8. fejezet - Ismerkedés

Sziasztok. Bocsánat az eltűnésért, és hoztam volna korábban az új fejezetet, csak sokat kellett tanulnom. De mindegy, itt vagyok és itt van a friss. :) Elöljáróban annyit, hogy már az elején mondtam, hogy nem 100%-osan fanfiction, szóval a helyek, a személyek csak részben (néhol elég nagy részben tükrözik a valóságot). Úgyhogy ne lepődjetek meg, ha valami nem úgy lesz, ahogy azt vártátok. Azért érdemes végig olvasni a fejezetet és velem tartani a továbbiakban is. ;) Puszilok mindenkit és jó hétvégét Nektek! ♥

U.i.: Ebben a fejezetben több szemszög van, vastagon és aláhúzottan van jelölve, hogy éppen melyik szereplő szemszögéből olvastok. :) És bocsánat az ultrahosszú részért.

8. fejezet

Ismerkedés

Egyeseknek könnyebben, másoknak nehezebben megy. Az ismerkedésnél – történjen az kisgyerek, tinédzser, felnőtt vagy idős korban – az első benyomás mindig nagyon fontos. Ezen múlik, hogy adunk-e esélyt a másiknak arra, hogy fényt derítsen legnagyobb titkunkra is. Sokan mondják, hogy az első benyomás mégsem olyan fontos, hiszen idővel megváltozik az a bizonyos kezdeti kép a másikról. De minden ettől a pillanattól függ. Az ember és az emberi agy – ha csak külsőre is – de hat másodperc alatt képes leszűrni azt, hogy az adott személy szimpatikus-e vagy sem.

Lexi:
- Lexi. – súgta oda nekem Gregor.
- Mondd! – mosolyogtam rá.
- A barátnőd, mindig ilyen csendes? – pillantott szőke barátnőmre, aki épp velem szembe ült. Kortyolt egyet a gyümölcslevéből és csak bámulta tovább az asztalt, ahogy eddig is. Rossz volt őt így látni. Régen egy ilyen eseményen be nem állt a szája és mosolygott, nevetett mindenkivel, még azokkal is, akiket nem ismert. Barátkozó típusnak ismertem meg. Most mások számára talán ridegnek és hűvösnek tűnt. – Ez nem mintha baj lenne. Csak első látásra én inkább a folyton dumáló, menő csajnak ítéltem meg. – tette hozzá.
- Az első benyomás nem mindig jön be. – válaszoltam és Gregorra pillantottam. Nem régóta ismerem, megbíztam benne, de egy ilyen titkot, történetet, mint Jedda szüleinek balesete még sem mertem rábízni. Ráadásul nincs is hozzá semmi köze, nem is ismeri Jeddát. Gyorsan kellett kitalálnom valami okot, hogy Jedda miért nem beszélget. – Tudod, ő kicsit félénk és visszahúzódó, nem igazán szeret csak úgy odamenni idegen emberekhez és azt mondani, „Szia, XY vagyok. Mizu? Dumálunk?”. – adtam meg az ürügyet.
- Oh, értem. – bólogatott és még egyszer Jeddára tekintett, ám ezúttal a lány kék szemeivel is szembe találta magát. Visszanézett rám. – Majd én gondoskodok róla, hogy jól érezze magát. – mosolygott kedvesen. Nem tudtam, hogy ez jó ötlet-e. Jedda kicsit kiszámíthatatlan és tényleg elég zárkózott lett. Bár nem csodálom. A norvég „barátai” szépen cserbenhagyták, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Ericről meg ne is beszéljünk, a pasiktól most már irtózatos mód fél. Illetve csak attól fél, hogy valakibe majd egyszer újra beleszeret és ő is ott hagyja, becsapja. Gregort azonban nem tudtam megállítani. Ivott egy kortyot a Red Bull Colájából, ami az asztalon pihent és felállt a székről. A nadrágját feljebb húzta, amíg megkerülte a hosszú asztalt jobbnak láttam, ha Jeddát is beavatom.
- Jedda. – szóltam barátnőmnek. Annyira el volt foglalva az asztalterítővel, hogy meg se hallotta a nevét, amit már vagy négyszer kimondtam. – Jedda!
- Hmm? – pillantott rám. Már nem volt időm elmondani neki a helyzetet, mert Gregor ott volt tőle néhány méterre. Egy fejmozdulattal jeleztem neki, hogy közeledik hozzá valaki. Először nem értette mire célzok, aztán elnézett jobbra és meglátta Gregort. A reakciót már nem tudtam megvárni, mert az egyik munkatársam intett, hogy menjek oda hozzá.

Jedda:
Mikor megláttam közeledni a sötétszőke hajú srácot, megijedtem. Nem akartam ismerkedni, egyszerűen nem volt hozzá se energiám, se kedvem. Régen én álltam volna fel hamarabb a székemről, hogy odamenjek hozzá társalogni, de már hónapok óta más a helyzet. Féltem, hogy bunkó lesz velem, de nem volt visszaút. Megérkezett.
- Szia. – mosolygott bájosan.
- Szia. – üdvözöltem én is és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Leülhetek? – mutatott a mellettem lévő székre.
- Persze. – válaszoltam röviden. El kezdtem mozgolódni a székemen, kényelmetlenül éreztem magam egy idegen társaságában. Nem tudtam mire számítsak vele kapcsolatban és ez aggasztott. Helyet foglalt és kicsit felém fordult, hogy jobban lássuk egymást.
