Szóval, itt a folytatás. Nem mondhatnám, hogy túlzottan izgalmas lett (bár kinek mi az izgalom), de azért itt van és igyekszek legközelebb hamarabb jönni. (Igazából még van két előre megírt fejezetem és meg lenne az három, esetleg négy is, hogy ha rávenném magam, hogy írjak egy kis összekötőt - ugyanis a későbbiekre már van jó pár oldalam...) Tudom, túl sokat dumálok! Köszönöm mindenkinek (aki nem felejtett el és még kíváncsi rám) a kitartást és a türelmet. :) Puszi.♥
10. fejezet
Fotózás
A fotózás valamiféle kiút számomra. Kiút a bajból, a szomorúságból, a fájdalomból: egyszerűen minden rosszból. Emellett önkifejezésre is remek. Közölheted a világgal, hogy eleged van belőle, hogy szerelmes vagy, hogy szomorú vagy, hogy minden oké vagy éppen, hogy semmi sincs rendben. Mindent elmondhatsz, de nem szavakkal, nem érintéssel. Csak egy egyszerű képpel, ami pont annyit – hanem több mindent – közölhet, mint egy szó vagy egy tapintás.
- Nyugi, nyugi, nyugi. – simította meg a kezemet. – Azt hiszem, a modelledet már tudom is. – húzódott mosolyra a szája.
- Jajj, de édes vagy, hogy elvállalod! – pattantam fel, hogy megölelhessem, de még mielőtt odahajoltam volna hozzá megszólalt.
- Nem magamra gondoltam. – rázta meg a fejét.
- Akkor kire? – néztem rá döbbenten.
- Gregorra. – válaszolta.
- Gregorra? – nevettem fel fanyarul. – Miből gondolod, hogy elvállalná? Ráadásul kedden utazik Bahreinbe nem hiszem, hogy holnap meg megint visszaautózna ide csak azért, hogy csináljak róla pár képet.
- Szerintem benne lenne, ráadásul jó modell alkat. Már láttam róla pár képet, ami igen jó. Hívd fel! – ütött a pultra.
- Na és a helyszín?
- Itt a környéken annyi szép hely van, biztos találtok jót. – kacsintott.
- Legyen. – sóhajtottam és elővettem a telefonomat a zsebemből. – Biztos? – pislogtam Lexire, miközben kikerestem Gregor telefonszámát.
- Igen. – nyomatékosította meg a választ. Újabbat sóhajtottam és megnyomtam a zöld gombot.
- Szia. – vette fel. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Szia. – köszöntem bele kicsit halkan.
- Már is hiányoztam? – kérdezte kíváncsian.
- Ö, erre most muszáj válaszolnom? Nekem van egy sokkal fontosabb kérdésem! – hadartam.
- Ajaj, mi rosszat tettem?
- Semmit, nyugi. – nevettem fel. – Csak most jöttem rá, hogy hétfőre nem csináltam még meg a feladatomat az egyetemre. Lehet, hogy még nem említettem, de fotózok és most a természetről és az emberről kell képet készíteni. Én meg rád gondoltam, mint modell. Persze, nem muszáj elvállalnod, csak ha akarod, és nem zavarna, ha holnap is ide kéne utaznod. – magyaráztam.
- Hmm, tetszik az ötlet! – vágta rá. – Benne vagyok! Mikorra menjek? Neked mikor lenne jó?
- Teljesen mindegy mikor jössz. Nekem egész nap jó. Ja, viszont a helyszín… Na, az még nincs meg.
- Akkor ott leszek tízre és keresünk valami jó helyet.
- Hú, köszönöm! Életmentő vagy.
- Eddig még csak közveszélyes őrült voltam, most meg már életmentő?!
- Gyorsan változik a véleményem. – nevettem fel.
- De úgy tűnik csak pozitív irányba, maradjon is így.
- Az nemcsak rajtam múlik.
