11. fejezet + egy közlemény

Sziasztok. Bocsánat, hogy megint csak egy hónappal később jelentkezek, csak rengeteg tanulnivalóm van, májusban pedig kis érettségim lesz (kb. olyan, mint a nagy, csak három tantárgyból kell mennem), úgyhogy most elég sok dolgom van emiatt. :/
A másik dolog meg az, hogy most, hogy így elkezdődött a Forma-1, rájöttem, hogy van egy történetem, amit imádtam írni, csak aztán kicsit megváltozott az írási stílusom és szinte 90%-át egy az egybe kitöröltem... Most viszont beleolvastam és látok benne ígéretet, több pilóta játszana benne fontos szerepet és azt hiszem (ha sikerülne jól megírnom), akkor egy egész jó kis történet sülhetne ki belőle. Persze, csak ha akarjátok, akkor! :) Szóval, ha igényt tartanátok egy lazább, igazi fanfiction-re, akkor jelezzétek és belevágok. (Egyelőre a bevezető és egy fejezet van kész teljesen, de a későbbiekre már van néhány ötletem.)
Puszilok mindenkit és jó olvasást. :)

11. fejezet

Gyerekvilág

Sokan mondják, hogy minden boldogság a gyerekekben rejlik. És így belegondolva tényleg nincs annál csodálatosabb dolog, amikor az ember megtudja, hogy kisbabája lesz és azok a pillanatok, amiket ezek az apró emberkék okoznak a komoly és morcos felnőtteknek felbecsülhetetlenek. Ők mindent színesben látnak, nem tudják mi az a szomorúság, csak a boldogságnak és a nevetésnek élnek. A legnagyobb gondjuk pedig az, hogy melyik fajta csokit egyék meg aznap. Amíg gyerek az ember mindig fel akar nőni, amikor pedig felnő, mindig visszavágyik abba a gyerekvilágba, amikor minden gondtalan volt…

A következő napok egy részét az egyetemen töltöttem: próbáltam minden fontos dolgot megjegyezni, bújtam a könyveket… Sokan azt hiszik a fotózás csak annyi, hogy a kezedbe veszed a fényképezőgépet, megnyomsz egy gombot és kész is vagy. De ennél milliószor keményebb és nehezebb dolog, ezért is jegyzeteltem le mindent, amit lényegesnek éreztem. A napjaim másik részét pedig a fényképezés töltötte ki, minden délután kiválasztottam magamnak egy témát, amiről fotózhatok. Bizonyítani akartam a keddi forgatáson. Tisztában vagyok vele, hogy a honlapon nem sok ember fogja azt nézni, hogy mennyire profi és igényes az adott kép, de a jövőm szempontjából ez igenis fontos.

Egész héten a fotózásnak éltem, de hétvégén megkíséreltem kikapcsolni az agyamat és csak lazítani. És persze nem gondolni a múltban történt dolgokra. Szombat reggel a televízió képernyőire tapadtam, Lexivel és Tinával együtt. Mindhárman a Forma-1 időmérőjét néztük és bár nem sokat tudtunk a szabályokról a lényeg az volt, hogy Gregornak szurkoltunk. Régen apával volt, hogy leültem nézni ezt a fajta autóversenyt, úgyhogy az alapdolgokra emlékeztem, a cél a Q3 volt. Fel voltunk készülve arra az eshetőségre, hogy Gregor már az első részben „kiesik”, hisz ez az első időmérője a királykategóriában. A képességeiről fogalmam se volt, de tudtam, hogy tehetséges. És sikerült is neki bejutni a legjobb tízbe, a vasárnap a negyedik helyről vághat neki a versenynek, míg csapattársa az ötödikről.

Tudtam, hogy nem lesz ideje elolvasni, még is jó érzéssel töltött el, hogy küldtem neki egy sms-t:

„Néztelek ám! ;) Ügyes voltál, a negyedik hely gyönyörű. Holnap is mindent bele. :)”

- Örülök, hogy ilyen jóban vagytok. – mosolygott rám Lexi.

