4. fejezet - A boldogság nem tiltott

Sziasztok. Tudom, hogy nem a napokban jelentkeztem, de nyilván nem akarok mindennap felrakni egy fejezetet, mert akkor elég hamar elfogyna a történet. :) [Mellesleg... Nem szoktam nagyon panaszkodni, de most fogok. Igen jólesne már szó vagy sor. Tudom, hogy sok ember úgy van vele, hogy "Oké, tetszett/nem tetszett, de én nem írok kommentet, majd más.", csak az a baj, hogy rengetegen így vannak ezzel (nem, nemcsak nálam, más íróknál, blogolóknál is) és a többségnek ezért nincs egy árva hozzászólása sem, ami nekünk(írópalántáknak, íróknak, blogolónak) kicsit rosszul esik, mert nem kapunk visszajelzést. Na jó, zárójel bezárva.] Jó olvasást! :)

4. fejezet

A boldogság nem tiltott

Ha valaki azt mondja nekem hetekkel, sőt napokkal ezelőtt, hogy az életem nemsoká teljesen rossz irányba fordul elküldtem volna a francba. Nekem ilyet senki ne mondjon. Viszont most így belegondolva… Jó lett volna, ha valaki figyelmeztet, hogy „Hé, nézz a barátaidba és gondolj a legrosszabbra.”. De már késő! Már megtörtént és én nem számítottam rá. Teljes joggal mondhatom, hogy az eddigi unalmas életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Igen, vágytam egy kis izgalomra vagy „extra” dologra, de nem ilyen mértékűre és szomorúra. Most úgy érzem senki és semmi nem tud kihúzni ebből a gödörből, mit nekem gödör? Ez már egy több kilométer mély szakadék… A szakadékból én még embert nem láttam kijönni…

Reggel nagypapa elutazott Finnországba, Lexi pedig egész nap azon volt, hogy felvidítson – persze nulla sikerrel. A napon nagy részét a könnyes szemeim törölgetése tette ki, ám amikor papa felhívott délután, hogy a szüleimet megtalálták már a papír zsebkendő sem segített. Mint a Niagara. Röviden így tudnám leírni azt a tömérdek mennyiségű könnycseppet, amelyek a szemeimből záporoztak. Az egyetlen jó megoldásnak azt találtam, ha lefekszek a szobámba és csak bámulom a plafont. De nem sokáig voltam egyedül.

- Nézd, én tudom, hogy minden egyszerre zúdult a nyakadba, de nem szabad ezt csinálnod. Egész nap nem ettél semmit, alig ittál és még csak a levegőre sem mentél ki. Ne tedd tönkre magad! Senki nem akarja ezt. – ült le az ágyamra.

- Dehogynem! Az élet. Az élet ezt akarja, tönkre akar tenni és azt hiszem remek úton halad. – csattantam fel.

- És ha az élet ezt akarja? Miért hagyod magad legyőzni? Én tudom, hogy erős vagy.

- Nem hagyom magam legyőzni, de ez több, mint amennyit én elbírok.

- Ha ezt gondolod, akkor máris feladtad!

- Nem adtam fel, de csak gondolj bele! Meghaltak a szüleim, azok az emberek, akiket a barátaimnak hittem cserbenhagytak és még a pasim is megcsalt. Mit tehetnék?

- Az úgynevezett barátokat és a pasit felejtsd el, nem érdemelnek meg téged! A szüleid meg mindig itt lesznek veled. Csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek, és őket nem fogod. És még egy utolsó dolog: ők se akarják odafent, hogy feladd és magadba zuhanj!

- Oké, de…

- Tudom, néhány napja történt minden, de ha nem próbálsz túllépni rajta most, akkor sose fog sikerülni. Talán csak évek múlva. Azt te sem akarod, hogy évekig mindennap ezt az életet folytasd, mint ma. Szükséged van a szórakozásra és a boldogságra.

- Tudom. – sóhajtottam fel.

- Akkor? Mit szeretnél holnap csinálni? Sírás és itthon maradás kilőve.

- Semmit.

- Mit mondtam az előbb? – mutatott rám. – Szóval? Azt csinálunk, amit akarsz. Ha ahhoz kedved még fürdőruhában is végig sétálok veled a hóban. – mosolygott, mire az én arcomra is felkerült egy apró, de annál igazibb mosoly. – Megy ez még jobban is, én tudom. – célzott a mosolyomra.

- Régen elég sokat mini golfoztam… – jegyeztem meg halkan.

- Oké, akkor mini golfozunk. Más ötlet?

- Hát, Brunora is ráférne egy sétáltatás és egy fürdetés is. – ekkor eszembe jutott mi minden olyan dolgom van, amit meg kellett volna tennem addig, amíg a szüleim Finnországban tartózkodnak. – És azért nem ártana beszerezni egy karácsonyfát sem, mégis csak mindjárt itt van az ünnep…

- Csajszi, akkor menj fürdeni, mert holnap sok dolgunk lesz! – húzott fel az ágyról és a fürdőszoba felé terelt.