- Ez igaz.
- Na, akkor délelőtt találkozunk. Még egyszer köszönöm! Szia.
- Igazán nincs mit, szerintem élvezni fogom. Szia. Jó éjt.
Reggel az első dolgom az volt, hogy az összes fotózáshoz szükséges kellékemet előkészítsem. Lepakoltam a dolgaimat a nappaliba, reggeliztem és rohantam is tusolni, öltözni. Az agyam közben végig a képeken járt és a beállításokon. Persze tudtam, hogy ahhoz tudnom kéne, hol leszünk és milyenek lesznek a fények. De mivel makacs természet vagyok még magamat se tudtam lebeszélni ezekről a gondolatokról. Az egyetlen dolog, ami végül ki tudott zökkenteni ebből az állapotból az Gregor érkezése volt. Pár szót váltott a lányokkal, miközben segített bepakolni a cuccaimat az autójába és el is indultunk.
Kimentünk a városból és a közelben lévő dombos, hegyes erdőt céloztuk meg. Errefelé gyakran túráztak, így voltak kialakítva parkolók is a domb lábánál. Amikor kiszálltunk az autóból először körülnéztünk, hogy merre lehetne a legjobb fényviszonyok közt dolgozni és melyik a legszebb rész itt. Hamar megtaláltuk a megfelelő helyet. A patak melletti kis síkterületre esett a választásunk, volt néhány kisebb fa, ami ki volt dőlve a nem régi vihar miatt, de ez csak még természetesebbé tette az egész hangulatát. Miközben a fényképezőgépen állítgattam a beállításokat, elkezdtünk úgymond normálisan is beszélgetni – mert odáig csak arról volt szó, hogy hol lenne jó a fény és a hely.
- Egyébként én is fotózok. – mondta.
- Komolyan? – kérdeztem vissza érdeklődően.
- Igen, bár én csak hobbi szinten. – nevetett fel. – De nagyon érdekel és tetszik a dolog.
- Akkor majd megmutathatod a képeidet, kíváncsi vagyok. – mosolyogtam rá.
- Rendben, de tényleg ne számíts majd nagy dolgokra. – tiltakozott.
- Majd azt én eldöntöm, hogy szerintem mi a nagy dolog és mi nem. – vágtam rá, amin jót mosolygott. – Na, megvan minden, szerintem kezdhetünk.
Közösen hoztuk össze, hogy hova és hogyan kéne beállnia. Remekül indult a közös munka.
- Várj! – szólt közbe. – A hajam. – mutatott fel a frizurájára. Össze-vissza túrta, majd újra beállt úgy, ahogy megbeszéltük.
- Engem nem a hajad érdekel, és a rektoromat se az fogja izgatni. – ráztam meg a fejem mosolyogva.
- De így legalább látja, hogy milyen fess fiatalembert fotóztál. – kapott elő egy ezer wattos vigyort.
- Ezt most benézted. A rektorom pasi és úgy tudom, van felesége, nem hiszem, hogy esélyed lenne nála. – nevettem fel, miközben lefotóztam őt.
- Fene egye meg. – csettintett egyet. – Majd legközelebb.
- Hülye. – jegyeztem meg halkan. – De most inkább csukd be a szád.
- Hallottam ám. – motyogta a fogai közt.
- Örülök. – engedtem meg egy apró mosolyt. Nem akartam nagyobbat, mert tudtam, hogy elnevetné magát, és akkor kezdhettük volna elölről. Több fajta beállítással dolgoztam és az aktuális modellem se egyféleképpen szerepelt a képeken. Volt ahol leültettem, de olyan is, ahol sétálás közben fotóztam le. Délután fél három körül végeztünk, úgy éreztem sikerült elég jó képet készítenünk ahhoz, hogy le tudjam adni másnap a tanáromnak. Visszapakoltunk az autóba és a Sunset kávézóba ültünk be, rendeltünk egy-egy finom sütit és egy-egy üdítőt. Közben előhalásztam a táskámból a fényképezőt, hogy megnézhessük a képeket.
