, hogy a kintre való ruháimat gyorsan lekapjam magamról Bruno már is bearaszolt a nappaliba gazdájához.
- Szia. – köszöntek a lányok.
- Brun. – mosolyodott el Jedda és arrébb rakta a laptopját. December óta komolyan azt érzem, hogy egy élőlény van, akit ha meglát, akkor őszintén, tiszta szívből mosolyog és ő Bruno. – Jól viselkedett? – nézett rám.
- Persze, mint mindig. – kacsintottam barátnőmre.
- Akkor jó. – simogatta meg kutyusa hátát.

Kevesebb, mint egy hét alatt a helyzet talán csak kicsit változott. Jeddán némileg éreztem a változást, vagyis inkább a változni akarást, tudom, hogy ő is vissza akarja kapni azt az énjét, ami még a baleset, az úgynevezett barátai és Eric előtt volt. De az feltűnt, hogy egyre több dologban látja még újra a szépet és a jót. Most nagyon belelendült a fotózásba, a suli nagyon jól megy neki. Hétvégére kaptak egy feladatot, össze kell hozniuk egy képen a természetet és az embert. Jedda mondott még néhány fotósszakszót, hogy mi a pontos cél, de ezeket már nem igazán értettem. (Oké, hogy modellkedek és én is értek a fotózáshoz, de csak teljesen amatőr szinten.) Azt mondta még nincs ötlete, de mindenképpen az egyszerűségre fog törekedni és kevés effekttel akarja megvalósítani. Személy szerint imádom az összes fotóját, a dolgok olyan oldalát képes bemutatni egy fényképpel, ami kevesek gondolatában fordul meg. Mégis olyan egyszerűen teszi ezt, mintha a világ természetesebb dolga lenne az, hogy például egy utcai padot alulról fotózunk le. Remek ötletei vannak, ami nekem nagyon tetszik.

Jedda:
Péntek délután izgatottan és boldogan tértem haza az egyetemről. Végre kaptunk igazi fotós feladatot! Egész végig erre vártam. Eddig egy ilyen alkalom volt, pont, hogy beiratkoztam, akkor az egyetemet kellett bemutatni néhány képpel. Gyorsan megvoltam vele, én adtam be a leghamarabb a munkáimat és a rektor nagyon elégedett volt velem, ami adott egy pluszlökést nekem. Most a természet és az ember a téma. Nincs megadva konkrét paraméter a képeket illetően, csak annyi, hogy egyértelműen a természetben legyen és ne egy blueboxban, meg még voltak alapbeállítások megadva, de azok igazán egyszerűek. Ötletem még nincsen, de remélhetőleg vasárnap estére kész leszek vele.
Aznap este valamiért nagyon magabiztosnak éreztem magam, talán energiával töltött fel az, hogy végre adott témában fotózhatok – ez valahogy mindig fel tud dobni – és bátorodtam arra, hogy újra írjak Gregornak.

 „Szia. Azt hiszem, mégis igényt tartanék arra, hogy beszélgessünk. Jedda”

„Szia. Örülök. Sikerült átgondolnod? Gregor”

„Nem. Csak szükségem van valakire, akivel beszélgethetek egy jót. Holnap délután esetleg ráérnél?”

„Persze, kettőkor a Sunsetben?”

„Remek, köszönöm.”

Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Nem akartam neki semmi fontosat mondani, cél nélkül mentem el a másnapi délutáni találkánkra. Nem voltak terveim afelől hogy fogok vele viselkedni.
- Szia. – mosolygott, mikor meglátott. – Hogy vagy?
- Szia. Jól köszönöm, és te? – kérdeztem, miután leültem vele szembe.
- Megvagyok, kicsit fárasztóak az edzések, de várom a szezont.
- Tényleg, mikor lesz az első versenyed?
- Két hét múlva.
Két hét. Két hetem van arra, hogy túl közel ne kerüljek hozzá. Mert, ha még jobban megkedvelem, tudom, hogy szenvedni fogok a hiánya miatt és erre nincs szükségem. Jelen pillanatban csak az kell, hogy legyen az életemben egy semleges ember, akivel nyugodtan beszélgethetek anélkül, hogy tudná mik történtek velem régebben.
- Oh, az mindjárt itt van. Izgulsz?
- Kicsit. – vágta rá, majd rám nézett. Furcsán pislogtam rá, a szemei mást súgtak. – Oké-oké, átlátsz rajtam. Nagyon izgulok.
- Észrevettem. – mosolyogtam. – Szerintem ne izgulj feleslegesen, mert akkor könnyebben tudsz hibázni. Maradj nyugodt és versenyezz egyet! Hidd el könnyebb lesz.
- Igazad van, megfogadom a tanácsod.
- Helyes. – bólintottam.
- Cserébe te is fogadd meg az enyémet. – mondta, mire kérdőn néztem rá. – Mosolyogj többet, jól áll.
- Megpróbálok. – válaszoltam halkan és kortyoltam egyet az üdítőmből. Néhány percre beállt az a bizonyos csend, de nem a kínosabbik fajtából. Ez egy más fajta a csend volt. Szinte olvastunk egymás szeméből, de először ő szólalt meg.
- Mondd csak mikor voltál utoljára állatkertben? – kérdezte mosolyogva.
- Állatkertben? – kérdeztem vissza.
- Állatkertben! – mondta ki újra a szót és elvigyorodott.
- Fogalmam sincs, talán… Hú, nem tudom!
- Akkor gyere! – nyújtotta a kezét és felhúzott az asztaltól. A pénzt az ott lévő hamutartó alá tette, felkapta a kabátjainkat a székekről és a kijárat felé terelt.
- Azt hiszem, neked vannak a legspontánabb ötleteid. – pislogtam rá.
- Nyugi, ismerek rosszabbakat. – nyitotta ki a kocsiajtót, hogy beülhessek.
- Ajaj, őket akkor nem akarom megismerni.
- Jobb is, ők még nálam is szörnyűbbek. – kacsintott és körbesétált, hogy ő is beszállhasson.
- Szóval, miért pont állatkert? – fordultam felé. – Nem elég nagy állat az ember? – kérdeztem.
- Hmm, jogos. – nevetett fel. – Azért állatkert, mert azt mindenki szereti, és az mindenkit megnevetett és én meg akarlak nevettetni, mert az is jól áll, nemcsak a mosolygás. – hadarta és közben beindította az autót. Mire a mondat végére ért már két utcával arrébb jártunk.
- Mondták már neked, hogy gyors vagy?
- Autóversenyzőnél nem árt. – vigyorgott rám.
- Igaz. – mutattam rá. – És azt, hogy közveszélyes őrült vagy? – néztem megint rá, amikor áthajtott a sárgán villogó lámpánál.
- Azt még nem, de megtisztelésnek vehetem?
- Felőlem. – vontam vállat és kinéztem az ablakon. Egyszerűen nem bírtam tovább, ez az egész helyzet már annyira abszurd volt, hogy nevetnem kellett. – Te tényleg őrült vagy. – néztem rá nevetve.
- Sokan rájöttek már, de azt hiszem te vagy a leggyorsabb, aki erre ráébredt.
- Ez az! Végre valami, amiben én is gyors vagyok. – bokszoltam egyet a levegőbe örömömben. Rám mosolygott és már meg is érkeztünk. Kiszálltunk az autóból, megvettük a jegyeket és elindultunk befelé. Bár még messze voltam attól, hogy teljesen elengedjem magam, de ezen a délután mégis egy hatalmas lépést tettem efelé.
- Most már a kutyán kívül mondhatsz másik kedvenc állatot is. – vigyorgott, miközben sétálgattunk.
- Majom. Azok pont olyanok, mint te. – nevettem fel halkan.
- Nocsak, hogy kinyílt valakinek a szája! – csípett az oldalamba nevetve.
- Tudod, otthon lazább vagytok. – mutattam az elefántokra jókedvűen. 
- Pont elefánt? Én nem ahhoz hasonlítanálak. Sokkal inkább egy zsiráf.
- Már bocs, de nem én vagyok 180 centiméter magas.
- Akkor legyél te is majom, az menő. – vigyorgott.
- Rendben. – nevettem fel.
Órákig kóvályogtunk az állatkertben és én újra gyereknek éreztem magam. Nem éreztem azt, hogy bármiféle gondom lenne, csak nevettem végig. Azt hiszem Gregor jó hatással volt rám, egyre lazább lettem, de ez neki is feltűnt. Sokkal bátrabban, mert velem viccelődni – és én is vele – ez volt talán a fődolog, amit ki kéne emelnem. Régebben percekig, sőt néha még órákig is képes voltam szünet nélkül nevetni akár egy dolgon is. De ez decemberben megváltozott. Most viszont végre hosszú idő után sikerült percekig megnevettetnie valakinek. Ráadásul egy olyan embernek, akit még csak pár napja ismertem.
Talán záróra előtt hagytuk el az állatkertet, már sötét volt. Hazafuvarozott, majd volt olyan udvarias, hogy a kocsiajtót is kinyitotta nekem.
- Köszönöm. – szálltam ki mosolyogva és megálltam mellette. – Szóval kedden repülsz Bahreinbe?
- Igen, és indul a szezon. – fújt egy nagyot.
- Majd nézlek a tévében és szurkolok. – néztem rá bíztatóan. Láttam rajta, hogy ideges, de amellett kíváncsi és nagyon várja. – Most megyek, majd beszélünk.
- Rendben. – mosolyodott el. El akartam menni csak úgy, mint ahogy egy semleges embertől elköszönnék, de nem ment. Tudtam, hogy egy nagy út előtt áll, nemcsak távolságilag, hanem a karrierje szempontjából is. A távolság és a repülőút pedig engem különösen érzékenyen érintett, pláne így, hogy a délután folyamán jobban megismertem. A karrier pedig mindenki számára fontos, kellett neki is a biztatás.
- Vigyázz magadra! – öleltem meg.
- Nyugi, vigyázok. – viszonozta a hirtelen felindulású ölelésemet. – De te is. Ne hogy érted jöjjenek az elefántok és elvigyenek.
- Remélem nem lesz ilyen. – nevettem fel. – És mindent bele a hétvégén, mutasd meg, hogy milyen jó vagy.
- Még nem is láttál versenyezni, nem tudhatod, hogy jó vagyok-e.
- De simán vezetni már láttalak és az épp elég volt. – nevettem tovább.
- Az igaz. – vigyorgott rám.
- Na, akkor majd… – távolodtam el tőle.
- Majd beszélünk. – fejezte be a mondatomat.
- Igen. Szia. – intettem neki és beléptem a kapun.
- Szia, Jedda. – köszönt el ő is. Néhány másodperc múlva hallottam, ahogy beszáll az autójába és elhajt. Addig néztem, amíg csak láttam. Féltettem az utazástól, a versenytől, bár még alig ismertem, de nehéz volt elengedni. Tisztába vagyok vele, hogy nem sűrűn történnek repülőbalesetek, de december óta különösebben nem hiszek már abban, hogy minek mennyi idő után kéne megtörténnie újra. Ez a rendszer nálam már teljesen felborult.

Elsétáltam az ajtóig, majd ahogy beléptem Lexi került elő a konyhából.
- Szia. – mosolygott.
- Szia. – köszöntem én is egy mosollyal az arcomon.
- Merre jártatok? – kérdezte.
- A kávézóban… – akasztottam fel a kabátomat. – Aztán meg… Ki nem találod. – nevettem fel.
- Na? Hol voltatok? – kíváncsiskodott tovább, miközben visszasétáltunk a konyhába.
- Állatkertben. – foglaltam helyet a pultnál.
- De rég voltam. – vágta rá. – De hogy jött az ötlet?
- Mint azt tudod, kevesebbet nevetek azóta. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. Nem akartam megint szavakkal felemlegetni a történteket. – És megjegyezte, hogy mosolyogjak többet, mondtam neki, hogy megpróbálok. Fél perc múlva meg rávágta, hogy menjünk állatkertbe, mert attól mindenkinek jó kedve lesz.
- És igaza lett? – vett elő két poharat a szekrényből, majd a hűtőhöz sétált, ahol a narancsléhez nyúlt. Mindkettőnk poharát telitöltötte, majd a dobozt visszarakta a hűtőszekrénybe.
- Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de abszolút! – kortyoltam a gyümölcslevemből. – Tudod… megint gyereknek éreztem magam. Nem volt bennem az, hogy te jó ég, mi történt eddig, vagy ehhez hasonlók. Teljesen nyugodt voltam és az az érdekes, hogy még most is. És ami még furább, hogy szinte egész végig nevettem.
- Jaj, de örülök. – mosolygott. – Mondtam én, hogy rendes srác. Csak szeretni lehet.
Elmosolyodtam, aztán elgondolkodtam. A hétvégéből már csak egy nap volt és a legfontosabb feladattal, a fényképezéssel még nem is foglalkoztam.
- Te jó ég! Mindjárt vége a hétvégének. Még témám sincs, se helyszín, se modell, se semmi. – hadartam el kétségbeesetten. Egy délután alatt sikerült mindent elfelejtenem. Egy nap alatt mégis hogy fogok összehozni egy tökéletes fotósorozatot?

8. fejezet - Ismerkedés

Sziasztok. Bocsánat az eltűnésért, és hoztam volna korábban az új fejezetet, csak sokat kellett tanulnom. De mindegy, itt vagyok és itt van a friss. :) Elöljáróban annyit, hogy már az elején mondtam, hogy nem 100%-osan fanfiction, szóval a helyek, a személyek csak részben (néhol elég nagy részben tükrözik a valóságot). Úgyhogy ne lepődjetek meg, ha valami nem úgy lesz, ahogy azt vártátok. Azért érdemes végig olvasni a fejezetet és velem tartani a továbbiakban is. ;) Puszilok mindenkit és jó hétvégét Nektek! ♥

U.i.: Ebben a fejezetben több szemszög van, vastagon és aláhúzottan van jelölve, hogy éppen melyik szereplő szemszögéből olvastok. :) És bocsánat az ultrahosszú részért.

