5. fejezet - A búcsú

Sziasztok. :) Az egyetlen komment, amit hozzáfűznék: párszor át van olvasva, de azért mindig elolvasom még mielőtt felrakom (és mindig vannak apró dolgok, amik nem tetszenek és finomítok rajta - ebből kiderül, hogy maximalista vagyok, de ez egy egészen más téma :D), szóval most nincs energiám elolvasni... De szóval lényeg a lényeg remélem nincs benne nagy hiba. :D
És ha jók lesztek idén még kaphattok egy új fejezetet, amiben jön az a bizonyos csavar, amit a kommentekben már megemlítettetek. ;)

5. fejezet

A búcsú

 

Búcsúzás. Mindig úgy vagyunk vele, hogy majd legközelebb találkozunk; majd összefutunk jövő héten; majd hívjuk egymást. De ebben a helyzetben nem mondhattam ezeket. Vagy… találkozunk a mennyországban? Kicsit morbid, azt hiszem… Ez a búcsú most örökre szólt. Nem volt legközelebbi alkalom. Ott volt kilencven perc, hogy végleg elköszönjek attól a két embertől, akik a világra juttatok, akik felneveltek, akik mindig bíztak bennem… De talán hónapokig sorolhatnám, hogy mit adtak, mondtak és tettek értem. Egy élet is kevés ahhoz, hogy megköszönjek Nekik mindent! Most mégis egyszerre kellett megköszönnöm és elköszönnöm. Végleg!

A temetés előtti nap csak az emberekről szólt. Megérkezett Lexi nővére, Tina és a szüleik, valamint az én családom is, akik mind-mind nálunk szálltak meg. Az unokatestvéreim voltak a leggondtalanabbak, hiszen három és négy évesek. Ők még nem tudták mi folyik körülöttük. Abban a hitben voltak, hogy a keresztszüleik felmentek az angyalokhoz, mert ott úgy gondolták jobban fognak élni. Persze ők is azonnal menni akartak fel, hozzájuk, de sikerült nekik bemagyaráznunk, hogy ők majd csak nagyon-nagyon sok idő múlva fognak oda felmenni. Az egyetlen boldogságforrás is ők voltak ezekben a pillanatokban, ugyanis folyton bolondoztak és szokásukhoz híven ökörségeket beszéltek. Ők igazán meg tudtak nevettetni. Egyszerűen imádom őket!

A szertartás másnap délután kettőkor kezdődött. Mi értünk oda leghamarabb a családommal és Lexiékkel, de még rengeteg ember érkezett. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a szüleimet mennyien szerették és szeretik. Könnyes szemmel néztem végig a tömegen és fogadtam a részvétnyilvánításokat, amikor Tom ráncigálni kezdte a combom közepéig érő fekete kabátomat. Lenéztem unokatestvéremre, aki láthatóan mondani készült valamit, de amikor rám pillantott a szemeiben furcsa értetlenség csillant meg.

- Te is sírsz? – kérdezte szomorúan. – Miért sír mindenki?

- Jaj, Tom. – emeltem fel. Gyengéden belecsimpaszkodott a nyakamba, szőke fürtjei édesen kandikáltak ki a sapkája alól. – Tudod, ez egy szomorú dolog. Keresztanyu és keresztapu felmentek az angyalokhoz és már nem fognak lejönni. Ezért sír mindenki.

- Azért, mert már nem fogják látni őket csak akkor, ha ők is felmennek majd? – kérdezte, miközben megint végig nézett a tömegen.

- Pontosan, okos kisfiú vagy. – pusziltam meg.

- De én ugye láthatom őket? – kérdezte mosolyogva.

- Te sem láthatod őket, senki nem láthatja őket, csak odafent. – néztem fel az égre, ő is felnézett.

- De én találkozni akarok velük, mert el se búcsúztak.

- Én is találkozni akarok velük, de ez a szabály. Viszont, tudod mi a jó? – próbáltam mosolyogni.

- Micsoda? – csillantak fel a szemei.

- Az, hogy akkor gondolhatsz rájuk, amikor csak akarsz. Vagy ha úgy tartja kedved, csak nézz fel az égre, ők majd onnan figyelnek, rendben?

- Oké. – bőszen bólogatott. – És ők tényleg látnak minket onnan?

- Nem tudom, még nem jártam ott, de biztos, hogy szemmel tartanak minket.

- És, ha integetek, azt is meglátják, ugye?

- Gondolom.

- Szia, Keresztanyu, szia, Keresztapu. – kezdett el az ég felé integetni. Olyan édes volt, hogy a könnyeim gyorsabban kezdtek potyogni az arcomon. – Ne sírj, mert akkor én is sírok. – pislogott rám a gyönyörű kék szemeivel.