- Itt az első. – mutattam meg Gregornak, aki közelebb hajolt, hogy még jobban megfigyelhesse a fotót. Nehéz olyan embernek megfelelni ilyen téren, hiszen ő is szeret és ért is a fotózáshoz. Féltem, hogy nem fogja elnyerni a tetszését, hogy kifogásolni fogja a beállításokat, a fényeket és hasonlókat. Minden képet végignéztünk. – Ezek rohadt jók egytől egyig. Mindegyikben van valami, ami megfogja az embert, és most nem feltétlen a szépségemre gondolok.
- Egyem az egoista mindened. – nevettem fel halkan.
- Csak vicceltem. – vigyorgott rám. – Tényleg nagyon tetszenek. Azt gondoltam, hogy majd meg leszek elégedve, de nem fog tetszeni az, hogy adott esetben én vagyok a képen. De sikerült megváltoztatnod az eddigi véleményemet. Komolyan mondom, ha ránézek, ezekre a fotókra nem az van bennem, hogy juj, ez itt én vagyok, hanem az, hogy hú, ezek nagyon jók. És szerintem ritka, hogy az ember a saját magáról készült fotókra ezt mondja, szóval csak gratulálni tudok. – magyarázta hosszasan. Nagyon jól esett a dicséret és minden szó, amit mondott. Régóta nem volt részem hasonló elismerésben, az önbizalmam is a világ legmélyebb pontja alatt lehetett, de az, amiket megemlített nekem sokat jelentettek.
- Köszönöm. – hajtottam le a fejem mosolyogva.
- Nem. Én köszönöm. – mosolygott rám. – Hány képet kell beadnod?
- Hármat, úgy emlékszem. – gondolkodtam el egy pillanatra. – Igen, hármat. – nyomatékosítottam meg a válaszomat.
- Na, akkor válogassunk belőle.
Az előbb még majdnem szemben ült velem, de most odahúzódott szorosan mellém, hogy újra elemezhessük a képeket. Hosszas válogatás után azonban sikerült lecsökkentenünk és kiválasztanunk a beadandó három képet. Mind ezek után megint hazavitt, ahogyan előző este is.
- Tényleg, a képeket, majd valahogy el tudod nekem juttatni? – kérdezte, miután a ház előtt kiszálltunk a kocsiból.
- Persze, ha adsz egy e-mail címet, akkor még a hét elején elküldöm. – mosolyogtam.
- Remek, köszönöm. – vágta rá, majd behajolt a kocsiba egy tollért és egy papírért. Felfirkantotta az e-mailjét a papírdarabra és a kezembe nyomta.
- Köszi. Na, akkor jó utazást és vigyázz magadra! És bocsi, hogy ma is iderángattalak.
- Dehogy, nem rángattál ide, élveztem! – vigyorgott. – És legalább jobban megismerhettelek. Megígérem, hogy vigyázni fogok magamra. – ölelt meg, majd beszállt az autóba, én pedig elindultam a bejárat felé, ahogy előző este is tettem. Még intettünk egymásnak egy utolsót, aztán bementem. A lányok éppen a nappaliban tévéztek, de ahogy megérkeztem rögtön kíváncsiskodni kezdtek, hogy hol fotóztunk, milyen volt és, hogy azonnal mutassam meg a képeket. Egy hosszú beszámoló után felmentem a szobámba és felraktam a képeket a laptopomra. Később ráraktam pendrivera azokat a képeket, amiket Gregorral a kávézóban választottunk ki. Hiába minden, a fotózás is kezd egyre modernebb lenni és már nem filmen vagy előhívatva kell beadni a képeket, hanem új stílusban – pendriveon. Azért azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a mostani gépek már jóval több beállításra képesek, mint tíz évvel régebbi társaik. Én viszont még mindig szívesebben fotóznék a régebbiekkel, amikbe nem győzték venni az emberek a filmeket és el kellett járkálni, előhívatni a képeket. Megvan a maga hangulata a régi technikának és az újnak is, de én inkább a régit preferálom.