8. fejezet

Ismerkedés

Egyeseknek könnyebben, másoknak nehezebben megy. Az ismerkedésnél – történjen az kisgyerek, tinédzser, felnőtt vagy idős korban – az első benyomás mindig nagyon fontos. Ezen múlik, hogy adunk-e esélyt a másiknak arra, hogy fényt derítsen legnagyobb titkunkra is. Sokan mondják, hogy az első benyomás mégsem olyan fontos, hiszen idővel megváltozik az a bizonyos kezdeti kép a másikról. De minden ettől a pillanattól függ. Az ember és az emberi agy – ha csak külsőre is – de hat másodperc alatt képes leszűrni azt, hogy az adott személy szimpatikus-e vagy sem.

Lexi:
- Lexi. – súgta oda nekem Gregor.
- Mondd! – mosolyogtam rá.
- A barátnőd, mindig ilyen csendes? – pillantott szőke barátnőmre, aki épp velem szembe ült. Kortyolt egyet a gyümölcslevéből és csak bámulta tovább az asztalt, ahogy eddig is. Rossz volt őt így látni. Régen egy ilyen eseményen be nem állt a szája és mosolygott, nevetett mindenkivel, még azokkal is, akiket nem ismert. Barátkozó típusnak ismertem meg. Most mások számára talán ridegnek és hűvösnek tűnt. – Ez nem mintha baj lenne. Csak első látásra én inkább a folyton dumáló, menő csajnak ítéltem meg. – tette hozzá.
- Az első benyomás nem mindig jön be. – válaszoltam és Gregorra pillantottam. Nem régóta ismerem, megbíztam benne, de egy ilyen titkot, történetet, mint Jedda szüleinek balesete még sem mertem rábízni. Ráadásul nincs is hozzá semmi köze, nem is ismeri Jeddát. Gyorsan kellett kitalálnom valami okot, hogy Jedda miért nem beszélget. – Tudod, ő kicsit félénk és visszahúzódó, nem igazán szeret csak úgy odamenni idegen emberekhez és azt mondani, „Szia, XY vagyok. Mizu? Dumálunk?”. – adtam meg az ürügyet.
- Oh, értem. – bólogatott és még egyszer Jeddára tekintett, ám ezúttal a lány kék szemeivel is szembe találta magát. Visszanézett rám. – Majd én gondoskodok róla, hogy jól érezze magát. – mosolygott kedvesen. Nem tudtam, hogy ez jó ötlet-e. Jedda kicsit kiszámíthatatlan és tényleg elég zárkózott lett. Bár nem csodálom. A norvég „barátai” szépen cserbenhagyták, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Ericről meg ne is beszéljünk, a pasiktól most már irtózatos mód fél. Illetve csak attól fél, hogy valakibe majd egyszer újra beleszeret és ő is ott hagyja, becsapja. Gregort azonban nem tudtam megállítani. Ivott egy kortyot a Red Bull Colájából, ami az asztalon pihent és felállt a székről. A nadrágját feljebb húzta, amíg megkerülte a hosszú asztalt jobbnak láttam, ha Jeddát is beavatom.
- Jedda. – szóltam barátnőmnek. Annyira el volt foglalva az asztalterítővel, hogy meg se hallotta a nevét, amit már vagy négyszer kimondtam. – Jedda!
- Hmm? – pillantott rám. Már nem volt időm elmondani neki a helyzetet, mert Gregor ott volt tőle néhány méterre. Egy fejmozdulattal jeleztem neki, hogy közeledik hozzá valaki. Először nem értette mire célzok, aztán elnézett jobbra és meglátta Gregort. A reakciót már nem tudtam megvárni, mert az egyik munkatársam intett, hogy menjek oda hozzá.

