6. fejezet - Új élet

Sziasztok. Először is boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, remélem mindenkinek úgy fog alakulni ez az év, ahogy szeretné! :)♥
Másodszor: hatalmas nagy gratuláció Gregor Schlierenzauernek (síugró), aki a Négysáncverseny eddigi két helyszínén mindkét versenyen diadalmaskodni tudott. Csak így tovább Schlieri!♥
Harmadszor: csúnyán benéztem a naptárat, idén (ja nem.), szóval tavaly még akartam feltenni egy fejezetet, csak bekavarodtam a napokba, úgyhogy 2012-re csúszott. :D

6. fejezet

Új élet

 

Egyszer mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy hogyan tovább. Mindig vannak jó és rossz dolgok, amelyek befolyásolhatják a döntésünket. Egyesek könnyen, mások nehezen döntenek ebben, de vannak olyanok, akik mindenféle segítséget kérnek életük folytatását illetően. A legbüszkébb mégis az lehet, aki a végén elmondhatja: magától válaszolt és oldotta meg ezt…

Az évből alig volt hátra pár nap, de ez az idő pont elég volt arra, hogy döntsek hogyan tovább.

A karácsony érdekes érzésekkel telt el, folyamatosan kavargott bennem a fájdalom és az a kis öröm és gyermeki boldogság, hogy mégis csak karácsony van! Az ünnep most is – ahogy eddig is – nem az ajándékokról szólt, hanem arról, hogy együtt van az egész család és a barátok – már akik persze megmaradtak adott esetben…

Mindenki nálunk volt abban a pár napban, jól esett annyi embert magam körül tudni. Végre nem volt üres a ház, és hála két tündéri unokatestvéremnek csendből sem volt hiány, amit ezúttal nem is bántam. Szükségem volt egy kis „életre” és hangoskodásra.

28-án reggel mindenki indult haza, kivéve Lexit. Ő kikötötte, hogy addig marad velem, ameddig látja, hogy szükségem van rá és ameddig nem döntök, hogy mit is akarok a továbbiakban. Merthogy minden tervem felborult. Nem gondoltam, hogy nekem kell fenntartanom a házat és egyedül kell gondoskodnom magamról… Az istenit! Hát még a főiskolát se rég kezdtem. Most kezdtem októberben a harmadik évemet. Nem tanulhatok és dolgozhatok egyszerre. Az nem menne!

- Nem tudom Lex. Ez… még tanulnom kéne. Nem akarok újságkihordóként végezni… – ráztam meg a fejemet.

- Nem is fogsz! Elvégzed a főiskolát. – biztatott.

- Oké, de hogyan? Ha suliba járok, ki látja el a házat? Na és magamról is gondoskodnom kell. A pénz, amit papáéktól kaptam, és amit öröklök az sok. Ellennénk vele egy ideig, de nyilván nem lenne elég addig, hogy még két évet kihúzzak vele a suliban meg minden. – magyaráztam.

- Akkor más megoldást kell találnunk. – sóhajtott. Percekig ültünk csendben. Mindketten gondolkodtunk. Az én agyam roham gyorsasággal kattogott. Meg kellett találnom a legjobb megoldást számomra, ami roppant nehéz volt.

- Őszintén szólva nekem nem sok kedvem van itt maradni egyedül… – ráztam meg a fejemet.

- És mi a helyzet Finnországgal? – tette fel a kérdést.

- Azzal csak az a baj, hogy bár anya finn volt, de az én finn tudásom az… Hát, tudod, a családom többi tagjával el tudok beszélgetni mindenről, de ha elmegyek, egy finn egyetemre a szakszavakat nem fogom érteni. Egyszerűen nem fejlett annyira a finn nyelvtudásom.

- Oh, ebben igazad van. – bólogatott, majd újra magába mélyedt. – És a német szakszavakkal hogy állsz? – kérdezte mosolyogva.

- Felsőfokú nyelvvizsgám van, elvileg tudnom kéne. – nevettem fel.

- Egyem a szíved, végre nevetsz. – ölelt meg boldogan.

- Igyekszek. – mosolyogtam. – Szóval, miért érdekelnek a német szakszavak?

- Hát tudod, az a bizarr és… hirtelen ötletem támadt… hogy talán… ha már nem akarsz itt maradni…

- Lexi, bökd már ki! – szóltam rá, hogy ne kerteljen tovább.

- Oké, szóval az jutott eszembe mi lenne, ha hozzánk költöznél Ausztriába. – motyogta.

- Micsoda? – a hangom „csak néhány” oktávval szökött feljebb. Egyrészt megijedtem, hogy mindent itt kéne hagynom, másrészről pedig nagyon meglepődtem. – Bocsi, csak sokkoltál.