- Akkor nem fogok, rendben? – töröltem le az egyik kezemmel az arcomon lévő könnycseppeket. Nyomott egy puszit az arcomra, közben észrevettem, hogy anya egyik munkatársa áll előttem. – Szia!

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Tom, gyere. – nyúlt felém anya húga, Elena és kivette a kisfiút a kezemből.

- Hé! – nyújtózkodott felém Tom anyja karjaiból.

- Most hagyjuk kicsit Jeddát, majd még beszéltek. – próbált kicsikarni magából egy kedves mosolyt Elena.

- Bizony. – bólintottam.

- Megígéred? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Szoktam én hazudni neked? – simítottam meg az arcát, mire megrázta a buksiját. – Na, ugye! – pusziltam meg. Megvártam, míg kicsit arrébb mennek. – Bocsi. – fordultam megint anya munkatársa felé.

- Jaj, dehogy is. Semmi baj.

- Egyébként nem valami jól. De már azt kell, hogy mondjam jobb, mint volt.

- Túl leszel rajta. – simította meg a karomat. – Ha valakire szükséged van, én itt vagyok. – ölelt meg.

- Köszönöm Tamara! – viszonoztam az ölelését. Anya és Tamara már közel hat éve munkatársak, így jól ismerték egymást, nagyon jóban is voltak. Látszott rajta is, hogy megviselt, a szemei pirosak voltak, de nem annyira, mint az enyémek.

Hamarosan maga a szertartás is megkezdődött. Tom végig ott állt mellettem és fogta a kezemet, de Elena ott állt a másik oldalán, hogy ha elkezdene beszélni – mert amúgy elég locsi-fecsi –, akkor felkapja. De erre nem volt szükség, csendben volt az elejétől a végéig. Lehet, hogy ez az egész még nem volt neki és az öccsének való, de egyszer úgy is megtudják az igazságot, hogy valójában nincs is semmiféle angyal és mennyország… Lexi állt a másik oldalamon, ő se bírta sírás nélkül – és a családja sem. Lexit még értettem, hiszen ő sokszor találkozott a szüleimmel és szinte már a második családjának tekintette őket, de a szülei és a nővére megleptek. Ők talán ötször futottak össze apáékkal, de ők is együtt éreztek velem, ez nagyon jól esett. A családom többi tagja mögöttem és Elena mellett voltak.

A búcsúbeszéd, amit a pap mondott gyönyörű volt. A szertartás végéhez közeledve az egyik fánál megpillantottam Isabelt. A tekintetemet visszaemeltem a sírra és a papra. Nem volt se erőm, se kedvem egy ilyen „baráttal” foglalkozni. Amint mindenki letette a virágokat, megköszöntem a papnak mindent. Néhányan még csak ezután jöttek oda hozzánk részvétet nyilvánítani, aztán a legtöbben indultak hazafelé. Már csak a szűkcsalád és Lexiék voltak ott, én csak álltam a sírral szemben és sírtam. Elena állt mellettem ezúttal a férje, Matti és a két kicsi nélkül. A többiek arrébb beszélgettek még a pappal, vagy kisebb csoportokat alkotva egymással.

- Büszke vagyok rád. – fogta meg a kezemet Elena. – Nekem nem sikerült volna megszerveznem ezt az egészet, ráadásul egy hét alatt képtelen lettem volna.

- Nehéz volt. – sóhajtottam.

- Tudom, hogy a szüleidet nem lehet pótolni, hiszen ők pótolhatatlanok egy ember életében, de Matti és én mindig itt leszünk neked. Ahogy eddig is, fordulhatsz hozzánk bizalommal, tudod jól. Ha tanácsra vagy időre lenne szükséged, vagy csak beszélni szeretnél, hívj, neked mindig ráérek. – mondta sírva.

- Tudom Elena, és köszönöm. – borultam a nyakába. Nem tudtam nyugodtan sírni, mert megint megláttam Isabelt, egyre csak közeledett hozzánk.

- Gyere, menjünk! – fogta meg újra a kezemet Elena.

- Nem. – ráztam meg a fejemet és Isabel felé fordítottam a fejemet.

- Szia. – köszönt. Elena bólintott, miszerint magunkra hagy és a többiekhez sétált.

- Mit keresel itt? – kérdeztem flegmán.

- Csak eljöttem. Együtt érzek veled és sajnálom.

- Nem kell együtt érezni. Nem kell sajnálkozni. Semmi szükségem rá, pláne nem egy olyan embertől, aki a barátommal kavart.