- Igen. – sóhajtottam. – Sikerült jobban megismernem a múltkori fotózáson.

- De még félsz, ugye? – kérdezte Tina.

- A csalódástól? – kérdeztem vissza rögtön, mire bólintott. – Igen, nagyon. Rettegek attól, hogy valakiben egyszer újra megbízok és kiöntöm neki a szívem, erre ő becsap… Nem akarom ezt még egyszer átélni… Egyébként Eric… Nem hiányzik, de tegnap este még jobban felhúzta az agyamat.

- Ugye nem beszéltetek? – döbbentek le a lányok.

- Dehogy! Szóba nem állnék azzal a szeméttel. – válaszoltam.

- Akkor?

- A közösségi oldalakon minden kint van. Két egykori osztálytársam beszélgetését láttam. Na, ők aztán nem félnek attól, hogy kinek és miket írogatnak ki és, hogy ki látja a beszélgetésüket… Szóval a téma pont Eric volt. Megtudtam, hogy a szüleim temetésekor is más csajjal volt meg, hogy azóta már két barátnője is volt.

- Paraszt. – jegyezte meg halkan Tina.

- Az! – vágtam rá. – Nem veszi észre, hogy milyen szánalmas. Azok a csajok, akik meg ezek után bedőlnek neki mind hülyék.

- Azok hát! Hogy az ilyen férgeket mennyire utálom. – szitkozódott Lexi. – De szerencsére nem mindegyik ilyen. – mosolyodott el.

- Remélhetőleg. – sóhajtottam. Az asztalon lévő telefonom rezegni, majd hangosan csörögni kezdett. Gyorsan érte kaptam, a képernyőn anya húgának, Elenának neve villogott.

- Szia. – köszönt, miután felvettem. A hangja kicsit ideges volt.

- Szia. Mi a baj? – kérdeztem rögtön. – Ugye otthon minden rendben?

- Jaj, de ismersz már. – nevetett fel. – Igazából nem olyan nagy a baj, de Tomnak nagyon fontos.

- Mi van a drágámmal?

- Hihetetlenül hiányzol neki és a fejébe vette, hogy addig nem megy oviba, amíg nem találkoztok.

- Jajj istenem, szegénykém. És Olli hogy viseli?

- Ő jobban, neki sikerült megértenie, hogy ritkán tudtok találkozni, pedig ő a fiatalabb. – magyarázta. – De szinte mindennap emleget, annyira édes.

- Annyira imádom őket. Szegény Tom. Mit csináljak? Nem tudok hazamenni… Most itt ez a fotós dolog, amiről a múltkor meséltem…

- Tudom drágám, nem is várom el tőled, hogy ideutazz Finnországba.

- De annyira sajnálom Tomot. Nagyon fontos, azaz óvoda?

- A fél csoport beteg, nem szívesen viszem most őt be oda, de hát muszáj.

- Ha annyira hiányzok neki jövő hétvégén eljöhettek. Akkor csak a csütörtök és a péntek esik ki neki.

- Matti fix, hogy dolgozik, de ha a két srác benne van és persze Lexiék is, hogy odamegyünk… Nem akarunk zavarni.

- Biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadnának titeket, de azért megkérdem és felhívlak még. És beszélek az egyetemmel is, hogy akkor két nap nem mennék be.

- De biztos nem lenne belőle baj? Mert akkor elintézem, hogy csak szombaton legyünk ott és neked se kell hiányozni a suliból.

- Csütörtökön és pénteken semmi extra nem szokott lenni, csak elmondják, hogy esetlegesen milyen anyagot kell legközelebbre készíteni, azt meg telefonon is meg tudom beszélni valakivel. Szóval beszélj a drágáimmal, én meg Lexiékkel és holnap egyeztetünk.

- Jaj, Jedda. – mondta. Szinte hallottam a hangján, ahogy elmosolyodik. – A fiúk odalesznek ettől. Na, megyek, mert felébredtek ezek a hétalvók. Szia, puszilok mindenkit.

- Remélem is, hogy örülni fognak. Szia, én is puszilok mindenkit.