- Azt észrevettem. – mosolygott. – Mit gondolsz? Megmondhatod őszintén.

- Eddig ez a legjobb ötlet. De nem akarok a terhetekre lenni és kicsit félek, mindent itt kéne hagynom… Bár lehet, hogy csak akkor tudnék túllépni. Ausztriát meg végül is imádom!

- Nem lennél a terhünkre. A nővéremmel tudod, hogy már külön költöztünk egy éve és a házunk elég nagy. Még van egy nagy szobánk, ott simán elférném. Ráadásul a kisebb bútorokat is meg tudnánk oldani, mert apának van egy magánrepülős ismerőse, biztos szívesen elvállalná a dolgot…

- Nem tudom csajszi. Ez nagyon jól hangzik, de…

- Tudom, hogy félsz ettől az egész változástól, de szerintem csak a javadra válhat. De nem fogom erőltetni! Ha nem akarsz költözni, akkor nem fogsz. Emiatt nem fogok rád megharagudni vagy hasonlók. – mosolygott. Megbeszéltünk néhány dolgot, hogy miért lenne jó, ha elköltöznék és miért nem. Hosszas érvelések után megmondtam neki, hogy majd másnap megmondom, neki mi legyen. Délután elvittem Brunot sétálni – kivételesen egyedül, mert gondolkodnom kellett. Körülnéztem a városban, megnéztem a kedvenc helyeimet és bementem a temetőbe vinni a szüleim sírjára egy koszorút. A virág nem bírja ilyenkor, így maradt a fenyőágakból készített koszorú. Leguggoltam Bruno mellé, és a kezemet a hátára tettem, hogy simogathassam.

- Mit csináljak? – motyogtam magam elé és a sírkőre, majd Brunora pillantottam. Brun felém fordította a fejét és végig nyalta az arcomat. – Hékás. – nevettem fel és óvatosan rácsaptam a hátára. Sóhajtottam egyet és újra a költözés gondolata jutott eszembe. – Menjek vagy maradjak? – tettem fel magamnak a kérdést halkan. Ez foglalkoztatott a nap további részében is. Vacsora, zuhanyzás és alvás közben is. Illetve, aludni nem is tudtam. Folyamatosan forgolódtam. Sokáig törtem a fejem ezen, majd másfél óra után sikerült elaludnom.

A reggel ugyanolyan nehezen indult, mint az elalvás. Rögtön eszembe jutott, hogy döntenem kell. De még mindig nem tudtam mi lenne számomra a legjobb. Maradni a szülővárosomban, ahol már mindent és mindenkit ismerek, viszont már szinte senkivel nem vagyok jóba. Vagy elköltözni a messzi Ausztriába, ahol már sokszor jártam és imádom, ellenben senkit és semmit nem ismerek, németül kell beszélnem és új barátokat kell gyűjtenem…

Kicsi koromban a legnehezebb döntés az volt, hogy a mogyorókrémes vagy a karamellás csokit kérjem a boltban. Nos, ez a probléma már rég nem áll fent, de most mindent megadnék azért, hogy ez legyen a legsúlyosabb elhatározásom az életben. A mostani döntés már nem játék. Az életem és a jövőm függ rajta.

Egész reggel és délelőtt is alig szóltam Lexihez. Persze kicsit bántott, hogy nem beszélek vele, de nem akartam kizökkeni és mással foglalkozni. Minden egyes porcikám Norvégia és Ausztria körül mozgolódott. Az éghajlatot tekintve Ausztria mindenképpen melegebb, mint az én Norvégiám, de én már annyira hozzászoktam ehhez a nyáron hűvös, télen dermesztően hideg klímához. Ami viszont az osztrákok mellett szól, úgy hallottam ott sokkal jobb fotós egyetemek és főiskolák vannak, mint itt. Én pedig fotós szeretnék lenni, így hát a tanulás szempontjából Ausztria van előnyben. Az meg csak hab a tortán, hogy Ausztriában nem látnám se Ericet, se Isabelt, és az összes többi úgynevezett barátomat. De túl honleányi vagyok ahhoz, hogy ennyi miatt már is elhagyjam az én szeretett országomat.

Hű akartam lenni magamhoz, szóval gyorsan kellett döntenem. Lexinek azt ígértem este megmondom a választ.

A vacsora nálam megint csak egy kritikus pont volt. Az eddigi esetek és a döntésem is közrejátszottak abban, hogy nem tudtam leküzdeni egy falatot sem.

- Lexi. – kezdtem bele halkan, miközben letettem a villámat a tányérra.

- Igen? – nézett rám kedvesen.