Jedda:
Mikor megláttam közeledni a sötétszőke hajú srácot, megijedtem. Nem akartam ismerkedni, egyszerűen nem volt hozzá se energiám, se kedvem. Régen én álltam volna fel hamarabb a székemről, hogy odamenjek hozzá társalogni, de már hónapok óta más a helyzet. Féltem, hogy bunkó lesz velem, de nem volt visszaút. Megérkezett.
- Szia. – mosolygott bájosan.
- Szia. – üdvözöltem én is és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Leülhetek? – mutatott a mellettem lévő székre.
- Persze. – válaszoltam röviden. El kezdtem mozgolódni a székemen, kényelmetlenül éreztem magam egy idegen társaságában. Nem tudtam mire számítsak vele kapcsolatban és ez aggasztott. Helyet foglalt és kicsit felém fordult, hogy jobban lássuk egymást.
- Te Lexi barátnője vagy, ugye? – pislogott a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel. Nem, nem gesztenyebarna. Világosabb volt. A fény hatására inkább zöldes volt, talán egy kicsit sárgás. De a színe nem változtatott a szépségén és csillogásán. A szem- és hajszíne harmonizált egymással, jól mutatott együtt.
- Igen. – bólintottam félve. Vajon mi lesz a következő kérdése?
- Jajj, de modortalan vagyok. – motyogta maga elé. – Gregor Prock. – húzott egy újabb mosolyt az arcára. Ez a mosoly más volt, mint az előbbi. Mennyi van még a tarsolyában? Az etikett szerint nekem kellett volna kezet nyújtanom neki, mert én vagyok a nő, de ebben a pillanatban fittyet hánytunk arra a nagy lexikonra – melyre némelyik embernek ezen a világon igen is szüksége lenne –, ő rántott kezet előbb.
- Jedda Velta. – tettem a kezem az övébe. Aprót fogott rajta és röviden megráztuk a másik pracliját.
- Esetleg norvég vagy? – kérdezte kicsit bátortalanul. Egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, az előbb még oly’ magabiztos fiú. Nem volt benne biztos, hogy eltalálta a nemzetiségemet.
- Honnan tudtad? – mosolyodtam el először a beszélgetés során.
- Csak a névből gondoltam. – legyintett a kezével.
- Pedig éppenséggel lehetnék osztrák vagy akár szlovén is.
- Akkor éreztem. – kacsintott rám titokzatosan. – Szeretem Norvégiát.
- Én is, nagyon. – gondolkodtam el.
- Akkor miért vagy most Ausztriában? Ne értsd félre, jót beszélgetünk, de most az jött le, hogy imádod a hazádat.
- Nyugi, nem értem félre. De ez egy nagyon hosszú történet.
- Hát… – pillantott az órájára. – Van időnk.
- Oh, nem. – ráztam meg a fejem.
- Nem fogom unni, ne aggódj. – mosolygott. – Szóval?
- Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy kíváncsi gyerek?
- És ebben mi a rossz? Érdeklődő típus vagyok, és ki mondja, hogy fel kell nőni? – nézett rám kérdőn. Hogy ki mondta? Az élet, a sors. Az mondta. Ami elvette tőlem a szüleimet, a szerelmemet és a barátaimat.
- Egyszer, majd talán rájössz, hogy ki mondja.
- Avass be! Szeretem a titkokat.
- Azt észrevettem. – válaszoltam, mire felnevetett. – Ne akard tudni, kimondja ezt!
- Legyen. – egyezett bele. Már éppen szólt volna, ám a hozzánk érkező pincér hamarabb jutott szóhoz.
- Hozhatok valamit inni? – pillantott ránk.
- A mojitot szereted? Az itt valami isteni. – vigyorgott rám Gregor.
- Szeretem. – vágtam rá, majd a pincér fiúra néztem. – Akkor két ásványvizet kérünk.
- Mindjárt hozom. – mosolygott és elment.
- Sose értettem a női logikát, úgy tűnik, ezután se fogom. – rázta a fejét nevetve a nemrég megismert osztrák.
- Én meg téged nem értelek. Arra céloztál, hogy nem kell felnőni. Alkoholt csak a felnőttek isznak. – rántottam meg a vállam.
- Ravasz vagy. – mosolygott elismerően.
- Csak figyelmes. Egy gyereknek nem adok alkoholt.
- Ha te olyan felnőtt vagy miért nem kértél azt?
- Egyszerű. Mert nem akarom, hogy leitass.
- Olyannak ismersz?
- Igazából nem ismerlek. – a kérdések és a válaszok tornádó gyorsasággal váltották egymást, nem is vettük észre, hogy a pincér srác kihozta a rendelésünket.
- De. Annyit már tudsz rólam, hogy szeretem Norvégiát és a mojitot, és, hogy olyan vagyok, mint egy kíváncsi gyerek. Én viszont csak annyit tudok, hogy norvég vagy és nagyon titokzatos.
- Tudsz többet is, csak szépen összetömörítetted. Ugyanannyit tudunk egymásról.
- Én többet akarok tudni.
- Valóban? – lepődtem meg.
- Igen.
- Akkor kérdezz.
- Mikor hozták ki az ásványvizünket? – nevetett fel.
- Azt a pincértől kérdezd meg. – nevettem én is. Hosszú idő után végre valakinek sikerült megnevettetnie. Ráadásul, ha belegondolok, semmi poénosat nem mondott. Csak a kisugárzása, és ahogy mondta… Na, abban volt valami, ami arra ösztökélt, hogy nevessek vele. Valamit még mondani akart, de egy idősödő férfi szólította magához. Úgy tűnt fontos dolga van ezzel a férfivel, így sűrű bocsánatkérés közepette felállt a székről és odament az öltönyös ötveneshez. Másodpercekkel később Lexi foglalt helyet mellettem. Nem szóltunk egymáshoz, én pedig csak a méterekkel arrébb álló Gregort figyeltem.
- Mondd csak, ki ez a srác? – néztem Gregort.
- Gregor Prock. De beszélgettetek, nem? – pillantott rám Lexi.
- De igen.
- És nem mutatkoztatok be egymásnak?
- De igen. – ismételtem meg előbbi rövid válaszomat.
- Akkor? – rázta meg a fejét értetlenül.
- Mi a véleményed róla? – kérdeztem.
- Nem igazán ismerem. Kedves srác. Sokkal többet nem tudok róla. Jót beszélgetettek?
- Ö... igen… fogjuk rá. – dadogtam. Visszafordultam a poharam felé. Kortyoltam egyet az ásványvízből és egy pár percre elgondolkodtam…

A buliból mi lassan eljöttünk, mert elég fáradt voltam. Mostanában nem éjszakáztam, legtöbbször már kilenc körül aludtam. Kész csoda, hogy most kibírtam éjfélig. Mikor eljöttünk a Gregor és a férfi között még mindig folyt a beszélgetés – elég lényeges, de mégis vidám kontaktusnak tűnt az övéké, nem akartam megzavarni őket –, így csak akkor jutott eszembe valami fontos, amikor hazaértünk. Nem kértem el Gregor számát. Nem tagadom, hogy jó volt vele beszélgetni és szívesen találkoztam volna vele legközelebb is… De így hogy fogom megtalálni? Letusoltam és az ágyamban kezdtem megint ezen gondolkodni. Végül is semmit sem tudok róla, ami segíthetne előkeríteni. Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Nem tudtam kiverni a fejemből, míg végül eszembe nem jutott Lexi. Ő csak tud segíteni!

Reggel úgy keltem, mintha bombát robbantottak volna. Ilyen már legalább három hónapja nem volt. A konyhába indultam, ahol Tina csinált épp reggelit.
- Szia. – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt. – mosolygott. Láttam rajta, hogy örül annak, hogy boldogan keltem fel.
- Hát, remélem tényleg jó lesz. – sóhajtva ültem le a pult mellé.
- Na, ki vele! Jól sejtem, hogy a bulin történt valami?
- Ah, gondolatolvasó. Mondd csak, te nem ismersz egy Gregor Prock nevű srácot?
- De igen, őt is én szoktam sminkelni, ha van valami tévés felvétel. Elég gyakran jár a hangárban. – mosolygott. – De miért? – kíváncsiskodott. A hír hallatán felcsillant a szemem. Még se kell megvárnom, hogy Lexi felkeljen, lehet, hogy Tina is tud segíteni.
- Semmi, csak tegnap beszélgettem vele. – legyintettem a kezemmel.
- Azt hiszem Lexi is ismeri, ő mutatott be titeket egymásnak?
- Nem, magától jött oda. – motyogtam.
- Ooooh! – örvendezett. A reakcióját látva és hallva furcsán pislogattam rá. – Ö, bocs. – hajtotta le a fejét. – Kicsit elragadtattam magam… Szóval! Miért is érdekelt, hogy ismerem-e? Ismerlek már annyira, hogy a semmi miatt nem kérdezed meg.
- Hát ö, jót beszélgettünk és nem tudom, hogy hol érthetném el, mert hogy telefonszámot nem cseréltünk. – hadartam.
- Ma úgy is be kell mennem, mert megint lesz valami műsor, meg Lexinek is be kell jönnie az étterembe. Gyere be velünk ott majd többre jutunk! – mosolygott.
- Hú, köszi. – sóhajtottam fel. – Végre valami jól alakul az életemben.
- Nyugi, hamarosan minden rendbe fog jönni. – ölelt meg.
- Remélem.