Mire végeztem éhes lettem, úgyhogy a lányokkal neki kezdtünk a szokásos esti dolgoknak, mint a főzés, egy rövid közös tévézés, beszélgetés. Fürdés után azonnal befeküdtem a meleg ágyamba, valamiért különösen vártam, hogy másnap bemehessek az egyetemre. Nagyon kíváncsi voltam a tanárom véleményére, jobban, mint máskor. Így aztán reggel úgy keltem, mintha bombát robbantottak volna az ágyamban. A szokásosnál gyorsabban elkészültem és már indultam is. Az egyetemre beérve az egyik csoporttársammal leadtuk a képeket, aztán mentünk egy két órás előadásra. Aznap csak ennyi dolgom volt a suliban, már éppen kiléptem az ajtón, amikor a rektorom, akinek leadtuk a képet, utánam szólt.
- Ms. Velta! – hallottam meg a hangját, amire rögtön visszafordultam.
- Igen?
- Velem jönne egy pillanatra?
- Öhm, igen, persze. – egy pillanatra lefagytam és felmerült bennem a kérdés, hogy mit ronthattam el. Csendben sétáltunk a folyosón, egészen a tanári irodák felé, majd bementünk a rektorom nevével díszített ajtón.
- Megnéztem a képeket, amiket ma beadtak. És az Ön képei messze a legjobbak. – ült le az asztalához, majd intett, hogy én is foglaljak helyet.
- Hú, komolyan? – kérdeztem vissza.
- Igen. – bólintott mosolyogva. – Lényegében ezért is akartam beszélgetni Önnel. Ezek a fotók nagyon jók, egytől egyig. A helyszín, a fények, a beállítások. Csak jót tudok rá mondani, szinte már profi. És az érdekelne, hogy milyen fotók készítése érdekli Önt?
- Igazából minden témát szeretek, de a természet és a sport áll hozzám a legközelebb. Norvégiában szinte minden héten elmentem valamerre lefényképezni a tájat, egyszer pedig felkértek, hogy a helyi gördeszkásokról készítsek fotókat. Akkor szerettem meg a sportfotózást is.
- Sokszínű. Ez tetszik! – mosolygott elismerően. – Csak mert az egyetem kapott egy ajánlatot, hogy keresnek egy fotóst, és én rögtön Önre gondoltam. Az elmondattak alapján meg azt hiszem, tetszene is ez a munka Önnek, Ms. Velta.
- Köszönöm, hogy rám gondolt. – mosolyogtam. – De miről is lenne szó?
- Nem tudom hallott-e már a Hangar-7 nevű komplexumról, amely a városban van.
- Persze! – bólintottam egyet.
- Ők ajánlották ezt fel, így a Red Bull energiaital gyártó cégnek dolgozna. Az első fotózás az lenne, hogy a rendezvényeken kell képeket készíteni, amelyeket felrakhatnak a hivatalos oldalakra, vagy reklámplakátokra. Szeretne megbirkózni a feladattal?
Néhány másodpercig hezitáltam, ez már nagyon komoly dolog. Nemcsak egy kis fotózás ahol, mint amatőr vagyok jelen, hanem egy igazi munka, ahol profiként kell bizonyítanom.
- Benne vagyok, szeretném kipróbálni magam.
- Remek! – mosolygott. – Akkor felhívok valakit a hangárból, aki majd tájékoztatja Önt arról, hogy mikor kell bemennie, hogy a szerződést átbeszéljék és hasonlók.
- Rendben. – bólogattam.
- És ez természetesen azt jelentené, hogy ha napközben van ilyen munka, akkor eltekintünk a hiányzástól.
