3. fejezet
Felismerés
Sokáig tartott. Lehet, hogy túl naiv és hiszékeny vagyok, de csak sikerült rájönnöm. Régen elhittem azt, hogy sokan szerethetnek, és sok barátom lehet. Mára ez már csak a múlt. A hitből és reményből már nem maradt semmi. És erre a legnagyobb bajban kellett rájönnöm. De ha már a padlón vagyok, miért ne kerülhetnék még lejjebb, a mélybe? Sosincs vége. Mindig van lejjebb és feljebb és néha a többi emberen múlik, merre indulsz tovább. Nekem sajnos a rossz dolgokból jutott több, más biztos szerencsével járt. De ha fent ezt a lapot osztották, akkor nem tagadhatom meg, játszunk!
A percek lassan teltek, legalábbis lassabban, mint szoktak. A házban csend uralkodott, csak az óramutató járását lehetett hallani. A nagypapám nyugodtan ült mellettem, Bruno pedig a földön feküdt, de a szemét rajtam tartotta, mintha vigyázna rám. Nem szóltunk egy szót sem, csak bámultam a közös családi képet, amin még mindenki rajta volt: anya, apa és én. Karácsonykor készült, még évekkel ezelőtt. Talán négy éves lehettem, vagy öt, több semmiképpen. Az egyik legemlékezetesebb ünnep volt az akkori. Gyerekként mindig is szerettem kapni, az összes ajándéknak örültem, akár egy tábla csokinak is. De akkor megkaptam Tőlük azt a plüss mackót, amire annyira vágytam. Most húsz évesen nem tudom mi volt abban a maciban olyan vonzó, hogy annyira kellett nekem. Talán a puha bundája, vagy a gyönyörű kék szemei? Fogalmam sincs. De azóta őrzöm őt és most még jobban fogom… A könnyeim újra eleredtek.
A délelőtt nagy része pedig hasonlóképpen telt. Alig szóltam, csak sírtam. Papa néha kérdezett vagy mondott valamit, amire tömören válaszoltam. Ennyi volt a kommunikáció. Pedig egy nagycsomó kérdésem lett volna. A szüleim temetése, a családom többi részének idegi állapota, az életem folytatása… Ezekre még nem tudom a választ, de lehet jobb is.
A reggelit még úgy, ahogy legyűrtem, de az ebéd már nagyobb falat volt a testemnek és az agyamnak. Egyszerűen nem bírtam enni. Pedig már ki voltam merülve, valami táplálékot magamhoz kellett volna vennem, de nem tettem.
- Biztos, hogy nem eszel? – kérdezte meg huszadjára.
- Igen, biztos. Majd később, talán.
- Ne kezd ezt nekem! – szólt rám. – Enned kell!
- Majd később, papa! Ha most eszek, rögtön kijön belőlem.
- Pihenj le egy kicsit. – simította meg az arcom. Bólintottam és elindultam a szobám felé. Mikor beléptem a kis világomba megszólalt a mobilom. Sms-t kaptam. „Sajnálom, kicsim. Nem tudok ma átmenni. Ígérem, bepótoljuk, és holnap elmondod mi volt a baj! Azért remélem már jobban vagy. Puszillak, Eric”Abban a pillanatban még magányosabbnak éreztem magam. A telefont visszaraktam az éjjeli szekrényre és újra sírtam. Nem elég, hogy a szüleim meghaltak, már Eric se törődik velem. Ledőltem az ágyra, a párnám besüppedt, így a kezeimet a fejem alá tettem és a plafont kezdtem el figyelni. Azt hittem a legnagyobb úr jelenleg a fájdalom, de úgy tűnt a kimerültség mégis nagyobb volt. Perceken belül elaludtam. Mikor felébredtem azt hittem sikerült jó sokáig pihennem, de amikor megnéztem az órát, az csak négy órát mutatott. Vagyis kevesebb, mint három órát szunyókáltam. A semminél még mindig jobb. Kibattyogtam a nappaliba, papa éppen Brunoval játszott.
- Sikerült aludnod? – kérdezte.