Már szinte biztos volt, hogy valahogy megszerzem „Mr. Prock” telefonszámát, mégis alig vártam, hogy Lexi is felkelhessen és elindulhassunk újra a Hangar 7-be.
Míg Tinával megreggeliztünk kitaláltam, hogy mit vegyek fel. Ez nem nálam mindig egy kritikus pont. Na, nem azért, mert válogatós vagyok, vagy annyira érdekelne a divat, hogy nem tudom melyik ruhadarabom menő éppen. Csak egyszerűen, ha megállok a szekrény előtt mindig az a kérdés merül fel bennem „Hogyan tovább?”, aztán kutakodok, pakolok, félig belemászok a fiókba vagy felakasztom magam a fogasra, amikor rájövök, hogy a keresett ruhadarab vagy a szárítón vagy a szennyesben van. Esetleg újabb mondatot kiált az agyam „Nekem van ilyenem?”. Most szerencsére reggeli közben kitaláltam, hogy az új, banán sárga színű pulóveremet veszem fel a kedvenc farmer csőnadrágommal. Tina isteni omlettje után megrohamoztam a szobámból nyíló fürdőt. Gyorsan lezuhanyoztam, feltűztem a frufrumat és felöltöztem. Mire kész lettem már Lexi félkész állapotban ült az ágyamon.
- Jó reggelt. – mosolyogtam.
- Jó reggelt. De fittek vagyunk. – nézett végig rajtam. – Nem hiszem el, hogy olyan sokat aludtál, hogy már most ilyen vagy.
- Sokat nem, viszont jót. – vigyorogtam.
- Jó neked. – ásított. – Segítesz megcsinálni a hajamat? – emelte fel a hajsütőjét. – Valahogy ez a szénaboglya most nem akar úgy állni, ahogy én akarom.
- Gyere! – intettem a fürdő felé. Bevittem egy széket és leültettem rá Lexit, hogy kényelmesebben tudjam begöndöríteni a haját. Pár perce már ott ült, Lexi csak figyelt, majd megszólalt.
- Na, de komolyan! Mit álmodtál, mit ettél, mit csináltál, hogy ilyen friss vagy? – ásított megint.
- Álmodni semmit, Tina finom omlettjét és letusoltam.
- Ez velem is megvolt, még se vagyok ilyen hű, de gyors. Szóóóval? – kíváncsiskodott.
- Fontos dolgom van és Tina azt mondta tud segíteni. – mosolyogtam.
- És mi az, ha szabad tudnom?
- Meg kell szereznem Gregor számát. – motyogtam halkan.
- Oh! Mindjárt más. – kacsintott rám a tükörből.
- Semmi rosszra nem gondolnod. Csak jót beszélgettünk és szimpatikus.
- Szóval, szimpatikus. Ebből szokott az lenni, hogy vicces, úristen nagyon jól néz ki, beleestem… – sorolta a tipikus problémákat, ami egy lány és fiú kezdetleges baráti kapcsolatánál előfordul a lányok fejében és még gyakrabban a szívében. – Hajrá!
- Hé, ne gondold azt, hogy járni akarok vele. És nem is akarok szerelmes lenni. Nekem most nem kell pasi. Elég volt, azaz egy tavaly. – sóhajtottam. – Amúgy kész vagy. – húztam ki a hajsütőt a konnektorból és szó nélkül visszamentem a szobába.
- Oh, köszönöm, ez nagyon jó lett. – pillantott a tükörbe és gyorsan utánam jött. – Nem minden pasi olyan, mint Eric.
- Ne mondd ki a nevét!
- Bocsi. – motyogta. – Szóval, nem minden pasi olyan, mint az a szemétláda.
- Már is jobb. – vetettem rá egy mosolyt. – Tudom, hogy nem mindegyik olyan, de én most még így látom. Egyelőre csak szeretnék újra barátkozni, és eddig Gregor volt a legjobb fej velem.
- Tudom, bocsi, hogy folyton beindítom a fantáziámat, csak egyszerűen szeretném, hogy boldog legyél. – ölelt meg.
- Tudom, aranyos tőled, de hidd el már akkor is boldog leszek, ha újra lazább leszek, ismerkedek és meg tudok bízni az emberekben.
- Szerintem Gregorban megbízhatsz, persze előtte ismerd meg, utána öntsd ki neki a szíved.
- Persze, mindenképpen ki akarom ismerni. Nem akarok még egy olyan embert az életembe, aki csak hátráltat.
- Akkor remélem, hogy meglesz az a telefonszám. – mosolygott.
- Hát én is. – sóhajtottam. Valami olyan érzés volt bennem, hogy Tina és Lexi többet tudnak erről a fiúról, mégse mondják el. Nem feltétlen rossz dologra gondolok, csak többre… Hogy nemcsak annyit tudnak róla, mint én.
Miután Lexi is teljesen elkészült, bepattantunk Tina autójába és számomra egy hosszú, gyötrelmes és legfőképpen türelmetlen tíz perc következett. Kicsit izgatott voltam, hogy találkozok-e Gregorral vagy megszerzem-e valahogy a telefonszámát. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser az első randevúján – de ez talán nem a legjobb példa, mert itt nem egy légyottról volt szó.
A hangár előtt leparkoltunk és besétáltunk a bejáraton. Úgy, ahogy azt tegnap este is tettük. Ezúttal sokkal kevesebben voltak odabent. Lexinek még volt egy órája a munkájáig, így nővérével tartottunk. Tina szokta sminkelni a hangárban forgatott műsorok és fotózások embereit. Elhaladtunk az öltözők előtt, aztán egy kis helyiségben találtam magam, ami tele volt mindenféle sminkeléshez szükséges dologgal, a másik felében leginkább a hajlakk és a hajsütő dominált – ugyanis itt csinálták a szereplők haját is. Tina előkészítette a fontosabb kellékeket, aztán kimentünk a folyosóra. Egyre több ember jelent meg. Megjött a fodrász srác is, akinek első látásra volt egy kis… más beütése. Kicsit beszélgettünk vele és a lányokkal, úgyhogy közben rájöttem, hogy megint máshogy ítéltem meg egy embert első látásra, kiderült, hogy már két éve barátnője van. Illetve bocsánat, jegyese! Ezek után elgondolkodtam ezen a Gregoros dolgon is. Lehet, hogy őt is máshogy ítéltem meg elsőre, mint anno’ Ericet. Régen még ő is kedves és humoros volt, de aztán megmutatta milyen is valójában. Mi van, ha tévedtem és Gregor nemcsak azaz aranyos és szórakoztató srác, akinek elsőnek láttam? Az agyam rögtön továbbította az információt a szívemnek, de az azt mondta nekem, hogy óvatosan ismerjem ki, ha lesz rá lehetőségem, ne szaladjak el. És ez igaz! Még egy esélyt a sors is kaphat, még ha egyszer teljesen tönkre is tett.

- Sziasztok. – érkezett meg egy mosolygós harmincas nő egy papírköteggel a kezében. Leemelte a legfelsőt és Tina felé nyújtotta. – Itt van a mai menetrend. – hadarta és tovasietett.
- Köszönöm. – kiáltotta utána Tina és végig nézte a névsort. – Igen, igen… Fél tizenegykor jön Coulthard a Sport und Talk aus dem Hangar-7 felvételre, aztán Prock is… – futott tovább a szeme a listán. – Prock?! – emelte vissza a tekintetét az előző névre, majd rám vigyorgott. – Drágám, te vagy a világ legeslegnagyobb mázlistája.
- Hogy micsodája? Én? Ugye, csak viccelsz? – nevettem fel keserűen. – Az elmúlt hónapokban nem igazán állt mellettem a szerencse.
- Hát akkor most visszajött! – nyomta a kezembe a listát. – Második név. –ütögette meg a mutatóujjával a papírlapot.
- Gregor Prock. – olvastam fel a nevet halkan.
- Mutasd! – kapta ki a kezemből Lexi, hogy ő is elolvashassa. – Ez eszméletlen. Micsoda véletlen. – vigyorgott. – Most már tuti, hogy beszélhetsz vele, itt lesz. – ölelt meg.