- Te Lexi barátnője vagy, ugye? – pislogott a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel. Nem, nem gesztenyebarna. Világosabb volt. A fény hatására inkább zöldes volt, talán egy kicsit sárgás. De a színe nem változtatott a szépségén és csillogásán. A szem- és hajszíne harmonizált egymással, jól mutatott együtt.
- Igen. – bólintottam félve. Vajon mi lesz a következő kérdése?
- Jajj, de modortalan vagyok. – motyogta maga elé. – Gregor Prock. – húzott egy újabb mosolyt az arcára. Ez a mosoly más volt, mint az előbbi. Mennyi van még a tarsolyában? Az etikett szerint nekem kellett volna kezet nyújtanom neki, mert én vagyok a nő, de ebben a pillanatban fittyet hánytunk arra a nagy lexikonra – melyre némelyik embernek ezen a világon igen is szüksége lenne –, ő rántott kezet előbb.
- Jedda Velta. – tettem a kezem az övébe. Aprót fogott rajta és röviden megráztuk a másik pracliját.
- Esetleg norvég vagy? – kérdezte kicsit bátortalanul. Egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, az előbb még oly’ magabiztos fiú. Nem volt benne biztos, hogy eltalálta a nemzetiségemet.
- Honnan tudtad? – mosolyodtam el először a beszélgetés során.
- Csak a névből gondoltam. – legyintett a kezével.
- Pedig éppenséggel lehetnék osztrák vagy akár szlovén is.
- Akkor éreztem. – kacsintott rám titokzatosan. – Szeretem Norvégiát.
- Én is, nagyon. – gondolkodtam el.
- Akkor miért vagy most Ausztriában? Ne értsd félre, jót beszélgetünk, de most az jött le, hogy imádod a hazádat.
- Nyugi, nem értem félre. De ez egy nagyon hosszú történet.
- Hát… – pillantott az órájára. – Van időnk.
- Oh, nem. – ráztam meg a fejem.
- Nem fogom unni, ne aggódj. – mosolygott. – Szóval?
- Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy kíváncsi gyerek?
- És ebben mi a rossz? Érdeklődő típus vagyok, és ki mondja, hogy fel kell nőni? – nézett rám kérdőn. Hogy ki mondta? Az élet, a sors. Az mondta. Ami elvette tőlem a szüleimet, a szerelmemet és a barátaimat.
- Egyszer, majd talán rájössz, hogy ki mondja.
- Avass be! Szeretem a titkokat.
- Azt észrevettem. – válaszoltam, mire felnevetett. – Ne akard tudni, kimondja ezt!
- Legyen. – egyezett bele. Már éppen szólt volna, ám a hozzánk érkező pincér hamarabb jutott szóhoz.
- Hozhatok valamit inni? – pillantott ránk.
- A mojitot szereted? Az itt valami isteni. – vigyorgott rám Gregor.
- Szeretem. – vágtam rá, majd a pincér fiúra néztem. – Akkor két ásványvizet kérünk.
- Mindjárt hozom. – mosolygott és elment.
- Sose értettem a női logikát, úgy tűnik, ezután se fogom. – rázta a fejét nevetve a nemrég megismert osztrák.
- Én meg téged nem értelek. Arra céloztál, hogy nem kell felnőni. Alkoholt csak a felnőttek isznak. – rántottam meg a vállam.
- Ravasz vagy. – mosolygott elismerően.
- Csak figyelmes. Egy gyereknek nem adok alkoholt.
- Ha te olyan felnőtt vagy miért nem kértél azt?
- Egyszerű. Mert nem akarom, hogy leitass.
- Olyannak ismersz?
- Igazából nem ismerlek. – a kérdések és a válaszok tornádó gyorsasággal váltották egymást, nem is vettük észre, hogy a pincér srác kihozta a rendelésünket.
- De. Annyit már tudsz rólam, hogy szeretem Norvégiát és a mojitot, és, hogy olyan vagyok, mint egy kíváncsi gyerek. Én viszont csak annyit tudok, hogy norvég vagy és nagyon titokzatos.
- Tudsz többet is, csak szépen összetömörítetted. Ugyanannyit tudunk egymásról.
- Én többet akarok tudni.
- Valóban? – lepődtem meg.
- Igen.
- Akkor kérdezz.
- Mikor hozták ki az ásványvizünket? – nevetett fel.
- Azt a pincértől kérdezd meg. – nevettem én is. Hosszú idő után végre valakinek sikerült megnevettetnie. Ráadásul, ha belegondolok, semmi poénosat nem mondott. Csak a kisugárzása, és ahogy mondta… Na, abban volt valami, ami arra ösztökélt, hogy nevessek vele. Valamit még mondani akart, de egy idősödő férfi szólította magához. Úgy tűnt fontos dolga van ezzel a férfivel, így sűrű bocsánatkérés közepette felállt a székről és odament az öltönyös ötveneshez. Másodpercekkel később Lexi foglalt helyet mellettem. Nem szóltunk egymáshoz, én pedig csak a méterekkel arrébb álló Gregort figyeltem.
- Mondd csak, ki ez a srác? – néztem Gregort.
- Gregor Prock. De beszélgettetek, nem? – pillantott rám Lexi.
- De igen.
- És nem mutatkoztatok be egymásnak?
- De igen. – ismételtem meg előbbi rövid válaszomat.