Kicsit mintha megkönnyebbültem volna – és fura most ezt mondani, mert még mindig zokognék. De igaza van Lexinek és nagypapának is: nem szabad, hogy tönkre tegyem magam. Mindig voltak, vannak és lesznek akadályok az életben. Most én kaptam egyszerre többet is, de nem adhatom meg azt a boldogságot a sorsnak, hogy elbukok, és nem folytatom tovább. Biztos lesznek nehéz napjaim és könnyebbek is, amíg túllépek a dolgokon, de most megígérem magamnak, hogy soha, nem fogom feladni és mindent megteszek azért, hogy a szüleim büszkék legyenek rám odafent!

Kitűztem magam elé a célt, hogy másnap próbálok mindent elfelejteni és csak jól érezni magam. Reggel fél tízkor keltem, sikeresen reggeliztem, aztán elvittük Brunot sétálni. Ezt követően elindultunk fenyőfát nézni a nappaliba. Olyat választottam, ami apának is tetszene – hiszen ő mindig a tökéletes fát akarta –, a díszeket pedig anya ízlése szerint vettem meg – a piros volt a kedvenc színe, így az idei karácsonyfa is ebbe az élénk színbe lesz öltöztetve. A fenyőfa több, mint két méteres volt, így a hazacipelése kissé nehézkes volt két lány számára, de sikeresen megoldottuk.  Ezután a kutyafürdetés következett, a mini golf viszont elmaradt. Az elmúlt néhány napban nem csináltam semmit, így hamar elfáradtam és lelkileg is nehéz volt azt mutatni a külvilág felé, hogy semmi sem történt. És az sem hanyagolható el, hogy valami azt súgta belül, hogy nekem nem kéne boldognak lennem.

Sóhajtva ültem le a kanapéra, Lexi pedig azonnal ott termett mellettem.

- Mi a baj? – simította meg a hátamat. Megráztam a fejemet és ránéztem.

- Ez olyan rossz érzés.

- Micsoda? Az, hogy jól érzed magad? – kérdezte, mire félve bólogattam. – Ők is azt szeretnék, hogy boldog legyél. Mit mondanának? Azt, hogy ne szomorkodj!

- Tudom, hogy ezt mondanák, de akkor is. Bűnnek érzem ezt.

- Pedig nem kéne. A boldogság mindenkinek jár, nincs megtiltva. – somolygott.

- Ebben igazad van.

- Hát akkor?

- Nehéz.

- Lehet, hogy egy kicsit gyors a tempó, de ismerlek már. Ha most nem hozlak ki ebből a helyzetből, sose fogsz kilábalni belőle.

- Ajj, Lexi ebben is igazad van. – öleltem meg.

- Egy napot kibírunk sírás nélkül? – mosolygott.

- Nem. – motyogtam.

- Jajj, te lány! Ígérem hamar vége lesz ennek az egésznek és jönnek a boldog napok.

- Nem is tudom mire mennél nélküled. Te vagy az egyetlen barátom, aki megmaradt nekem.

- Fogd fel pozitívabban a dolgot! A legjobb itt van veled. – mosolyodott el.

- Egoista. – nevettem fel, miközben a könnyeimmel küszködtem. – De megint csak igazad van, és most jön az, hogy neked mindig igazad van. – bólogattam, miszerint már ismerem a reakcióját.

- Pontosan. – kacsintott.

Nem sikerült beváltanom az előző napi ígéretemet, miszerint nem fogok foglalkozni a problémáimmal huszonnégy teljes óráig. A fájdalom erősebb a boldogságnál. Akármilyen boldog is lehetsz, ha ér egy icipici rossz dolog már is a rossznak érzed az egész napodat, és a fájdalom, a szomorúság uralkodik el rajtad. Ez az élet rendje, ilyen egyszerű.

Másnap papa felhívott, hogy kezdjük el szervezni a temetést, mert egy teljes hét múlva hazaszállítják a szüleimet.

Fogalmam se volt arról mennyi időbe telik minden dolgot összeegyeztetni ezzel kapcsolatban, de már előre láttam, hogy sok mindent el kell intéznem és időm se lesz arra, hogy sírjak.

Hát így is lett. Bár Lexi rengeteget segített és a családom tagjai is próbáltak telefonon segíteni, mégis nehéz volt. Kiválasztani a helyet, az urnákat, a sírkövet, a papot… Még most is kiráz a hideg, ha rágondolok vagy kimondom ezeket a szavakat. Ezért inkább nem is említem…

Be kellett látnom, hogy a legszörnyűbb pillanataim majd csak ezután jönnek…