- Azt hiszem döntöttem. Először is szeretném megköszönni neked, hogy itt voltál mellettem ezekben a pillanatokban. Nélküled biztos nem sikerült volna. A másik az, hogy nagyon kedves tőled, hogy felajánlottad odaköltözhetek hozzád és Tinához. Sokat gyötrődtem. – sóhajtottam fel. – De végül arra jutottam, hogy megpróbálok új életet kezdeni, a szüleim nélkül, egy új országban. – jelentettem ki.

- Jajj, komolyan? – pattant fel a székről. – De tudod, hogy nem erőltetem, nem emiatt, ugye?

- Dehogy is! Tényleg jobb lenne nekem Ausztriában. Itthon csak emészteném magam és bármikor összefuthatnék azokkal, akikkel nem akarok. Úgyhogy köszönöm! – öleltem meg.

- Csajszi! – szorított meg. – Úgy örülök.

- De ugye ő is jöhet? – pillantottam Brunra, aki szokása szerint a szőnyegen feküdt.

- Persze. – vigyorgott és lehajolt megsimogatni drága kutyusomat. – Nem engedném, hogy itt hagyd.

- És nem is akarom! – simítottam meg én is, mire rám emelte a tekintetét. – Ő az egyetlen élőlény Norvégiában, aki mindig mellettem volt. – guggoltam le elé. – Na Brun, mit szólsz? – néztem körül az étkezőben és a nappaliban. – Megyünk Ausztriába.

Nagy elhatározás volt, és milyen nehéz!

Lexi felhívta a nővérét, Tinát, aki persze rögtön beleegyezett a dologba. Már csak az volt kérdés, hogy mikor akarok költözni. Szívem szerint minél később indultam volna. Egyrészt, mert utálok pakolni, másrészt, imádom az én kis Norvégiámat! Barátnőm – és az agyam is – mégis azt mondták az újévet már kezdjem a közép európai országban. A pakolás így elég sürgőssé vált, minden utolsó otthon töltött napomat kitette.

Először úgy voltam vele csak mindent belehajigálok abba a négy nagy bőröndbe, mely otthon található… De aztán rájöttem, hogy valamiféle rendszert mégis ki kéne találnom, mert a dobálásból sose sül ki jó dolog. A bőröndök tele lettek a ruháimmal. És akkor arról a több millió kacatról még nem is beszéltem, melyek a szekrényem tetején vagy éppen legmélyebb részeiben találhatóak, mégis közel állnak a szívemhez, valamint a cipőimről se.

Lexi mindenben rengeteget segített, de ketten is elég lassan haladtunk. De amíg mi Norvégiában, addig Tina Ausztriában tevékenykedett. Ő és az apukájuk szervezték meg magát a költözést, végül úgy egyeztünk meg, hogy az összes bútort ott hagyom a házban – nem kicsit lett volna macerás elszállítani őket Norvégiából Ausztriába.

Lehetetlennek tűnt, hogy mindent sikerült összepakolni. Igaz, hogy Lexi bőröndjeibe is kerültek az én cuccaim és nagy hasznát vettük a kukás zsákoknak is, de legalább készen voltunk. Az összes fényképet elraktam, valamint – és ez most furán hangozhat, de anya és apa egy-egy pólóját is elpakoltam. Tudtam, hogy az új otthonomban még nehezebben fogom viselni a hiányukat, ezért muszáj voltam felkészülni. A gyermekkoromra emlékeztető plüssállataim nagy részét is beledobáltam egy zsákba. Semmit nem akartam otthon hagyni, ami egy kicsit is hiányozhat.

 Norvégia, Trondheim, 2010. december 31., 17 óra

A szüleim halála óta mindössze tizenhat nap telt el, de én már is arra készültem, hogy tovább lépjek. A taxival kétszer kellett fordulni, de az összes bőröndömmel és zsákommal, valamint Lexivel és Brunoval kint voltam a reptéren. A háztól vett búcsú nagyon nehéz volt, még a taxiban is sírtam, de tudtam, hogy idővel minden jobb lesz. Viszont a telefonhívás, amit a családommal intéztem meglepően könnyű volt. Persze, szomorúak voltak és a legtöbb, amit mondani tudtak az volt, hogy örülnek, hogy nem leszek egyedül és megpróbálok új életet kezdeni. Azt azonban megígértem nekik, hogyha tehetem minden hónapba haza, illetve hozzájuk is elutazom. A házzal se volt bajom, papa azt mondta, majd ő intéz minden csekket és fűnyírást. Egy gonddal kevesebb volt a vállamon, de még mindig túl sok volt rajtam, amit nem tudtam feldolgozni.