- Akkor? – rázta meg a fejét értetlenül.
- Mi a véleményed róla? – kérdeztem.
- Nem igazán ismerem. Kedves srác. Sokkal többet nem tudok róla. Jót beszélgetettek?
- Ö... igen… fogjuk rá. – dadogtam. Visszafordultam a poharam felé. Kortyoltam egyet az ásványvízből és egy pár percre elgondolkodtam…

A buliból mi lassan eljöttünk, mert elég fáradt voltam. Mostanában nem éjszakáztam, legtöbbször már kilenc körül aludtam. Kész csoda, hogy most kibírtam éjfélig. Mikor eljöttünk a Gregor és a férfi között még mindig folyt a beszélgetés – elég lényeges, de mégis vidám kontaktusnak tűnt az övéké, nem akartam megzavarni őket –, így csak akkor jutott eszembe valami fontos, amikor hazaértünk. Nem kértem el Gregor számát. Nem tagadom, hogy jó volt vele beszélgetni és szívesen találkoztam volna vele legközelebb is… De így hogy fogom megtalálni? Letusoltam és az ágyamban kezdtem megint ezen gondolkodni. Végül is semmit sem tudok róla, ami segíthetne előkeríteni. Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Nem tudtam kiverni a fejemből, míg végül eszembe nem jutott Lexi. Ő csak tud segíteni!

Reggel úgy keltem, mintha bombát robbantottak volna. Ilyen már legalább három hónapja nem volt. A konyhába indultam, ahol Tina csinált épp reggelit.
- Szia. – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt. – mosolygott. Láttam rajta, hogy örül annak, hogy boldogan keltem fel.
- Hát, remélem tényleg jó lesz. – sóhajtva ültem le a pult mellé.
- Na, ki vele! Jól sejtem, hogy a bulin történt valami?
- Ah, gondolatolvasó. Mondd csak, te nem ismersz egy Gregor Prock nevű srácot?
- De igen, őt is én szoktam sminkelni, ha van valami tévés felvétel. Elég gyakran jár a hangárban. – mosolygott. – De miért? – kíváncsiskodott. A hír hallatán felcsillant a szemem. Még se kell megvárnom, hogy Lexi felkeljen, lehet, hogy Tina is tud segíteni.
- Semmi, csak tegnap beszélgettem vele. – legyintettem a kezemmel.
- Azt hiszem Lexi is ismeri, ő mutatott be titeket egymásnak?
- Nem, magától jött oda. – motyogtam.
- Ooooh! – örvendezett. A reakcióját látva és hallva furcsán pislogattam rá. – Ö, bocs. – hajtotta le a fejét. – Kicsit elragadtattam magam… Szóval! Miért is érdekelt, hogy ismerem-e? Ismerlek már annyira, hogy a semmi miatt nem kérdezed meg.
- Hát ö, jót beszélgettünk és nem tudom, hogy hol érthetném el, mert hogy telefonszámot nem cseréltünk. – hadartam.
- Ma úgy is be kell mennem, mert megint lesz valami műsor, meg Lexinek is be kell jönnie az étterembe. Gyere be velünk ott majd többre jutunk! – mosolygott.
- Hú, köszi. – sóhajtottam fel. – Végre valami jól alakul az életemben.
- Nyugi, hamarosan minden rendbe fog jönni. – ölelt meg.
- Remélem.

Már szinte biztos volt, hogy valahogy megszerzem „Mr. Prock” telefonszámát, mégis alig vártam, hogy Lexi is felkelhessen és elindulhassunk újra a Hangar 7-be.
Míg Tinával megreggeliztünk kitaláltam, hogy mit vegyek fel. Ez nem nálam mindig egy kritikus pont. Na, nem azért, mert válogatós vagyok, vagy annyira érdekelne a divat, hogy nem tudom melyik ruhadarabom menő éppen. Csak egyszerűen, ha megállok a szekrény előtt mindig az a kérdés merül fel bennem „Hogyan tovább?”, aztán kutakodok, pakolok, félig belemászok a fiókba vagy felakasztom magam a fogasra, amikor rájövök, hogy a keresett ruhadarab vagy a szárítón vagy a szennyesben van. Esetleg újabb mondatot kiált az agyam „Nekem van ilyenem?”. Most szerencsére reggeli közben kitaláltam, hogy az új, banán sárga színű pulóveremet veszem fel a kedvenc farmer csőnadrágommal. Tina isteni omlettje után megrohamoztam a szobámból nyíló fürdőt. Gyorsan lezuhanyoztam, feltűztem a frufrumat és felöltöztem. Mire kész lettem már Lexi félkész állapotban ült az ágyamon.
- Jó reggelt. – mosolyogtam.
- Jó reggelt. De fittek vagyunk. – nézett végig rajtam. – Nem hiszem el, hogy olyan sokat aludtál, hogy már most ilyen vagy.
- Sokat nem, viszont jót. – vigyorogtam.
- Jó neked. – ásított. – Segítesz megcsinálni a hajamat? – emelte fel a hajsütőjét. – Valahogy ez a szénaboglya most nem akar úgy állni, ahogy én akarom.
- Gyere! – intettem a fürdő felé. Bevittem egy széket és leültettem rá Lexit, hogy kényelmesebben tudjam begöndöríteni a haját. Pár perce már ott ült, Lexi csak figyelt, majd megszólalt.
- Na, de komolyan! Mit álmodtál, mit ettél, mit csináltál, hogy ilyen friss vagy? – ásított megint.
