7. fejezet - Beilleszkedés

7. fejezet

Beilleszkedés

Egy új közösségbe mindig nehéz beleilleszkedni, hiszen már kialakultak a baráti- és szerelmi kapcsolatok, a szokások, a beszédtémák, az emberek viselkedése, mindenki ismer valamennyire mindenkit. Senki se szeret az új srác/csaj lenni. Ebből a szerepből nehéz kikerülni és kitörni, lehetsz akármilyen szimpatikus, barátságos, kedves, sugallhatod magadból a pozitív energiát, de akkor is te leszel az új. Nem szabad megragadni, nem mondhatod azt, hogy „Oké, elfogadom, én vagyok az új”, ki kell törnöd a tömegből, hogy megkedveljenek. És, ha megkedvelnek, majd rájössz, mindig jön új és újabb, aki ugyanúgy fog érezni, mint te akkor.

Az első hetek számomra leginkább a megszokásról és a pakolásról szóltak. Szerencsére minden egyes kis emléktárgyamnak megtaláltam a megfelelő helyet, az már nehezebben ment milyen útvonalon jutok el a boltig. Hol Lexi, hol Tina vezetett körbe a városban, igyekeztem mindent megjegyezni, amit mondtak. Például azt, hogy a Sunset nevű kávézóban a pultos lány Lexi gimnáziumi osztálytársának volt barátnője. Na jó, ezt mondjuk pont nem jegyeztem meg, csak most úgy eszembe jutott. Viszont azt a fejembe véstem, hogy ez a legjobb kávézó a városban, és isteni az összes fajta süti, amit ott csinálnak.
A városban már egész jól eligazodtam két hét alatt, ám az egyetemre való beiratkozás még hátra volt. Bevallom, ettől féltem egy kicsit, nem tudtam, hogy fognak hozzám állni a többiek és egyáltalán meg fogom-e érteni őket, hiszen ők mégis vérbeli osztrákok és profin beszélik a németet, én meg csak egy lány vagyok Norvégiából, aki tizenkét évig tanulta a nyelvet. Végül a beiratkozás sikeresen ment és a csoporttársak is egész jól megkedveltek, legalábbis néhányukkal szépen elbeszélgettem és segítettek beszerezni azokat a könyveket, amikre szükségem lehet ebben a következő két évben.

Hirtelen annyi dolgom lett ebben az új országban és városban, hogy nem tudtam azzal foglalkozni, hogy sírjak – sajnos azzal se, hogy javítsak az életkedvemen. Az egyetem remekül ment, szerencsére mindent értettem és éreztem, hogy fejlődök; a városban a legtöbb helyre már eltaláltam, persze sikerült egyszer – kétszer eltévednem, de aztán útbaigazítottam magamat; a lányokkal pedig remekül megvoltunk hárman. Barátaim úgy komolyak nem lettek, inkább csak haverok, akiket az iskolából sikerült megismernem, de már ez is haladásnak számított.
Már két hónapja éltem az életemet Ausztriában, megnyugtató, hogy semmi extra, meghökkentő, szomorú vagy kiugróan boldog esemény nem történt. Nekem épp erre a nyugira volt szükségem. A december kiborító, életem legrosszabb hónapja volt, de az a két hónap… Felért minden nyugtatóval, bájitallal, varázslattal, televíziós vásárlós csodakenőccsel vagy akármivel, amivel az ember agyát próbálják befolyásolni. Semmi sem volt, ami felzaklathatta volna az élemet, és ezt imádtam…

De persze minden paradicsomi, nyugodt életbe belezavar valami, amitől már semmi sem lesz olyan idilli, mint azelőtt…