Amint a repülő megérkezett az idegesség és a gyomorgörcs vette át a főszerepet. Szinte már remegtem. Féltem repülőre ülni a történtek után, végig a szüleim balesete járt az eszemben, ami nem könnyítette meg az utazást. Lexi szinte végig fogta a kezemet, én pedig mindvégig sírtam. Bruno viszont kifejezetten nyugodtan ült a lábamnál, ami meglepett, hiszen még sosem utazott.

Végül elaludtam, így fogalmam se volt, hogy hány órakor érkeztünk meg. Lexi ütögette meg óvatosan a vállamat, hogy megérkeztünk Salzburgba. Én szinte kirobbantam az ajtón, végre újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Hálát adtam az égnek, hogy túléltem a repülőutat és csak aztán köszöntem meg a pilótának, hogy ilyen kedves volt, hogy elhozott engem és a tömérdek ruhámat és egyéb cuccomat.

A repülőtérre kijött elénk Tina az autójával:

- Sziasztok. – szállt ki mosolyogva, majd megölelt minket. – Hogy vagy? – kérdezte tőlem.

- Felemásan. De már javulok. – ingattam meg a fejemet.

- Remélem, jól fogod magad érezni velünk. – ölelt meg újra.

- Szerintem így lesz és köszönöm. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Nem kell megköszönnöd, tudod jól. – mosolygott.

- És bocsi, hogy miattam kell kihagynotok idén a szilvesztert. – pislogtam rájuk, majd lehajtottam a fejem.

- Jajj, te! Nekem még egyszer bocsánatot ne kérj, ilyen sületlenség miatt. Nem hagyunk ki semmit sem. Te fontosabb vagy és most már mi vagyunk a családod. – ölelt meg Lexi.

Ezek után nagy nehezen bepakoltuk a bőröndöket és a zsákokat az autóba és útnak indultunk újdonsült otthonom felé. Az út talán tíz perc volt, több semmiképpen sem. Megálltunk a sárga ház előtt és kiszálltunk. Brunot Lexi beterelte az udvarra, nehogy elszaladjon, aztán nekiláttunk a bepakolásnak. Egyelőre mindent odaraktunk ahol éppen hely volt.

Néhányszor már jártam Lexi és Tina házában. Tipikusan egy fiatalos és csajos kertes házról van szó. Az udvar nem túl nagy, de pont elég két – illetve most már három lakónak. Kétszintes; a földszinten található a konyha, az étkező, a nappali, egy szoba és egy fürdőszoba; az emeleten pedig még két szoba és egy fürdőszoba. Én kaptam meg az egyik fenti szobát, Lexié volt a másik. Az eredetileg vendégszobaként szolgáló helyiség pont olyan volt, mint amilyennek emlékeztem. Valamivel talán nagyobb is. Az otthoni szobámnál egy kicsivel nagyobb, így biztos voltam benne, hogy az összes dolgom el fog férni. Szerencsémre a lányok is imádják a kutyákat, és Brunot is. Tudták, hogy okos és szobatiszta kutyus, így meg volt engedve, hogy bent legyen. A szobámban már is kialakítottam neki egy saját kis zugot, hogyha bent van, tudja hova kell feküdnie.

Egy órával később az ágyam tele volt ruhákkal és még mindig két bőrönd állt az ágyam előtt. Lexi és Tina roham sebességgel pakoltak ki az ágyra, én meg be a nagyszekrénybe, mely a bőröndökből való kicsomagolás után szinte teljesen megtelt. Hamar sikerült minden dolgomnak megtalálni a megfelelő helyet a szobámban, de az idő mégis lassan éjfélhez közeledett. Lementünk a konyhába és az ünnephez méltón pezsgővel köszöntöttük az újévet.

- És Isten hozott nálunk. – kacsintott rám Tina a koccintás után.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Remélem beavatás nem lesz. – jegyeztem meg halkan mosolyogva.

- Az azt hiszem nem. – vágta rá Lexi. – Szomszédok lettünk, jaj, de imádlak! – ölelt meg szorosan.

- Pontosítok, lakótársak. – mosolygott Tina.

- De szomszédok is, mert a szobánk majdnem szemben van egymással. – mondogatta Lexi.

- Legyen neked igazad. – legyintett az idősebbik Renheit lány.

Nyilván nem ez volt életem legjobb, legbulisabb szilvesztere illetve újéve, de a helyzethez képest egész jól éreztem magam, ami már nagy szó tekintve az eddigi heteket. Azt azonban nem tagadom, hogy már kettőkor ágyban voltam. Az utazás, a rengeteg pakolás, az életemről való gondolkodás és úgy általában véve minden eléggé lefárasztott.

Az új ágyam felettébb kényelmes volt, rögtön elaludtam. Pedig nekem elsőre nehezen megy, hogy új helyen aludjak el, de ez most kivételesen könnyen ment. Talán azért, mert tényleg elég kimerült voltam.