- Rendben. – ismétlem megint, majd felálltam a székről. – Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat!
- Ne okozzon csalódást! – kacsintott rám.
- Igyekszek megfelelni. – bólintottam, a kezem már a kilincsen volt.
- Helyes. – mosolygott. – Viszlát!
- Viszlát!
Ahogy kiléptem az ajtón nagyot sóhajtottam. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Nem akartam felfogni, hogy végre engem is érhet valami jó dolog, hogy én révbe érhetek ebben a csúf világban. Az egész napomat bearanyozta ez a dolog és semmivel nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Persze tudtam, hogy ez még nem teljesen biztos, így nem is akartam elkapkodni a dolgokat, mert az sose vezet jóhoz. Otthon természetesen nem bírtam ki, hogy ne avassam be a lányokat a dologba.
Másnap reggel, amikor besétáltam az egyetemre a rektorom rögtön megállított. Gyorsan beavatott az új információkba, de nekem mindössze annyi maradt meg, hogy délután be kell mennem a Hangar-7-be. Alig vártam, hogy vége legyen az előadásoknak, egyszerűen nem bírtam magammal. Otthon ettem pár falatot, de azt hiszem, nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy nem elégítettem ki a napi kalóriaadagomat, sőt! Ideges voltam és nem tudtam enni. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz délután. A szívem a torkomban dobogott minden egyes pillanatkor, amit otthon töltöttem, ám ez csak fokozódott akkor, amikor délután három órakor besétáltam a bejáraton. Szerencsére tudtam hova kell mennem, így nem kellett az útbaigazításhoz semmiféle segítséget kérném. Bekopogtattam az iroda ajtaján, majd amikor meghallottam a szabad szót, benyitottam.
Az első gondolatom az volt, hogy egy nagy, morcos idősödő úr fog nekem háttal ülni egy bőrfotelben – ahogy az az amerikai filmekben szokott lenni – de kellemes csalódás ért. Az igaz, hogy egy férfi ült egy székben, de ő „az első látásra szimpatikus vagy” kategóriába tartozott. A harmincas évei elején járthatott, zakót és farmert viselt. Rövid fekete haja be volt zselézve, az ingje pedig nem volt teljesen begombolva. Fiatalos volt, és simán letagadhatott volna tíz évet. Reméltem, hogy a viselkedése is pozitív hatású lesz, nemcsak a külseje!
- Jó napot, Jedda Velta. – nyújtottam a kezem.
- Üdvözlöm, Nico Schmidt vagyok. – állt fel a székből mosolyogva, hogy kezet rázhassunk. – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az asztalával szemben lévő székre. Eleget tettem a kérésnek, közben ő is leült. Olyan volt, mint egy komoly állásinterjú. – Pár szóban elmondanám, hogy miért is hozzám kellett jönnie. Nos, a komplexum hivatalos oldalának egyik szerkesztője vagyok, én választom ki azokat a képeket, amelyek felkerülnek az oldalra. És emellett fotósként is dolgozok a hangárban. Ha jól tudom Ön a helyi egyetemen tanul, szintén fotósnak. – kezdett bele kedvesen.
- Igen, így van. – helyeseltem.
- Elnézést, hogy így rögtön tolakodok, de tegeződhetnénk? Úgy könnyebb lenne a továbbiakban. – mosolygott.
- Természetesen. – bólogattam és megengedtem magamnak egy mosolyt.
- Remek, köszönöm. De akkor visszatérnék a témára. Szóval, az egyetem rektora azt mondta, hogy jelenleg téged tart a legjobb fotósnak az egyetemről, ezért is javasolt téged először. Hmm, azt nem tudom, hogy mennyit tudsz erről a munkáról?
- Egyelőre csak annyit, hogy alkalmanként kellene fotóznom az itteni rendezvényeken.