Szóval imádtam…

… Egészen addig, amíg a lakótársaim és egyben legjobb barátaim be nem jelentették, hogy a Hangar-7-ben, ahol Tina főállású sminkesként, Lexi pedig újabban pincérként dolgozik lesz egy hatalmas nagy évnyitó (vagyis inkább valamiféle szezonnyitó) parti, amire muszáj elmennem.
Akkor, elmondanám az ezzel kapcsolatos problémáimat.
Kezdjük ott, hogy mit keresnék én a hangárban? Nem is ott dolgozok. Sőt! Még életemben nem jártam ott. – Persze erre mondathatná a bennem a lakozó kisördög, hogy akkor itt az ideje, hogy ide is elmenjek, ha már olyan sok helyen jártam életemben.
A másik dolog: mi az, hogy muszáj?!, Lexiék jól tudják, hogy én nem vagyok az a fajta ember, akinek csak úgy muszájból mondanak valamit és én azt megcsinálom. Viszont ők a muszájt arra értették, hogy jó lenne, ha kimozdulnék... De én kimozdultam eddig is. Vagy a városban való hetente kétszer mászkálás és az egyetemre való bejárás nem jelent kimozdulást?
És a harmadik – csaknem mellékes – dolog azaz, hogy senkit nem ismerek ott, csak őket.
- Holnap után lesz. – fejezetbe a részletezést Tina. Fújtam egy nagyot. – Tudod, ha nem akarsz eljönni, nem kell. Csak gondoltuk jót tenne neked, ha kicsit több ember között lennél és megpróbálnám lazítani, bulizni egyet.
- Vagy ha nem is pont bulizni, akkor csak jól érezni magad. – simította meg a vállamat Lexi. Az asztalon lévő chipses tál felé nyúltam és kivettem két darabot. Közben azon gondolkodtam mennyire érné ez meg nekem és mennyire vagyok kész egy ilyen méretű bulira.
- Hát, nem tudom. – ráztam meg a fejem és a számba raktam az egyik hagymás-tejfölös hizlaló, ám annál finomabb elméletileg krumpliból készült csemegét.
- Ha nem vagy még kész rá, tudod, hogy nem kell. – mosolygott rám Tina.
- Persze, tudom. – bólogattam. – Igazából, ha csak úgy mondom, hogy nem vagyok rá kész, akkor nem adom meg magamnak az esélyt se arra, hogy tudjam kész vagyok-e. De azt hiszem, adok egy esélyt magamnak és elmegyek.
- Helyes. – ölelt meg Lexi.
- De semmi ruhám sincs, amiben mehetnék… – gondolkodtam el.
- Oh, emiatt ne aggódj. Nekünk van bőven, ami ilyen dologra való. – mosolygott Tina. – Még szerencse, hogy egy a méretünk. – nézett rám, majd Lexire. – Veled mondjuk nem. Hát, de rólad ne is beszéljünk. Te óriás. Én itt makogok a 166 centimmel, te meg 177…
- Jeti. – vigyorogtam Lexire.
- Na, kösz már. – röhögött fel. – Azért akkora lábam nincs, mint egy jetinek, meg a 177… modellek 175-nél kezdődnek, úgyhogy én éppen csak, hogy benne vagyok a körben.
- Akkor azok a jetik. – legyintettem a kezemmel.
- Eltévednék köztük. Mindegyik itt tíz-húsz centikkel magasabb nálam, atyavilág. – vakargatta meg a fejét Tina. Helyeslően bólogattam, bár magasságra két centivel magasabb vagyok nála, ami valljuk be nem sok, de még mindig jobban hangzik.
Még mindig nem tartottam a legjobbnak, hogy ennyi ember közé menjek, és csak úgy bulizzak… De ha már igent mondtam…
Péntek este a lányok neki álltak készülődni, én meg még mindig nem tudtam mit vegyek fel, pedig már tíz percre nézelődtem Tina szekrényeiben. Az ízlésünk végül is hasonló, annyi különbséggel talán, hogy neki már valamivel kifinomultabb és nőiesebb a stílusa - hiszen novemberben fogja ünnepelni a huszonötödik születésnapját, én meg januárban töltöttem be a huszonegyet – míg nekem még nem teljesen alakult ki a saját stílusom. A baj inkább csak az volt, hogy nem akartam nagyon kivágott ruhát – egyrészt sose szerettem, másrészt nem igazán éreztem magam úgy, hogy a szüleim elvesztése után illendő lenne ilyen öltözékben mászkálni. Hosszú percek álltak még előttem, aztán odajött Lexi is, hogy segítsen. Végül két ruha került ki az ágyra és azok közül döntöttünk.
Az egyik egy barackvirág színű, pánt nélküli körülbelül combközépig érő ruha volt. Különlegessé tette az, hogy a mellrésze alatt volt egy aranyszínű szalag, ami hátul volt megkötve. Nagyon tetszett, igazán nőies darab, de mégis van benne valami bohókás. A második pedig egy pántos bézsszínű, amely mell alatt húzott volt, szintén combközépig érő, de fodros aljú. Ez pedig azért tetszett, mert az oly ismert egyszerű, de nagyszerű elven alapult. Tina is segített a döntésben és végül a másodikat választottuk – pusztán azért, mert a világos hajamhoz jobban ment.
Elrohantam megfürdeni, ami csak egy gyors zuhany volt, mivel a ruhaválogatással elment az időnk. A hajamat csak kivasaltam, sminkelni pedig alig sminkeltem, de igazából sose szoktam. Felöltöztem, megkerestem a fekete magas sarkúmat és lesétáltam a konyhába. Lexi már kész volt, épp a pultnál ült és az ott lévő szőlőből csipegetett. Gyönyörű volt, mint mindig. Mellette mindig csúnyácskábbnak éreztem magam. De azt hiszem, ha egy modellel van egy légtérben az ember – pláne egy buli előtt, amikor a legeslegjobbat hozza ki magából –, ez az érzés mindig megmarad, független attól, hogy kinek mekkora az a bizonyos önbizalma. Szóval Lexi mellett én is mindig így érzek.
- Miért vagy ilyen csodaszép? – sóhajtottam és én is elvettem egy szőlőszemet.
- Dehogy vagyok szép! – vágta rá rögtön szemrehányóan.
- De igen! Hozzám képest tuti. – motyogtam.
- Ilyet még egyszer meg ne halljak. – pattant fel a pult mellett lévő bárszékről. – Gyönyörű vagy. – mosolygott és megölelt. Nem válaszoltam, csak visszaöleltem. Már nem akartam neki megmondani, hogy utána szaladnak a fiúk, én meg csak a fiúk után rohanok, hogy találják egy rendeset. Azt hiszem, érződik a különbség, még ha nem is a futóversenyről szól ez az egész. Persze, ezek után mindenki mondhatná, hogy majd lesz, azaz egy, aki nem fog például a modellek után futkosni. Ő lesz, azaz egy, aki tényleg csak utánad fog szaladni, csak te fogod érdekelni. De könyörgöm! Ez már nem a Hamupipőke, hogy csak úgy megtaláljon. És nem is a Csipkerózsika, hogy csak úgy megcsókoljon. Ez nem egy tündérmese.
Percekkel később Tina is megjött, így elindulhattunk a Hangar-7 felé.