Szerencse, véletlen vagy sors? Mindegy. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy tényleg boldog vagyok. Már csak abban kellett bíznom, hogy összefussak vele és emlékezzen rám.

Lexi elment a hangárban lévő egyik étterembe, vele tartottam, mert mindenképpen körbe akartam nézni a létesítmény többi részében is. Az étterembe már nem mentem be, mert nem akartam zavarni, inkább visszamentem Tinához. Az ő munkája valamivel kötetlenebb volt, mint Lexié. Beléptem a sminkszobába és Tina kezei alatt épp az egykori Formula 1-es pilóta, David Coulthard ült. Nem igazán követem nyomon az autósportot, de róla és a legnagyobbakról már hallottam. Sőt, Davidet az előző esti buliban is láttam néhány másik híres sportoló mellett. Furcsa volt ilyen ismert embereket látni, de tudtam, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint én vagy a kisboltban lévő idős bácsi.
- Nos akkor kész is vagy. – állt arrébb Tina.
- Kész a vakolatom. – vigyorgott David és felállt a székből. – Köszönöm, Tina.
- Igazán nincs mit. – vágta rá az idősebbik Renheit lány.
- Oh, szia, David Coulthard. – nyújtott kezet nagy mosollyal az arcán.
- Szia, Jedda Velta. – fogtam vele kezet. Az arcomon akaratlan vigyor jelent meg, végül is az ember nem mindennap találkozik egy autóversenyzővel. Ráadásul David magától jött oda hozzám. Hozzám, egy senkihez, úgy értem egy olyan civil emberhez, aki még csak nem is a rajongója, nem is dolgozik körülötte – vagy adott esetben a hangárban. Ez már is egy jó pontot jelentett és máris világossá vált, hogy ő nem tartozik azok közé az emberek közé, akiket elragad a hírnév és a csillogás és többé már nem járnak földön. A kézfogása magabiztos, férfias mégis gyengéd volt. Sajnos több időm nem volt arra, hogy megismerjem, mert szóltak neki, hogy kezdődik a felvétel a lenti stúdióban. Elköszönt és a folyosó végén lévő lépcsőn battyogott le.
Tinával és a nemrég megismert fodrász sráccal beszélgetni kezdtünk. A percek teltek és az eredetileg tizenegykor érkező Gregor Prock még sehol sem volt. Végül negyed tizenkettőkor befutott.
- Bocsi, dugóba keveredtem, háromszor pirosat kaptam, aztán meg valami utcai árus rám akart sózni valami eszméletlen hülyeséget a benzinkútnál… De siettem, hogy ne kelljen miattam elhalasztani a forgatást. Szóval, ez nem az én napom… – hadarta el, miközben megállt az ajtóban. Csak néztem és jót mosolyogtam rajta. – Vagy mégis? – motyogta, miközben rám nézett. – Szia. – húzódott egy nagy mosolyra az arca.
- Szia. – somolyogtam.
- Bocsi gyerekek, beszélgetni most nincs idő, mert a dugó, a piros és az utcai árus miatt késésben vagyunk. – sürgette a fodrász fiú Gregort, akit karon fogott és leültetett a székbe. A zilált, ám de mégis tökéletesen álló haját vette kezelésbe. Tett egy kis hajzselét a kezére és a rakoncátlan tincseket az általa ítélt legjobb helyre simította. Azt hittem nem lehet jobb Mr. Prock haja, de rosszul gondoltam, nagyon rosszul... Miután a frizurája tökéletes lett, Tina az amúgy is észrevehetetlen bőrhibáit tüntette el egy kis alapozóval.
- Kész? Idő van. – jelent meg egy férfi az ajtóban nagy fülhallgatóval és egy papírral a kezében.
- Igen-igen. – pattant fel Gregor a székből és az ajtóhoz sietett, de hirtelen megfordult. – Itt leszel még a felvétel után? – nézett rám.
- Azt hiszem. – válaszoltam.
- Gregor! – szólították.
- Legyél, kérlek. – vigyorgott rám, majd, mint a kámfor eltűnt. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit kért tőlem, csak pislogtam magam elé. Ez a srác tényleg olyan, mint egy kisgyerek – legalább is néhány tulajdonsága. Ezúttal a meggondolatlanság került előtérbe. Végig se gondolta, hogy én esetleg akarok-e vele találkozni még, vagy, hogy ráérek-e még később. Csak kérte, hogy maradjak, mert ezt akarta. Egy kisgyerek is ilyen: kér, mert akar, és mert a szíve éppen arra a bizonyos dologra vágyik. Mindenesetre örültem, hogy ő is akar még velem beszélgetni. Tina rám mosolygott, mire furcsán pislogtam rá.
- Most mi van? – kérdeztem halkan.
- Csak az, hogy a szerencse most tényleg melletted van. – kacsintott. Szerencse? Mellettem? Csak mert azt mondta maradjak? Ugyan! … Vagy mi más is lehetne? Tinának igaza van! Csak a szerencse. Tíz perc alatt nem tehettem rá olyan jó benyomást, hogy megint beszélgetni akarjon velem. Bizonyára csak a meggondolatlanság vezérelte és valójában nem is akarja annyira, hogy találkozzunk. – Úgy értem, gondolj bele! Éppenséggel közbe is jöhetett volna neki valami és nem ér ide, és akkor nem találkoztok... – magyarázta. Még mielőtt hosszas eposzba illő körmondatba fogott volna leintettem, hogy elég lesz. Nem akartam túlságosan beleélni magam abba a dologba, hogy végre lehet egy új barátom, végre teljesen beilleszkedhetek ebbe az osztrák világba. Inkább nyugodtan vártam ki ennek az egésznek a végét, köztük a forgatást is. Úgy hallottam valamit újra kellett venni, mert a világítással volt valami probléma, így a félóra helyett egy órára bővült a beszélgetős show műsor felvétele és dél után néhány perccel lett vége. Gregor még nem jött vissza, így arra gondoltam, amíg visszaér, elmegyek megebédelni és majd aztán beszélek vele. Elindultam a folyosón, de olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Az érzésem nem csalt, mert amikor megfordultam ő jött mögöttem.
- Remélem, nem előlem menekülsz. – mosolygott Gregor.
- Nem, az éhezés elől. – vágtam rá.
- Oh, szóval ebédelni mész. – csettintett.
- Pontosan. – bólogattam.
- Esetleg veled tarthatok?
- Nyugodtan. Végül is te kérted, hogy maradjak. – indultam meg, ő pedig mellettem lépkedett.
- Igen-igen. – válaszolt. – Tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy beszélgethetünk-e még máskor is, mert fontos megbeszélésem volt. Ezúttal is elnézést szeretnék kérni, amiért nem tudtam maradni.
- Oh, dehogyis, semmi baj. – mosolyogtam rá. Megbeszélés? Mr. Prock talán üzletember? De még olyan fiatal hozzá…
Mikor beléptünk az étterembe, amelyben Lexi is dolgozik, leültünk az egyik asztalhoz. Rendeltünk, és amíg az ételeink elkészültek beszélgetni kezdtünk.
- Te is itt dolgozol, mint Lexiék? – bökött a fejével barátnőm felé, aki épp a szomszédos asztalról pakolta a tányérokat a tálcájára. Munka… Ah, nyilvánvalóan üzletember, kétségtelen.
- Ö, nem. – ráztam meg a fejem. Nem tudtam milyen indokot találjak ki, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy megmondjam, végül is miatta és az esetleges telefonszáma miatt mentem a hangárba. – Csak bejöttem Lexiékkel. – Hú, micsoda válasz Jedda!