- Álmodni semmit, Tina finom omlettjét és letusoltam.
- Ez velem is megvolt, még se vagyok ilyen hű, de gyors. Szóóóval? – kíváncsiskodott.
- Fontos dolgom van és Tina azt mondta tud segíteni. – mosolyogtam.
- És mi az, ha szabad tudnom?
- Meg kell szereznem Gregor számát. – motyogtam halkan.
- Oh! Mindjárt más. – kacsintott rám a tükörből.
- Semmi rosszra nem gondolnod. Csak jót beszélgettünk és szimpatikus.
- Szóval, szimpatikus. Ebből szokott az lenni, hogy vicces, úristen nagyon jól néz ki, beleestem… – sorolta a tipikus problémákat, ami egy lány és fiú kezdetleges baráti kapcsolatánál előfordul a lányok fejében és még gyakrabban a szívében. – Hajrá!
- Hé, ne gondold azt, hogy járni akarok vele. És nem is akarok szerelmes lenni. Nekem most nem kell pasi. Elég volt, azaz egy tavaly. – sóhajtottam. – Amúgy kész vagy. – húztam ki a hajsütőt a konnektorból és szó nélkül visszamentem a szobába.
- Oh, köszönöm, ez nagyon jó lett. – pillantott a tükörbe és gyorsan utánam jött. – Nem minden pasi olyan, mint Eric.
- Ne mondd ki a nevét!
- Bocsi. – motyogta. – Szóval, nem minden pasi olyan, mint az a szemétláda.
- Már is jobb. – vetettem rá egy mosolyt. – Tudom, hogy nem mindegyik olyan, de én most még így látom. Egyelőre csak szeretnék újra barátkozni, és eddig Gregor volt a legjobb fej velem.
- Tudom, bocsi, hogy folyton beindítom a fantáziámat, csak egyszerűen szeretném, hogy boldog legyél. – ölelt meg.
- Tudom, aranyos tőled, de hidd el már akkor is boldog leszek, ha újra lazább leszek, ismerkedek és meg tudok bízni az emberekben.
- Szerintem Gregorban megbízhatsz, persze előtte ismerd meg, utána öntsd ki neki a szíved.
- Persze, mindenképpen ki akarom ismerni. Nem akarok még egy olyan embert az életembe, aki csak hátráltat.
- Akkor remélem, hogy meglesz az a telefonszám. – mosolygott.
- Hát én is. – sóhajtottam. Valami olyan érzés volt bennem, hogy Tina és Lexi többet tudnak erről a fiúról, mégse mondják el. Nem feltétlen rossz dologra gondolok, csak többre… Hogy nemcsak annyit tudnak róla, mint én.
Miután Lexi is teljesen elkészült, bepattantunk Tina autójába és számomra egy hosszú, gyötrelmes és legfőképpen türelmetlen tíz perc következett. Kicsit izgatott voltam, hogy találkozok-e Gregorral vagy megszerzem-e valahogy a telefonszámát. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser az első randevúján – de ez talán nem a legjobb példa, mert itt nem egy légyottról volt szó.
A hangár előtt leparkoltunk és besétáltunk a bejáraton. Úgy, ahogy azt tegnap este is tettük. Ezúttal sokkal kevesebben voltak odabent. Lexinek még volt egy órája a munkájáig, így nővérével tartottunk. Tina szokta sminkelni a hangárban forgatott műsorok és fotózások embereit. Elhaladtunk az öltözők előtt, aztán egy kis helyiségben találtam magam, ami tele volt mindenféle sminkeléshez szükséges dologgal, a másik felében leginkább a hajlakk és a hajsütő dominált – ugyanis itt csinálták a szereplők haját is. Tina előkészítette a fontosabb kellékeket, aztán kimentünk a folyosóra. Egyre több ember jelent meg. Megjött a fodrász srác is, akinek első látásra volt egy kis… más beütése. Kicsit beszélgettünk vele és a lányokkal, úgyhogy közben rájöttem, hogy megint máshogy ítéltem meg egy embert első látásra, kiderült, hogy már két éve barátnője van. Illetve bocsánat, jegyese! Ezek után elgondolkodtam ezen a Gregoros dolgon is. Lehet, hogy őt is máshogy ítéltem meg elsőre, mint anno’ Ericet. Régen még ő is kedves és humoros volt, de aztán megmutatta milyen is valójában. Mi van, ha tévedtem és Gregor nemcsak azaz aranyos és szórakoztató srác, akinek elsőnek láttam? Az agyam rögtön továbbította az információt a szívemnek, de az azt mondta nekem, hogy óvatosan ismerjem ki, ha lesz rá lehetőségem, ne szaladjak el. És ez igaz! Még egy esélyt a sors is kaphat, még ha egyszer teljesen tönkre is tett.

- Sziasztok. – érkezett meg egy mosolygós harmincas nő egy papírköteggel a kezében. Leemelte a legfelsőt és Tina felé nyújtotta. – Itt van a mai menetrend. – hadarta és tovasietett.
- Köszönöm. – kiáltotta utána Tina és végig nézte a névsort. – Igen, igen… Fél tizenegykor jön Coulthard a Sport und Talk aus dem Hangar-7 felvételre, aztán Prock is… – futott tovább a szeme a listán. – Prock?! – emelte vissza a tekintetét az előző névre, majd rám vigyorgott. – Drágám, te vagy a világ legeslegnagyobb mázlistája.