- Igen-igen. Eléggé megfogyatkozott a hivatalos fotósaink száma. Viszont, ha ezt elvállalod, és jól teljesítesz, akkor nagyobb munkákat is kaphatsz. Ha minden igaz a sportfotókat kedveled, ugye?
- Igen, abban már van némi tapasztalatom.
- Remek. – vigyorodott el. – Megnéztem a képeidet, amiket az egyetemre beadtál és nagyon tetszenek. Fiatalos, természetes, ötletes, és ami a legfontosabb: érdekes fotók ezek. Ezért is tettem le a voksomat melletted és jutottam arra a döntésre, hogy felveszlek.
- Oh, úristen! – kaptam a kezeimet a számhoz. – Ez most komoly?
- A legkomolyabb. – mosolygott.
- Úristen. – ismételtem. – Köszönöm szépen!
- Örülök, hogy elvállaltad. – somolygott tovább, majd kihúzta az íróasztal egyik fiókját és kivett egy bordó mappát. Kinyitotta, néhány papír lapult benne. – Itt lenne a szerződés. Csak a szokásos formai dolgok. – pakolta szét a lapokat az asztalon. A legfontosabb részeket pár perc alatt átvettük, semmilyen dolog nem tudta elvenni a kedvem ettől a munkától, és nem is találtam a szerződésben olyan bekezdéseket, amelyek nem feleltek volna meg nekem. Aláírtam az összes oldalt és csak akkor tudatosult bennem, hogy hivatalosan is a Red Bull és a Hangar-7 családjába tartozok. – Azt hiszem, hogy… – hajtott egyet az asztali naptárán. – Igen, jövő hét kedd. Ez lenne az első. Sport und Talk forgatás délelőtt tizenegy, erről kéne majd csinálnod az első képeket. Remélem, megoldható.
- Persze. – vágtam rá vigyorogva.
- Nos, akkor kedden tizenegy órakor. – bólintott.
- Köszönöm, köszönöm! – álltam fel boldogan a székről. – Szia. – nyitottam ki az ajtót.
- Szia. – köszönt el ő is mosollyal az arcán.
Felszabadultan és jó érzéssel sétáltam át Tinához, aki épp újságot olvasott.
- Nocsak, valakinek, de sok szabadideje van. – álltam meg az ajtóban mosolyogva.
- A mai nap nem megterhelő, de mesélj! Mi volt? – kíváncsiskodott.
- Hááát… - vigyorodtam el. – Munkatársak lettünk.
- Áááá! Komolyan? – ugrott fel a székről és azonnal magához szorított.
- Igen-igen. – bólogattam és viszonoztam az ölelését. – Egy hét múlva a Sport und Talk közben kell elkészítenem az első fotóimat.
- Istenem, de örülök! – nyomott egy puszit az arcomra. – Látod, mondtam én, hogy minden rendbe lesz. Sok rossz dolog után mindig jó következik. – biztatott kedvesen.
- Remélem, hogy most már tényleg így lesz. – mondtam halkan. Elmeséltem neki, hogy valójában mi dolgom lesz, aztán indultam is haza. Lexinek fotózása volt, úgyhogy nem is vártam, hogy hazaérjen. Ilyenkor csak hajnalban vagy reggel esik haza hulla fáradtan. Brunot beengedtem a házba és leültem a kanapéra a laptopommal az ölemben. Megnéztem a szokásos oldalakat, közösségi site-okat, az e-mailjeimet. És csak ekkor jutott eszembe, hogy Gregornak el kell küldenem a képeket.
Hatszor kezdtem neki annak a pár sornak, de valamit mindig elrontottam. Nem akartam túl bonyolult vagy hosszú dolgot írni neki, de nem is akartam két szóval elintézni. Huzamos törölgetés és gondolkozás után mégis csak másfél sorra futotta tőlem. Kicsit szégyelltem, hogy semmi más nem jutott eszembe, de végül elküldtem – csatolva a képekkel.