- Ah értem. – bólintott mosolyogva. Nem hiszem el, hogy bevette. – Furcsa, hogy ugyanitt és ilyen hamar újra összefutottunk.
- Igen, tényleg furcsa. – próbáltam visszatartani a mosolygást, de ő nem hagyta. A szemei már megint valami olyat sugalltak felém, hogy mosolyogjak. – És kipihented a tegnapi bulit?
- Azt hiszem igen, bár nem volt nehéz, mert csak vizet ittam. – kacsintott rám.
- Oh, szóval megint kezdjük? – kérdeztem kíváncsian.
- Lehet, hogy jobban járunk, ha nem, mert a végén megint te jössz ki belőle jól. – vigyorgott.
- Akkor te az a fajta ember vagy, aki nem szeret veszíteni, igaz?
- Fején találtad a szöget. Bár azt hiszem ez egy autóversenyzőnél felettébb jó tulajdonságnak számít. – nevetett fel. AUTÓVERSENYZŐ? Na, ennyit az üzletember témáról. Helyette száguldás, benzin, aszfalt és gumi.
- Autóversenyző vagy? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. – bólogatott bőszen. – Most márciusban kezdem az első úgymond komolyabb évemet a Forma 1-ben.
- Oh, értem. Miért az előző az…?
- Kiscsapatnál voltam tesztpilóta, de az utolsó néhány futamon már részt vettem, de mivel Coulthard novemberben visszavonult, engem szerződtettek le a helyére a Red Bullhoz.
- Gratulálok. – mosolyogtam rá. Belül viszont majd’ felforrtam. Barátkozni akarok, végre találok a másik nemből egy olyan embert, akivel tényleg jóba lehetek, erre kiderül róla, hogy szinte egész évben távol van és nagy valószínűséggel, ha odajutna az ismertségünk, találkozni is alig tudnánk. Bravó Jedda!
- Köszönöm. Remélem, jól fogok teljesíteni. Bizonyítani akarok, hogy nem hiába szerződtettek le.
- Biztos sikerülni fog. Szerintem kitartó srác vagy.
- Ez igaz. – mosolygott. – Most te jössz! Mondj el valamit, amit még nem tudok rólad.
- Hú. – sóhajtottam fel. – Hát…
- Eddig jó, tetszik. – nevetett fel.
- Mit akarsz megtudni?
- Mindent. – vágta rá és belenézett a szemeimbe. Furcsa, de azt éreztem átlát rajtam. Talán egy percig néztünk a másik szemébe, illetve csak ő az enyémbe. Valamiféle fogság volt ez, amiből csak úgy tudtam szabadulni, ha ő mozdul meg előbb. – Távolságtartó vagy, igaz?
- Mondjuk azt, hogy nem szívesen mondok el mindent egy olyan embernek, akiben még nem bízok igazán.
- Ez szerintem teljesen jól van így, megértelek. Nem is akarom, hogy kevesebb, mint egy nap ismertség után beavass minden apró titkodba. – bólogatott.
- Köszönöm. – mosolyodtam el.
- Micsodát?
- Azt, hogy megértesz.
- Ez természetes. – bólintott mosolyogva. – Akkor mesélj arról, hogy… Nem is tudom… Mi a kedvenc állatod? – csillantak fel a szemei. Felnevettem. Éppolyan volt, mint egy kisgyerek. – Most mi az? – pislogott rám.
- Semmi, csak az előbb pont olyan voltál, mint egy kisfiú.
- Te mondtad tegnap, hogy végül is gyerek vagyok. – kacsintott rám. – Szóval, kedvenc állat?
- Igaz. Nos, mindenképpen a kutya. Van egy golden retrieverem, Brunonak hívják és imádom.
- Nekünk is van egy kutyánk. Keverék, de egyszerűen imádnivaló, Suzie a neve.  – vigyorgott. Esküszöm tényleg olyan volt, mint egy gyerek, de pont ez a viselkedés tette olyan emberré, amilyennel eddig még soha sem találkoztam. – És van tesód?
- Nem, egyke vagyok. – mosolyogtam rá. – Neked?
- Egy báty és egy öcs.
- És jó testvérek vagytok? – faggattam. Időközben meghozták az ebédünket is.
- Igen. Gyakran el szoktak kísérni a versenyekre is. A bátyám pedig úgymond a menedzserem is.
- Értem. – bólogattam. – Kedvenc kaja? – kérdeztem ezúttal én.
- Megfogtál. – gondolkodott el. – Az olasz ételekért odavagyok, úgyhogy jöhet mindenféle paradicsomos és tésztás étel.
- Ne már! – képedtem el. – Én is ezeket imádom a legjobban.
- Kedvenc sorozat?
- Hűha. Az igazából nincs. Nem nézek igazán tévét, ha valamit meglátok és megtetszik, nézem, de amúgy semmi extra.
- Helyes válasz, én is így vagyok vele.
- Na és kedvenc film?
- Az viszont van. Vígjátékok mindenféleképpen jöhetnek, de a komolyabb, akciósabb filmeket is szeretem. – válaszolta. – Neked?
- Vígjáték, esetleg horror. De ez utóbbitól kissé megijedek. Amúgy a kalandfilmeket is szeretem, a Számkivetett, az most nagyon tetszik. Pedig tök régi.
- Azt én is szeretem, némelyik jelenetén olyan jókat lehet nevetni.
- Pont ezért szeretem. A legszörnyűbb helyzetben is lehet valamin nevetni. – bár ezt a mondatot igaznak tartottam, de december óta egy igazán jót sem nevettem. Nem találtam rá az alkalmat és a helyzetek sem voltak olyanok, hogy nevethessek. Persze Lexiék próbálkoztak és sikerült is, de olyan kimondott nevetőgörcsöm, amikor már levegőt se kapok elég hosszú ideje nem volt.
- Pontosan. – bólogatott. A jókedvem kicsit átbillent a rossz irányba, miután ez szóba került. Eszembe jutott megint minden, de igyekeztem tartani magam előtte. Már az ebédünk végénél jártunk, de Gregor szinte minden másodpercben rám nézett. Miután végeztünk elindultunk sétálni a hangárban. Mindig nyitva van, csodás hely. Meg lehet tekinteni a repülőket, helikoptereket, versenyautókat és úgy általában mindent, ami a sporthoz követhető és a Red Bull támogatja.
Már vagy tíz perce nem szóltunk semmit egymáshoz, csak lépkedtünk. Az újonnan megismert fiú tekintetét szinte végig éreztem magamon.
- Miért érzem azt, hogy már jó ideje nem nevettél? – kérdezte meg hirtelen.
- Nem tudom, miért érzed. – nézelődtem össze-vissza. Próbáltam kerülni a tekintetét.
- Egyrészt azért, mert nem nézel most a szemembe. Másrészt azért, mert első látásra egy vidám lánynak tűnsz.
- Nem ismersz, nem tudhatod, hogy éppen miért nem nézek a szemedbe. Az meg már csak a saját gondolatod, hogy kit milyennek látsz. – vontam meg a vállam és most bele néztem a szemébe.
- Lehet, hogy nem ismerlek, de tudod, vannak az embereknek úgynevezett általános tulajdonságaik. Például az, hogy nem néznek a másik szemébe, ha valami olyan dologról van szó, ami igaz vagy zavarja őket. A másik dolog meg… Igen, azaz én gondolatom. – taglalta. A hangja nyugodtságot sugallt végig, de én ezen idegesítettem fel magam a legjobban, miközben valahol mélyen talán kicsit meg is nyugtatott. De akkor is! Mégis mi jogon meri azt mondani, hogy ez zavar engem vagy, hogy igaza van?
- Bocs, most megyek. – fordultam sarkon és a kijárat felé vettem az irányt. Sétálva indultam haza, és bár tudtam, hogy messze van, mégis ezt tűnt a legjobb ötletnek. – Annyira jellemző. Én csak ilyen embereket tudok megismerni… És én még azt hittem, hogy ő különb. Olyan hülye vagyok, hisz ő is csak ugyanolyan bunkó, mint a többi ember. Gratulálok, Jedda, újabb ember a listán, akit nem kell többet keresni.
Az emberek szabályosan őrültnek néztek, miközben magamban beszéltem a járdán sétálva.