- Hogy micsodája? Én? Ugye, csak viccelsz? – nevettem fel keserűen. – Az elmúlt hónapokban nem igazán állt mellettem a szerencse.
- Hát akkor most visszajött! – nyomta a kezembe a listát. – Második név. –ütögette meg a mutatóujjával a papírlapot.
- Gregor Prock. – olvastam fel a nevet halkan.
- Mutasd! – kapta ki a kezemből Lexi, hogy ő is elolvashassa. – Ez eszméletlen. Micsoda véletlen. – vigyorgott. – Most már tuti, hogy beszélhetsz vele, itt lesz. – ölelt meg.

Szerencse, véletlen vagy sors? Mindegy. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy tényleg boldog vagyok. Már csak abban kellett bíznom, hogy összefussak vele és emlékezzen rám.

Lexi elment a hangárban lévő egyik étterembe, vele tartottam, mert mindenképpen körbe akartam nézni a létesítmény többi részében is. Az étterembe már nem mentem be, mert nem akartam zavarni, inkább visszamentem Tinához. Az ő munkája valamivel kötetlenebb volt, mint Lexié. Beléptem a sminkszobába és Tina kezei alatt épp az egykori Formula 1-es pilóta, David Coulthard ült. Nem igazán követem nyomon az autósportot, de róla és a legnagyobbakról már hallottam. Sőt, Davidet az előző esti buliban is láttam néhány másik híres sportoló mellett. Furcsa volt ilyen ismert embereket látni, de tudtam, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint én vagy a kisboltban lévő idős bácsi.
- Nos akkor kész is vagy. – állt arrébb Tina.
- Kész a vakolatom. – vigyorgott David és felállt a székből. – Köszönöm, Tina.
- Igazán nincs mit. – vágta rá az idősebbik Renheit lány.
- Oh, szia, David Coulthard. – nyújtott kezet nagy mosollyal az arcán.
- Szia, Jedda Velta. – fogtam vele kezet. Az arcomon akaratlan vigyor jelent meg, végül is az ember nem mindennap találkozik egy autóversenyzővel. Ráadásul David magától jött oda hozzám. Hozzám, egy senkihez, úgy értem egy olyan civil emberhez, aki még csak nem is a rajongója, nem is dolgozik körülötte – vagy adott esetben a hangárban. Ez már is egy jó pontot jelentett és máris világossá vált, hogy ő nem tartozik azok közé az emberek közé, akiket elragad a hírnév és a csillogás és többé már nem járnak földön. A kézfogása magabiztos, férfias mégis gyengéd volt. Sajnos több időm nem volt arra, hogy megismerjem, mert szóltak neki, hogy kezdődik a felvétel a lenti stúdióban. Elköszönt és a folyosó végén lévő lépcsőn battyogott le.
Tinával és a nemrég megismert fodrász sráccal beszélgetni kezdtünk. A percek teltek és az eredetileg tizenegykor érkező Gregor Prock még sehol sem volt. Végül negyed tizenkettőkor befutott.
- Bocsi, dugóba keveredtem, háromszor pirosat kaptam, aztán meg valami utcai árus rám akart sózni valami eszméletlen hülyeséget a benzinkútnál… De siettem, hogy ne kelljen miattam elhalasztani a forgatást. Szóval, ez nem az én napom… – hadarta el, miközben megállt az ajtóban. Csak néztem és jót mosolyogtam rajta. – Vagy mégis? – motyogta, miközben rám nézett. – Szia. – húzódott egy nagy mosolyra az arca.
- Szia. – somolyogtam.
- Bocsi gyerekek, beszélgetni most nincs idő, mert a dugó, a piros és az utcai árus miatt késésben vagyunk. – sürgette a fodrász fiú Gregort, akit karon fogott és leültetett a székbe. A zilált, ám de mégis tökéletesen álló haját vette kezelésbe. Tett egy kis hajzselét a kezére és a rakoncátlan tincseket az általa ítélt legjobb helyre simította. Azt hittem nem lehet jobb Mr. Prock haja, de rosszul gondoltam, nagyon rosszul... Miután a frizurája tökéletes lett, Tina az amúgy is észrevehetetlen bőrhibáit tüntette el egy kis alapozóval.
- Kész? Idő van. – jelent meg egy férfi az ajtóban nagy fülhallgatóval és egy papírral a kezében.
- Igen-igen. – pattant fel Gregor a székből és az ajtóhoz sietett, de hirtelen megfordult. – Itt leszel még a felvétel után? – nézett rám.
- Azt hiszem. – válaszoltam.
- Gregor! – szólították.
- Legyél, kérlek. – vigyorgott rám, majd, mint a kámfor eltűnt. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit kért tőlem, csak pislogtam magam elé. Ez a srác tényleg olyan, mint egy kisgyerek – legalább is néhány tulajdonsága. Ezúttal a meggondolatlanság került előtérbe. Végig se gondolta, hogy én esetleg akarok-e vele találkozni még, vagy, hogy ráérek-e még később. Csak kérte, hogy maradjak, mert ezt akarta. Egy kisgyerek is ilyen: kér, mert akar, és mert a szíve éppen arra a bizonyos dologra vágyik. Mindenesetre örültem, hogy ő is akar még velem beszélgetni. Tina rám mosolygott, mire furcsán pislogtam rá.
- Most mi van? – kérdeztem halkan.