Boldogan tettem le a telefont. Annyira jól esett, hogy van még ember a Földön, aki teljes szívéből képes szeretni és mindennél jobban hiányzok neki. És az, hogy ez a két ember a kis unokatestvéreim még gyönyörűbb. Milyen igaz, hogy a gyerekek tudnak a legjobban szeretni és ők a legőszintébbek!

A lányokkal még aznap megbeszéltem a továbbiakat, el voltak ragadtatva attól, hogy Elenáék ideutaznak, mivel imádják a kisfiúkat és persze anya húgát is. Nem hiába: a gyerekekkel tényleg az összes nőt le lehet venni a lábáról. Rám ez különösen igaz. Mióta megszülettek az unokatestvéreim ők az új szerelmeim. Ők azok az emberek, akiket szülésüktől kezdve ismerek és imádok. Minden egyes pillanatban el tudnak varázsolni, épp elég az is, ha csak rám néznek. Tom a kicsit bújósabb és szeretetre éhesebb, míg Olli folyamatosan pörög és össze-vissza ugrándozik. Első látásra teljesen ellentétesek, de én tudom, hogy mégis ugyanolyanok. A szívük hatalmas – ugyanúgy, mint a szájuk, mindig beszélnek –, mindig vigyorognak és saját bevallásuk szerint elfáraszthatatlanok. Persze ez utóbbi kapásból nem igaz, mert velem mindig órákat játszanak vagy szaladgálnak, amitől este csak úgy bedőlnek az ágyba – habár ez rám is teljesen igaz.

Felhívtam Elenát, hogy mindent egyeztessünk. Az már biztos volt, hogy Matti nem tud jönni a munkája miatt. Megnéztük a repülőt és arra jutottunk, hogy azzal a járattal jönnek, ami csütörtök délelőtt tízre érkezik Salzburgba.

Izgatott voltam, hogy újra láthatom őket, mert mióta Ausztriába költöztem nem sikerült meglátogatnom őket. Egyszerűen túl sok volt az új dolog és nem álltam készen arra, hogy megint repülőre üljek. Az, hogy december utolsó napján képes voltam erre a legbátrabb dolog volt egész életemben. Biztos voltam benne, hogy Tom és Olli azóta is sokat nőttek, alig vártam a csütörtököt. Pedig addig még sok idő volt…

Másnap reggel újra belevetettük magunkat a lányokkal a Forma-1 világába. A futam előtt kicsit ideges voltam, féltettem Gregort. Lexi velem együtt érzett, de Tina folyamatosan nyugtatgatott minket, hogy biztos minden rendben lesz és ügyesen fog rajtolni. Végül igaza lett! Miután kialudtak a piros lámpák Gregor jól elkapta a rajtot és az első kanyarok után már a harmadik helyen találta magát. Húsz kör és az első kerékcserék után még mindig ez volt az eredmény.

- Fú, ez rohadt jó! Azt hiszem, autóverseny mániás leszek. – markolt a pattogatott kukoricába Lexi, miközben vigyorgott és egy pillanatra se vette volna le a szemét a képernyőről.

- Egyetértek. – helyeseltem és nagyokat bólogattam. – Csak mire vége lesz, szétizgulom a lelkemet is.

- Ezért nem jó, ha van egy sportoló ismerősöd. – nevetett fel Tina.

- Az biztos. Még pluszba idegeskedsz érte. – vágtam rá.

Másfél órás küzdelem után a kockás zászlóval leintették a versenyt. A harmadik helyen Gregor ért célba, mi pedig egyszerre ugrottunk fel a kanapéról. Egy pillanatra még meg is könnyeztem, annyira örültem neki, hogy sikerült. Az első olyan futama, amikor normális autó van a feneke alatt és már is dobogóra állhatott! Nem titok, hogy nagyszerű az autója, de a teljesítmény, amit egész hétvégén nyújtott, gyönyörű! Nem tudtam elképzelni milyen érzelmek zajlanak le ilyenkor az emberben. Én biztos össze lennék zavarodva, hogy mi is történik velem és körülöttem. Néhány perc múlva mutatták őt is, ahogy kiszáll az autóból és leveszi a bukósisakját. A szeme csillogott. Könnyes volt, ő is meghatódott.