Gregor:
- Ezt nem hiszem el. – tártam szét a karjaimat, miután elsétált. Az első elképzelésem az volt, hogy még egy lány, aki mindenen felhúzza magát… Aztán végiggondoltam és rájöttem. Valami egészen furcsa és nagy baja lehet vagy lehetett a múltban. Zaklatottnak tűnt és nem éreztem rajta azt az életerőt, amit még a legfáradtabb emberben is. Azt hittem segíthetek neki valahogy, de tévedtem. Már az első alkalommal kudarcot mondtam és megbántottam.
Természetesen a telefonszámcsere megint abbamaradt, de nekem muszáj volt – ha mást nem is – bocsánatot kérnem. Visszasiettem az étterembe, meg kellett találnom Lexit.
- Szia. – mosolygott rám kedvesen, mikor kijött a konyhából. – Nem Jeddával voltál az előbb?
- Az előbb, az előbb… Annak már vagy tízperce. – vágtam rá. Belenézett a szemeimbe és azt hiszem rögtön tudta, hogy baj van.
- Mi történt?
- Azt hiszem… Véletlen megbántottam. Nem akartam, de nem tudtam, hogy… Igazából most se tudok semmit. – dadogtam össze-vissza, közben a kezeimmel mutogattam.
- Megbántottad? – a hangja néhány oktávval feljebb szökött, így az étteremben minden szem ránk szegeződött. Úgy kiáltott fel hirtelen, mintha a világ legnagyobb hibáját követtem volna el. – Gyere! – húzott ki az ajtón. – Mit mondtál neki? – kérdezte idegesen.
- Semmit, úgy értem semmi olyat, amin valakinek is meg kéne sértődnie.
- Pontosabban? – a szemei szinte szikrát szórtak. – Ha a szüleit hoztad szóba, tuti végzek veled. – motyogta halkan.
- Micsoda? – kérdeztem vissza.
- Semmi! Csak mondd már.
- Nem lényeg mit mondtam neki. Add meg a telefonszámát! – követeltem.
- Addig, amíg nem mondod meg, hogy mivel bántottad meg, nem adom meg! – mutogatott rám a mutatóujjával.
Lexivel talán november végén ismertem meg, néhányszor beszélgettünk, jól kijöttünk egymással, de a hangáron kívül nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Pár osztrák buliban összefutottunk, vagy ha éppen ott találtuk egymást valamelyik közösségi oldalon váltottunk pár szót, mondatot. Kedves, nyugodt, vicces és nem utolsó sorban gyönyörű lány. Először láttam idegesnek, de akkor nagyon az volt.
- Nyugi. – tettem fel a kezeimet.
- Nem nyugszok meg, amíg el nem mondod!
- Oké-oké. Szóval szóba jöttek a filmek és mondta, hogy szereti a vígjátékokat, aztán sétáltunk és megkérdeztem, hogy miért érzem azt, hogy mostanában nem nevetett sokat. Válaszolt, hogy nem tudja, és próbálta kerülni a tekintetemet, ebből leszűrtem, hogy zavarja a dolog, hogy megkérdeztem, és ezt meg is említettem neki. De megmondtam, hogy ez egy általános tulajdonság az embereknél, és azt is, hogy első látásra egy vidám lánynak gondoltam/gondolom. Aztán bocsánatot kért és elment. Én ezt nem értem. Olyan rosszat mondtam volna? – kérdeztem értetlenül. – Mert ha igen, akkor bocsánatot kérek tőle, amiért megbántottam. Ezért kellene a telefonszáma is.
- Ajj, Gregor. – fogta meg a fejét Lexi.
- Ha rosszat mondtam, mondd meg!
- Nem mondtál rosszat. – nézett a szemeimbe. – Vagyis igen. – sóhajtott fel.
- Ezt most nem egészen értem.
- Egy normális embernek, például neked vagy nekem nem esne rosszul, vagy nem keltene bennünk szomorú gondolatokat, és nem bántana meg minket. De Jeddát azt hiszem, ez igenis komolyan érinti.
- Én megértem, ha nagyon érzékeny lelkű, sose baj, hogy vannak ilyen emberek is. – mosolyogtam.
- Gregor. – pislogott rám kétségbeesetten. – Hogy értessem meg veled? – nézett körbe. Percekig nem szólt egy szót se. – Én nem mondhatom el, majd ha ő úgy érzi, elmondja, de én nem tehetem. Itt a telefonszáma. – vette elő a mobilját és előkereste Jedda számát. – Írj neki egy sms-t vagy hívd fel. Ahogy érzed.
- Én ezt most már komolyan nem értem. – néztem hol Lexire, hol a telefonjára.
- Nem baj, majd megérted, ha Jedda azt akarja. – tette a kezét a kezemre. Gyorsan bepötyögtem a mobilomba a számot, elmentettem és megpusziltam Lexi arcát.
- Köszönöm.
- Remélem segíthettem. – válaszolta.
- Biztosan. – és elsétáltam. Kimentem az autómhoz, és amíg haza nem értem folyamatosan azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e, írjak-e neki.