- Csak az, hogy a szerencse most tényleg melletted van. – kacsintott. Szerencse? Mellettem? Csak mert azt mondta maradjak? Ugyan! … Vagy mi más is lehetne? Tinának igaza van! Csak a szerencse. Tíz perc alatt nem tehettem rá olyan jó benyomást, hogy megint beszélgetni akarjon velem. Bizonyára csak a meggondolatlanság vezérelte és valójában nem is akarja annyira, hogy találkozzunk. – Úgy értem, gondolj bele! Éppenséggel közbe is jöhetett volna neki valami és nem ér ide, és akkor nem találkoztok... – magyarázta. Még mielőtt hosszas eposzba illő körmondatba fogott volna leintettem, hogy elég lesz. Nem akartam túlságosan beleélni magam abba a dologba, hogy végre lehet egy új barátom, végre teljesen beilleszkedhetek ebbe az osztrák világba. Inkább nyugodtan vártam ki ennek az egésznek a végét, köztük a forgatást is. Úgy hallottam valamit újra kellett venni, mert a világítással volt valami probléma, így a félóra helyett egy órára bővült a beszélgetős show műsor felvétele és dél után néhány perccel lett vége. Gregor még nem jött vissza, így arra gondoltam, amíg visszaér, elmegyek megebédelni és majd aztán beszélek vele. Elindultam a folyosón, de olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Az érzésem nem csalt, mert amikor megfordultam ő jött mögöttem.
- Remélem, nem előlem menekülsz. – mosolygott Gregor.
- Nem, az éhezés elől. – vágtam rá.
- Oh, szóval ebédelni mész. – csettintett.
- Pontosan. – bólogattam.
- Esetleg veled tarthatok?
- Nyugodtan. Végül is te kérted, hogy maradjak. – indultam meg, ő pedig mellettem lépkedett.
- Igen-igen. – válaszolt. – Tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy beszélgethetünk-e még máskor is, mert fontos megbeszélésem volt. Ezúttal is elnézést szeretnék kérni, amiért nem tudtam maradni.
- Oh, dehogyis, semmi baj. – mosolyogtam rá. Megbeszélés? Mr. Prock talán üzletember? De még olyan fiatal hozzá…
Mikor beléptünk az étterembe, amelyben Lexi is dolgozik, leültünk az egyik asztalhoz. Rendeltünk, és amíg az ételeink elkészültek beszélgetni kezdtünk.
- Te is itt dolgozol, mint Lexiék? – bökött a fejével barátnőm felé, aki épp a szomszédos asztalról pakolta a tányérokat a tálcájára. Munka… Ah, nyilvánvalóan üzletember, kétségtelen.
- Ö, nem. – ráztam meg a fejem. Nem tudtam milyen indokot találjak ki, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy megmondjam, végül is miatta és az esetleges telefonszáma miatt mentem a hangárba. – Csak bejöttem Lexiékkel. – Hú, micsoda válasz Jedda!
- Ah értem. – bólintott mosolyogva. Nem hiszem el, hogy bevette. – Furcsa, hogy ugyanitt és ilyen hamar újra összefutottunk.
- Igen, tényleg furcsa. – próbáltam visszatartani a mosolygást, de ő nem hagyta. A szemei már megint valami olyat sugalltak felém, hogy mosolyogjak. – És kipihented a tegnapi bulit?
- Azt hiszem igen, bár nem volt nehéz, mert csak vizet ittam. – kacsintott rám.
- Oh, szóval megint kezdjük? – kérdeztem kíváncsian.
- Lehet, hogy jobban járunk, ha nem, mert a végén megint te jössz ki belőle jól. – vigyorgott.
- Akkor te az a fajta ember vagy, aki nem szeret veszíteni, igaz?
- Fején találtad a szöget. Bár azt hiszem ez egy autóversenyzőnél felettébb jó tulajdonságnak számít. – nevetett fel. AUTÓVERSENYZŐ? Na, ennyit az üzletember témáról. Helyette száguldás, benzin, aszfalt és gumi.
- Autóversenyző vagy? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. – bólogatott bőszen. – Most márciusban kezdem az első úgymond komolyabb évemet a Forma 1-ben.
- Oh, értem. Miért az előző az…?
- Kiscsapatnál voltam tesztpilóta, de az utolsó néhány futamon már részt vettem, de mivel Coulthard novemberben visszavonult, engem szerződtettek le a helyére a Red Bullhoz.
- Gratulálok. – mosolyogtam rá. Belül viszont majd’ felforrtam. Barátkozni akarok, végre találok a másik nemből egy olyan embert, akivel tényleg jóba lehetek, erre kiderül róla, hogy szinte egész évben távol van és nagy valószínűséggel, ha odajutna az ismertségünk, találkozni is alig tudnánk. Bravó Jedda!
- Köszönöm. Remélem, jól fogok teljesíteni. Bizonyítani akarok, hogy nem hiába szerződtettek le.
- Biztos sikerülni fog. Szerintem kitartó srác vagy.
- Ez igaz. – mosolygott. – Most te jössz! Mondj el valamit, amit még nem tudok rólad.
- Hú. – sóhajtottam fel. – Hát…
- Eddig jó, tetszik. – nevetett fel.
- Mit akarsz megtudni?
- Mindent. – vágta rá és belenézett a szemeimbe. Furcsa, de azt éreztem átlát rajtam. Talán egy percig néztünk a másik szemébe, illetve csak ő az enyémbe. Valamiféle fogság volt ez, amiből csak úgy tudtam szabadulni, ha ő mozdul meg előbb. – Távolságtartó vagy, igaz?