- Fogjuk rá. – sétáltam ki a konyhába. Úgy döntöttem a levest valahogy mégis legyőzöm, hogy ne legyek rosszul. Félóráig tartott, jobb híján csak kavargattam és nem kanalaztam. De egyszer – végre – csak elfogyott és a lelkiismeretem megnyugodhatott valamilyen szinten, hogy csak ettem valamit. Észrevettem, hogy papa is elég fáradt. – Feküdj le nyugodtan! Az utazás fárasztó, tudom én.
- Nem, nem akarlak egyedül hagyni.
- Nem fogsz egyedül hagyni, hiszen itt leszel. Ígérem, ha van valami, azonnal felkeltelek, rendben? – még mindig nem tetszett neki az ötletem, így mással is próbálkoztam. - Majd esetleg áthívom valamelyik barátomat, hogy vigasztaljon egy kicsit.
- Rendben. Legyen, ahogy az én kis hercegnőm akarja. – küzdött az arcára egy mosolyt és megpuszilt. Elindult a vendégszoba felé, én pedig tényleg jó ötletnek láttam, hogy valakinek kiöntsem a szívemet. Lexi még soká érkezik, addig nem bírnám. Az első ember, aki eszembe jutott már évek óta jó barátom. Isabellel a középiskolában lettünk jóba, azóta a legtöbb dolgot megbeszéljük.
- Szia. Jelenleg nem érek rá. Ha kedved támadt hagyj üzenetet vagy csak hívj vissza később. Puszi. Isabel. – köszöntött az üzenetrögzítője. Felsóhajtottam és a következő barátomat próbáltam felhívni.
- Haló? Helden lakás. – szólt bele. Kis örömmel nyugtáztam, hogy végre tudok valakivel beszélni.
- Szia, Ester. – köszöntem.
- Szia, Jedda. Mizujs?
- Van egy nagy bajom, jó lenne valakivel beszélgetni. – sóhajtottam.
- Mi történt?
- Nem tudsz inkább átjönni? – kérdeztem. – Nem igazán telefontéma.
- Szívesen átmennék, de a húgomra kell vigyázni.
- A húgod tizenkét éves, csak otthon tud maradni egy órát egyedül.
- Tudom, de anya kikötötte, hogy ne menjek sehova.
- Neked legalább van anyád. – nevettem fel keserűen. Fájt, hogy senki sem tud rám szakítani néhány percet. Van jó pár barátom, de néhányan síelni vannak, úgyhogy ők már is kiestek a körből, a többiek pedig úgy látszik nagyon jól elvannak és nem is hiányzom nekik.
- Micsoda? Hát neked is van. – nevetett.
- Már nincs. Lezuhant a gépük és apával együtt meghaltak. Ez az a nagy baj. De ne érdekeljen. Végül is egyik barátom se ér rá most. Pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásra. – öntöttem ki a szívemet hirtelen felindulásból. Már nem volt energiám sírni. Az egész világ ellenem volt. Dühös voltam.
- Micsoda? Ez szörnyű. Fogadd őszinte részvétemet drága. Ígérem, hogy átmegyek, ha tudok, de most nem alkalmas.
- Ha igazán segíteni akarnál, megoldanád. De mindegy. Nem kell, majd csak boldogulok. Szia. – bontottam a vonalat.
- De… de nem úgy gondoltam…
Még mielőtt magamba zuhantam volna, megpróbáltam Isabelt még egyszer felhívni. Ezúttal nem az üzenetrögzítője, hanem ő szólt bele.
- Szia. – köszönt.
- Szia. – motyogtam.
- Mi baj? – kérdezte rögtön.
- A szüleim… lezuhant a gépük tegnap, meghaltak mindketten. – sírtam fel.
- Úristen. Sajnálom drága. Hogy vagy?
- Szörnyen. Nem tudsz átjönni?
- Ö… hát most a családommal vagyunk a rokonoknál Drammenben. Úgy tűnik, holnap után megyünk haza. Sajnálom!
- Nincsen semmi baj.
- És… mikor lesz a…
- A temetés? – mondtam ki én a bizarr szót.
- Igen. – mondta halkan, mintha akkor nem fájna annyira ez a szó. Attól, hogy célzol egy szóra, de nem mondod ki, vagy valamit halkan mondasz, még ugyanolyan jelentése van, mintha hangosan és tisztán kimondanád.