Ezután kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset és mire visszaértem a nappaliba a gépemhez már is ott virított a bejövő leveleknél Gregor neve és e-mail címe.
Feladó: jedda90@gmail.com
Címzett: gregorprock@redbullracing.com
Téma: Képek
Szia. Bocsi, hogy még csak most küldöm, de az elmúlt napokban alig voltam itthon.
Remélem épségben odaértél Bahreinbe.
----------------------------------------------------------------
Feladó: gregorprock@redbullracing.com
Címzett: jedda90@gmail.com
Téma: RE: Képek
Szia. Semmi baj és nagyon szépen köszönöm! Igen, sikeresen ideértem. Hogy itt milyen hülye fülledt idő van! Ilyenkor szívesen visszavágyok Ausztriába.
Tényleg! Az egyetemen mit szóltak a képekhez? Ajánlom, hogy tetsszen mindenkinek! :P
----------------------------------------------------------------
Feladó: jedda90@gmail.com
Címzett: gregorprock@redbullracing.com
Téma: RE: Képek
Ezért nem szeretem az ilyen országokat, az időjárás szörnyen párás! Tetszettek a képek, sőt! Még mindig nem hiszem el mi történt! Kaptam egy állást a Red Bullnál – illetve a hangártól –, mostantól én is fotózni fogok ott. Már hivatalosan is, ma írtuk alá a szerződést! Nem hiszem el, nem hiszem el! És ezt neked is köszönhetem, végül is csak te voltál a modellem! :)
----------------------------------------------------------------
Feladó: gregorprock@redbullracing.com
Címzett: jedda90@gmail.com
Téma: RE: Képek
Hú, gratulálok és sok sikert! Ja és élőben is gratulálni fogok, nem úszod meg dicséret nélkül! :)
Viszont legközelebb csak vasárnap este tudok írni, mert holnap már megbeszélések, pályabejárás lesz, aztán pénteken a szabadedzések és már láttam az előre megtervezett programjaimat. Konkrétan minden másodpercem meg van tervezve. Sajtómegjelenések, az első fotózás, edzések, aztán megint interjúk. Nem vagyok még hozzászokva ehhez, de remélem, helyt állok, és jól fogok teljesíteni a hétvégén. Szoríts nekem!
Jó éjt! :) Vagy is… otthon még csak délután öt óra van, ha jól számolom… Akkor maradjunk annál, hogy puszillak és vigyázz magadra.
Jól esett, hogy szánt rám annyi időt még így is, hogy mennyire elfoglalt. Egy utolsó e-mailt küldtem neki, amiben csak annyit írtam, hogy nézni a fogom a versenyt, drukkolok neki és vigyázzon magára. Lecsuktam a laptopot, aztán mélyen elgondolkodtam.
Valamiért már is nagyon közel került hozzám ez a fiú. Egyelőre nem tudom, hogy ez rossz vagy jó-e, de örülök, hogy van valaki, akinek csak Jedda vagyok. Akinek nem az az első gondolata, hogy „úristen, szegény lánynak nem élnek a szülei”. És akinek még egy nagy titok vagyok, mégis azt érzem, hogy néha többet tud rólam, mint Lexiék.
Pedig csak pár napja ismerem. Az életben ennyi idő alatt nem lehet kiismerni egy embert, most valahogy mégis az van bennem, hogy neki ez lassan sikerül... Lassan sikerül annyira beférkőznie a túlzott kedvességével és nagyszerű humorával a szívembe, hogy mindent elmondok neki. Megrémiszt ez az egész, nem akarok megbízni benne. Ha valakiben felmerülne a kérdés, akkor a válaszom: Igen, még mindig nem tudok teljes életet élni és félek az új csalódástoktól, a fájdalomtól. Nem akarok megint olyan mélyre kerülni, mint nemrég. Nem tudhatom, hogy ki akar a legközelebb keresztbe tenni nekem. Sose tudhatom.