- Mondjuk azt, hogy nem szívesen mondok el mindent egy olyan embernek, akiben még nem bízok igazán.
- Ez szerintem teljesen jól van így, megértelek. Nem is akarom, hogy kevesebb, mint egy nap ismertség után beavass minden apró titkodba. – bólogatott.
- Köszönöm. – mosolyodtam el.
- Micsodát?
- Azt, hogy megértesz.
- Ez természetes. – bólintott mosolyogva. – Akkor mesélj arról, hogy… Nem is tudom… Mi a kedvenc állatod? – csillantak fel a szemei. Felnevettem. Éppolyan volt, mint egy kisgyerek. – Most mi az? – pislogott rám.
- Semmi, csak az előbb pont olyan voltál, mint egy kisfiú.
- Te mondtad tegnap, hogy végül is gyerek vagyok. – kacsintott rám. – Szóval, kedvenc állat?
- Igaz. Nos, mindenképpen a kutya. Van egy golden retrieverem, Brunonak hívják és imádom.
- Nekünk is van egy kutyánk. Keverék, de egyszerűen imádnivaló, Suzie a neve.  – vigyorgott. Esküszöm tényleg olyan volt, mint egy gyerek, de pont ez a viselkedés tette olyan emberré, amilyennel eddig még soha sem találkoztam. – És van tesód?
- Nem, egyke vagyok. – mosolyogtam rá. – Neked?
- Egy báty és egy öcs.
- És jó testvérek vagytok? – faggattam. Időközben meghozták az ebédünket is.
- Igen. Gyakran el szoktak kísérni a versenyekre is. A bátyám pedig úgymond a menedzserem is.
- Értem. – bólogattam. – Kedvenc kaja? – kérdeztem ezúttal én.
- Megfogtál. – gondolkodott el. – Az olasz ételekért odavagyok, úgyhogy jöhet mindenféle paradicsomos és tésztás étel.
- Ne már! – képedtem el. – Én is ezeket imádom a legjobban.
- Kedvenc sorozat?
- Hűha. Az igazából nincs. Nem nézek igazán tévét, ha valamit meglátok és megtetszik, nézem, de amúgy semmi extra.
- Helyes válasz, én is így vagyok vele.
- Na és kedvenc film?
- Az viszont van. Vígjátékok mindenféleképpen jöhetnek, de a komolyabb, akciósabb filmeket is szeretem. – válaszolta. – Neked?
- Vígjáték, esetleg horror. De ez utóbbitól kissé megijedek. Amúgy a kalandfilmeket is szeretem, a Számkivetett, az most nagyon tetszik. Pedig tök régi.
- Azt én is szeretem, némelyik jelenetén olyan jókat lehet nevetni.
- Pont ezért szeretem. A legszörnyűbb helyzetben is lehet valamin nevetni. – bár ezt a mondatot igaznak tartottam, de december óta egy igazán jót sem nevettem. Nem találtam rá az alkalmat és a helyzetek sem voltak olyanok, hogy nevethessek. Persze Lexiék próbálkoztak és sikerült is, de olyan kimondott nevetőgörcsöm, amikor már levegőt se kapok elég hosszú ideje nem volt.
- Pontosan. – bólogatott. A jókedvem kicsit átbillent a rossz irányba, miután ez szóba került. Eszembe jutott megint minden, de igyekeztem tartani magam előtte. Már az ebédünk végénél jártunk, de Gregor szinte minden másodpercben rám nézett. Miután végeztünk elindultunk sétálni a hangárban. Mindig nyitva van, csodás hely. Meg lehet tekinteni a repülőket, helikoptereket, versenyautókat és úgy általában mindent, ami a sporthoz követhető és a Red Bull támogatja.
Már vagy tíz perce nem szóltunk semmit egymáshoz, csak lépkedtünk. Az újonnan megismert fiú tekintetét szinte végig éreztem magamon.
- Miért érzem azt, hogy már jó ideje nem nevettél? – kérdezte meg hirtelen.
- Nem tudom, miért érzed. – nézelődtem össze-vissza. Próbáltam kerülni a tekintetét.
- Egyrészt azért, mert nem nézel most a szemembe. Másrészt azért, mert első látásra egy vidám lánynak tűnsz.
- Nem ismersz, nem tudhatod, hogy éppen miért nem nézek a szemedbe. Az meg már csak a saját gondolatod, hogy kit milyennek látsz. – vontam meg a vállam és most bele néztem a szemébe.
- Lehet, hogy nem ismerlek, de tudod, vannak az embereknek úgynevezett általános tulajdonságaik. Például az, hogy nem néznek a másik szemébe, ha valami olyan dologról van szó, ami igaz vagy zavarja őket. A másik dolog meg… Igen, azaz én gondolatom. – taglalta. A hangja nyugodtságot sugallt végig, de én ezen idegesítettem fel magam a legjobban, miközben valahol mélyen talán kicsit meg is nyugtatott. De akkor is! Mégis mi jogon meri azt mondani, hogy ez zavar engem vagy, hogy igaza van?