- Nem tudom. Még hírt se kaptunk afelől, hogy megtalálták-e a…
- Tudom, mire gondolsz, nem kell kimondanod. Ha akarod, szívesen segítek megszervezni a temetést. Vagy bármiben, amiben nem boldogulsz egyedül.
- Köszönöm. De nem is zavarok tovább.
- Nem zavarsz.
- Nem baj, inkább megyek. Megpróbálom felhívni Ericet még egyszer, hátha mégis ráér, bár azt írta ma még se jó neki. És reggel se érdekelte, hogy mi van velem. – sóhajtottam fel szomorúan.
- Férfiak, jellemző. Remélem, törődik majd veled és átmegy, mert ha nem, komolyan elbeszélgetek vele. Szia, puszillak.
- Szia, puszi. – raktam le a telefont.
- Eric Dalcin, te szemétláda. – kiáltotta a telefonba Isabel.
- Hé! Neked meg mi bajod van? – válaszolt ingerülten Eric.
- Az, hogy nem nálam kellett volna lopnod a napot.
- Miért? Félórája, mikor eljöttem azt mondtad ez volt életed legjobb együttléte. – kacarászott a fiú.
- Lehet, hogy ezt mondtam, de akkor még nem tudtam, mi van a barátnőddel!
- Miért? Mi van vele?
- Jellemző. Elintézed egy sms-sel ahelyett, hogy átmennél és segítenél neki.
- Miért? Mi baja van?
- A szülei tegnap meghaltak. Te meg nyugodtan hemperegtél velem, pedig vele kellett volna lenned és most is ott kéne, hogy legyél vele. De én hülye belementem abba, hogy megcsald őt. Annyira hülye vagyok! Most meg miattad nem mehetek ki az útra két napig, mert azt hazudtam neki, hogy elutaztunk a rokonokhoz.
- Meghaltak a szülei? – komolyodott el Eric.
- Igen. És legközelebb inkább azon kéne törnöd a fejed, hogy hogyan békülj ki Jeddával, nem azon, hogy kivel csald meg! Ezek után a szemébe se tudok nézni.
- Miért, akkor a szemébe tudtál volna, ha nincs ez a tragédia?
- Nem tudom, de most az a lényeg, hogy megtettük, miközben ő szenvedett. Most menj, legyen vele inkább valaki! – nyomta ki bosszúsan a telefont.
Megpróbáltam Ericet még egyszer hívni, de foglalt volt. Aztán tíz perc múlva csengettek, az ajtóban pedig Ő volt.
- Kicsim! – ölelt meg szorosan, miután beengedtem.
- Te mit keresel itt? – pislogtam rá. – Azt mondtad nem érsz rá.
- Lemondtam a programomat, Isabel telefonált és elmondta, mi történt. De miért nem ezzel kezdted?
- Talán, mert nem hallgattál végig. – motyogtam.
- Sajnálom, annyira sajnálom. – simogatta az arcomat.
- De legalább Isabel elmondta, nekem nem lett volna erőm még egyszer kimondani. – bújtam hozzá.
- Jajj kicsim. – szorított magához. – Mindjárt megnyugtatlak, csak levetkőzök, rendben? – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Oké. – bólintottam és bementem a szobámba.
- Itt is vagyok. – lépett be fél perccel később. A nagykabát és a cipő már nem volt rajta. Leült mellém az ágyra és magához húzott. – Végig egyedül voltál?
- Nem, papa ideutazott reggel. Csak most elküldtem kicsit pihenni, mert ő is fáradt volt, úgyhogy most a vendégszobában alszik. – szipogtam.
- Akkor legalább itt volt veled valaki. – simogatta az arcom.
- Ez olyan szörnyű. Miért kellett elveszítenem őket? – sírtam el magam.
- Csss! – nyugtatásként apró puszikat nyomott a homlokomra. – Minden rendbe jön. Erős lány vagy, én tudom, hogy ezt is megoldod, ahogy mindent.
- Ez már meghaladja a képességeimet.
- Semmi se lehetetlen, mindig te mondod.
- Hát akkor megcáfolom magam. Ez igenis lehetetlen.