Az autóút tizenöt perc volt és én végig ezen a tündérmese dolgon gondolkodtam. A „legszebb” az egészben az, hogy az Ericcel való kapcsolatom után nem vágyom új fiúra, se szerelemre, se egyébre, aminek bármi köze van ehhez az érzéshez. Ilyen gondolatokkal szálltam ki az autóból, miután megérkeztünk.
A zene kicsit kihallatszódott, de mikor besétáltunk a bejáraton már sokkal hangosabb volt. Fogalmam se volt merre kell menni, csak a lányok mellett battyogtam, akik pontosan tudták hova mennek. Egy nagy (inkább óriás) teremben lyukadtunk ki – ami a lányok szerint a Hangar-7 legnagyobb helyisége. A zene is innen szólt. A terem telis tele volt asztalokkal és persze emberekkel. Egy hosszú bárpult volt a baloldalon, ott még csak páran iszogattak, viszont az étellel megrakott asztaloknál már annál többen álldogáltak és válogattak. Legelőször mi is a finomságok felé vettük az irányt, ezek után helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Én Lexivel szembeültem, míg Tina legjobb barátnőm mellett foglalt helyet. Az idősebbik Renheit lány nem is maradt sokáig velünk, mert találkozott valami ismerősével és odament hozzá. Én még éppen falatoztam, amikor Lexi mellé leült egy srác. Na, ugye, hogy szinte futnak utána? El kezdtek beszélgetni, de én fel se néztem, inkább tovább ettem.