- Na, ne. – mosolyogtam el magam és még szaporábban folytak a könnyek a szememből.

- Istenem, de édes! – olvadozott Lexi és ő is elmorzsolt egy könnycseppet.

Sok pozitív csalódás ért már ebben a fiúban, de az összes közül ez volt a legszebb és a legaranyosabb. Az érzékenysége. Kívülről egy olyan nyugodt, egyszerű, de mégis erős srácnak tűnik, akiből nem nézi ki az ember, hogy egy ilyen dolog megélésekor könnyek gyűlnek a szemébe. Sokat beszélgettünk már, de nem tűnt fel – talán mert jól titkolta –, hogy ennyire érzékeny. Rengetegen azt mondanák ilyenkor, hogy „de hát egy férfi ne sírjon”, de kérdem én miért ne? Miért kéne egy férfinak eltitkolnia az érzelmeit? Az embert pont ezek az apróságok – például a könnyek – teszik igazivá és teljesen emberivé. Ez mutatja, hogy nem vagyunk robotok, és ez így van jól. És attól, hogy valaki az erősebbik nemet képviseli? Vannak dolgok, amik megkülönböztetik a nőket a férfiaktól, de nem hiszem, hogy az érzékenység, a könnyek lennének az alapvető különbségek. Ez csak egy olyan plusz tulajdonság, ami valakit egyéniséggé tesz. Valaki pedig nyilván gyerekesnek tartja az ilyen dolgokat, szerintem viszont gyönyörű, hogy valakiben megmarad egy ilyen őszinte tulajdonság még felnőtt korában is. 

Ami viszont még jobban lenyűgözött az az volt, hogy nem is titkolta el az érzelmeit. Mosolyogva potyogtak barna szemeiből a könnyek a boldogságtól a dobogón állva is.

Az interjúkat még megvártuk aztán neki álltunk ebédet csinálni, de a téma folyamatosan a futam és Gregor voltak. Az ebéd ezúttal az egyik kedvenc norvég ételem volt, amit még vagy két éve tanítottam a lányoknak, amikor egyszer nyáron náluk voltam. Délben kellőképpen sikerült teli ennünk magunkat, így mind a hárman a saját szobánkban le is feküdtünk kicsit pihenni. Úgy voltam vele, hogy alszok egy jót, mint régen kicsi koromban minden ebéd után, de eszembe jutott, hogy még nem is gratuláltam Gregornak. A telefonomért nyúltam, ahogy előző nap az időmérő után is.

„Úristen, nagyon büszke vagyok rád! Mondtam, hogy nem kell idegeskedned, mert jó leszel és jó is voltál, de még milyen jó. ;) Gratulálok! :)”

Visszatettem a telefonomat az éjjeli szekrényre, ugyanis nem számítottam válaszra. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt a mobilom. Sms-t kaptam.

„Annyira boldog vagyok!! Még mindig nem hiszem el! Köszönöm, hogy biztattál! :) Jajj, vettem neked valamit, ne gondolj nagy dologra, csak egy kis apróság. Éppen a városban sétálgattam tegnap és megláttam, rögtön te jutottál eszembe. :) Ja és hétfő este érkezek Salzburgba, aztán hazamegyek, de Ausztriában leszek vasárnap estig. Majd szólj, hogy mikor érsz rá.”

„Élménybeszámolót majd kérek! :P De aranyos tőled! :) Nekem a kedd kapásból kiesett, mert akkor lesz a hangárban a felvétel és a fotózás. Gondolom, szerdán szeretnél a családoddal lenni, szóval, ha neked megfelel a csütörtök délután…”

„A csütörtök délután tökéletes. Akkor, majd megbeszéljük hánykor és hol, most rohanok vissza pakolni. :)”

Mosolyogva sóhajtottam egyet és leraktam a telefonomat az éjjeli szekrényre. Összébb húztam magam és próbáltam eleget tenni a belső kívánságaimnak, miszerint aludjak egy kicsit.