- Bocs, most megyek. – fordultam sarkon és a kijárat felé vettem az irányt. Sétálva indultam haza, és bár tudtam, hogy messze van, mégis ezt tűnt a legjobb ötletnek. – Annyira jellemző. Én csak ilyen embereket tudok megismerni… És én még azt hittem, hogy ő különb. Olyan hülye vagyok, hisz ő is csak ugyanolyan bunkó, mint a többi ember. Gratulálok, Jedda, újabb ember a listán, akit nem kell többet keresni.
Az emberek szabályosan őrültnek néztek, miközben magamban beszéltem a járdán sétálva.

Gregor:
- Ezt nem hiszem el. – tártam szét a karjaimat, miután elsétált. Az első elképzelésem az volt, hogy még egy lány, aki mindenen felhúzza magát… Aztán végiggondoltam és rájöttem. Valami egészen furcsa és nagy baja lehet vagy lehetett a múltban. Zaklatottnak tűnt és nem éreztem rajta azt az életerőt, amit még a legfáradtabb emberben is. Azt hittem segíthetek neki valahogy, de tévedtem. Már az első alkalommal kudarcot mondtam és megbántottam.
Természetesen a telefonszámcsere megint abbamaradt, de nekem muszáj volt – ha mást nem is – bocsánatot kérnem. Visszasiettem az étterembe, meg kellett találnom Lexit.
- Szia. – mosolygott rám kedvesen, mikor kijött a konyhából. – Nem Jeddával voltál az előbb?
- Az előbb, az előbb… Annak már vagy tízperce. – vágtam rá. Belenézett a szemeimbe és azt hiszem rögtön tudta, hogy baj van.
- Mi történt?
- Azt hiszem… Véletlen megbántottam. Nem akartam, de nem tudtam, hogy… Igazából most se tudok semmit. – dadogtam össze-vissza, közben a kezeimmel mutogattam.
- Megbántottad? – a hangja néhány oktávval feljebb szökött, így az étteremben minden szem ránk szegeződött. Úgy kiáltott fel hirtelen, mintha a világ legnagyobb hibáját követtem volna el. – Gyere! – húzott ki az ajtón. – Mit mondtál neki? – kérdezte idegesen.
- Semmit, úgy értem semmi olyat, amin valakinek is meg kéne sértődnie.
- Pontosabban? – a szemei szinte szikrát szórtak. – Ha a szüleit hoztad szóba, tuti végzek veled. – motyogta halkan.
- Micsoda? – kérdeztem vissza.
- Semmi! Csak mondd már.
- Nem lényeg mit mondtam neki. Add meg a telefonszámát! – követeltem.
- Addig, amíg nem mondod meg, hogy mivel bántottad meg, nem adom meg! – mutogatott rám a mutatóujjával.
Lexivel talán november végén ismertem meg, néhányszor beszélgettünk, jól kijöttünk egymással, de a hangáron kívül nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Pár osztrák buliban összefutottunk, vagy ha éppen ott találtuk egymást valamelyik közösségi oldalon váltottunk pár szót, mondatot. Kedves, nyugodt, vicces és nem utolsó sorban gyönyörű lány. Először láttam idegesnek, de akkor nagyon az volt.
- Nyugi. – tettem fel a kezeimet.
- Nem nyugszok meg, amíg el nem mondod!
- Oké-oké. Szóval szóba jöttek a filmek és mondta, hogy szereti a vígjátékokat, aztán sétáltunk és megkérdeztem, hogy miért érzem azt, hogy mostanában nem nevetett sokat. Válaszolt, hogy nem tudja, és próbálta kerülni a tekintetemet, ebből leszűrtem, hogy zavarja a dolog, hogy megkérdeztem, és ezt meg is említettem neki. De megmondtam, hogy ez egy általános tulajdonság az embereknél, és azt is, hogy első látásra egy vidám lánynak gondoltam/gondolom. Aztán bocsánatot kért és elment. Én ezt nem értem. Olyan rosszat mondtam volna? – kérdeztem értetlenül. – Mert ha igen, akkor bocsánatot kérek tőle, amiért megbántottam. Ezért kellene a telefonszáma is.
- Ajj, Gregor. – fogta meg a fejét Lexi.
- Ha rosszat mondtam, mondd meg!
- Nem mondtál rosszat. – nézett a szemeimbe. – Vagyis igen. – sóhajtott fel.
- Ezt most nem egészen értem.
- Egy normális embernek, például neked vagy nekem nem esne rosszul, vagy nem keltene bennünk szomorú gondolatokat, és nem bántana meg minket. De Jeddát azt hiszem, ez igenis komolyan érinti.
- Én megértem, ha nagyon érzékeny lelkű, sose baj, hogy vannak ilyen emberek is. – mosolyogtam.
- Gregor. – pislogott rám kétségbeesetten. – Hogy értessem meg veled? – nézett körbe. Percekig nem szólt egy szót se. – Én nem mondhatom el, majd ha ő úgy érzi, elmondja, de én nem tehetem. Itt a telefonszáma. – vette elő a mobilját és előkereste Jedda számát. – Írj neki egy sms-t vagy hívd fel. Ahogy érzed.
- Én ezt most már komolyan nem értem. – néztem hol Lexire, hol a telefonjára.
- Nem baj, majd megérted, ha Jedda azt akarja. – tette a kezét a kezemre. Gyorsan bepötyögtem a mobilomba a számot, elmentettem és megpusziltam Lexi arcát.
- Köszönöm.
- Remélem segíthettem. – válaszolta.
- Biztosan. – és elsétáltam. Kimentem az autómhoz, és amíg haza nem értem folyamatosan azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e, írjak-e neki.