- Jedda, meg tudom magyarázni.

- Ne itt, ne most, sőt soha nem kell megmagyaráznod, ugyanis nem érdekel. Senki se törődött velem, amikor megtörtént ez a katasztrófa, ti meg csak rátettetek egy lapáttal.

- De Jedda, én megértem, ha mérges vagy…

- Nem érdekel, felfogtad? És ezt amúgy sem a szüleim sírjánál kéne megbeszélni, úgyhogy most menj el! Nincs szükségem se rád, se a többi állítólagos barátomra.

- De én sajnálom…

- Isabel, nem érdekel. – mondtam ki érthetően. Sóhajtott, elmotyogott egy oké-t és továbbállt. Mikor hátranéztem a fél család már a kijárat felé sétált.

- Akkor mehetünk? – kérdezte néhány méterről Elena. Mellette volt Matti, a két kisfiú és Lexi. – A többiek már mennek a kocsikhoz.

- Nem. – ráztam meg a fejemet megint, mint néhány perccel korábban, amikor ugyanerre célzott. Visszafordultam a sír felé és csak néztem előre.

- Gyere! – sétált mellém Lexi és kedvesen belém karolt.

- Nem megyek sehova, nem érted? – rántottam ki erőszakosan a kezemet az övéi közül.

- Menjetek ki az autóba! – utasította férjét Elena. Matti a két kisfiút szinte elvonszolta a helyszínről, hogy csak hárman maradhassunk.

- Nem mozdulok innen. – vágtam rá. Elena és Lexi idegesen néztek össze.

- Jedda, nem maradhatsz itt. – simította meg a hátamat Elena.

- Még is miért nem? – vontam kérdőre.

- Mínusz tíz fok van, meg fogsz fagyni. – adta az egyszerű választ.

- Nem fogok. – vágtam rá.

- Jedda, kicsim! Mennünk kell. – nézett rám Elena.

- Nem értitek meg, hogy nem megyek innen sehova? – kiáltottam fel. A kiáltás minden erőmet igénybe vette, így teljesen lefáradtam. Hangosan felsírtam és leguggoltam.

- Drága, minden rendbe fog jönni. – guggolt le velem szembe Lexi és a kezeit az arcomra tette. Az ő szemei is könnyesek voltak.

- Dehogy fog! – zokogtam. – A szüleim meghaltak és elméletben a barátaim is. Semmi nem fog rendbe jönni! Soha.

- Ne beszélj ilyeneket. – guggolt le mellém Elena.

- Nekem már nincs értelme élni. Ráadásul ma van szent este. A szüleim nélkül fogom tölteni, ez így nem normális.

- Ne mondj ilyet! – nyomott egy puszit a homlokomra Lexi. – Butaságokat beszélsz. Igen is van értelme, hogy élj! Mi lenne velünk nélküled? Ránk nem gondolsz? És tényleg nem normális dolog, de erről nem Te tehetsz, erről senki nem tehet. Ez egy akadály, amit át kell lépned és át is fogsz. És mi itt vagyunk Veled! Lehet, hogy most nem így gondolod, de hidd el, hogy így van: ez lesz életed legszebb karácsonya. Ez az ünnep a szeretetről szól és az, ahogyan most Te a szüleid iránt érzel… Annál most nincs nagyobb a világon. Ez gyönyörű dolog. Lehet, hogy fájdalmas és szomorú, de gyönyörű. Csak gondolj bele! – regélte Lexi könnyes szemmel.

- Lexinek igaza van. Barátokat pedig a világ bármelyik részén találhatsz, olyanokat, akik tényleg szeretnek és igazak, itt van rögtön Lexi. – magyarázta Elena. – De emiatt nem kell aggódnod, én tudom, hogy lesznek új barátaid. Lesznek új szerelmek is… Előtted áll még az egész élet! …Ide pedig akármikor visszajöhetsz. – simította meg a hátamat. Kellett néhány perc, amíg lenyugodtam. Egy pillanatra teljesen megijedtem magamtól.

- Bocsi, amiért az előbb úgy kiakadtam. – néztem rájuk.

- Nem kell bocsánatot kérned. – öleltek meg.

- Menjünk! – álltam fel. Még egyszer a sírkőre pillantottam, magamban elolvastam a két nevet, mely bele volt vésve, majd elindultunk a kijárat felé. Ahogy kiléptünk a kapun egy fajta megkönnyebbülést éreztem. Nemcsak a temetést, de barátaimat is letudtam. Már az is csoda, hogy idáig eljutottam, de tudtam, hogy a neheze csak most fog jönni: boldogulni a szüleim nélkül.