- Ne mondj ilyeneket! Képes vagy rá és én segítek mindenben.
- Köszönöm, Eric és azt is, hogy itt vagy mellettem. – bújtam hozzá.
Az arcát nem láttam, de ha látom bizonyára rögtön rájöttem volna mindenre. A lelkiismeret-furdalás amely, amiatt lépett fel, hogy nem volt jókor jó helyen. De ez csak egy volt a sok érzelemből, ami gyötörte. A méreg, melyet maga iránt érzett hatalmas volt. Megcsalás. Ő se tudta miért követte el, de zavarta. Rögtön megbánta.
Megbánás. Ez mindig egy létfontosságú dolog az ember életében. Csak, hogy a megbánásban általában közrejátszik egy úgynevezett ok. Egy ok, hogy miért is bánjuk meg múltbeli tettünket. Eric esetében két lehetőség állt fent. Az A verzió: az egyszerű lelkifurdalás, amit egyébként kéne érezni. Avagy a B verzió, mely szerint csak azért bánta meg tettét, mert olyan tragikus dolog történt, ami miatt fontosabb érezte az igaz szerelmet egy futókalandnál.
Az ölelése nem volt olyan, mint szokott. Volt benne valami furcsa. Az ujjai ide és oda mozogtak a hátamon, miközben a lába se találta a helyét, nem tudta, hogy keresztbe legyen az ágyon, vagy maga alá húzza.
- Mi a baj? – emeltem fel a fejem.
- Semmi. – nyomott egy puszit a homlokomra, miközben az arcára húzott egy hamis mosolyt.
- De van valami. Látom rajtad.
- Csak ez az egész. Olyan… Nem tudom. – rázta meg a fejét. – De megoldjuk, jó? – bólintott egyet és megcsókolt. A sírás újra hatalmába kerített, bár sejtettem, hogy ez talán hónapokig így lesz.
Természetesen az a nap se volt életem legjobb napja, és a másnapot is ilyenre „terveztem”. A cél az volt, hogy túléljem a napokat és nem az, hogy megpróbáljam jól érezni magam vagy esetleg túltenni magamat a dolgokon.
A reggelem is hasonlóan kezdődött. Papa és Eric unszolására leküzdöttem egy szendvicset. Délelőtt pedig beszéltem mamával és anya húgával is telefonon. Elmondták, hogy megtalálták néhány utas holttestét, a délután folyamán szállítják át vizsgálatra, hogy kiderítsék a halál okát. Nem értettem, hogy erre miért van szükség, hiszen a gép kigyulladt, egyértelmű, hogy bennégtek. Hagyni kéne őket nyugodtan, nem pedig azt bolygatni mi miért történt a testükben. A mondatok hallatán a mamáék és én is sírva fakadtam. Két órát töltöttem el zokogással, és körülbelül száz zsebkendőt használtam el ez idő alatt.
Ebéd előtt éppen a földön ültem Brunnal és Ericcel, míg papa a konyhában telefonált. Az egyik pillanatban valaki hosszan csengetett. Odavánszorogtam az ajtóhoz, hogy kinyithassam.
- Drágám! – ölelt meg szorosan Lexi. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam és valami furcsa kis érzés öntötte el a szívemet és a lelkemet. Újra – ha csak néhány pillanatra is – boldog voltam.
- Lexi! – ugrottam a nyakába. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Úgy örültem neki, mint még soha senkinek és semminek. Ebben az is közrejátszott, hogy augusztus vége óta nem találkoztunk. Miután kicsit lenyugodtunk és sikerült megérezném a hideg levegőt a kezemen, beengedtem és becsuktam az ajtót. Addig persze Brun rávetette magát barátnőmre és körülötte ugrált egészen addig a másodpercig, amíg Lexi meg nem simogatta. Köszönt Ericnek és a nagypapámnak is, aztán leültünk vissza a szőnyegre. Ezúttal már csak ketten, mert Eric bement a konyhába papának segíteni az ebédben.
- Hogy vagy szívem? – simította meg a vállamat.
- Szörnyen. – vágtam rá és megint elsírtam magam.
- Jajj istenem. – ölelt meg. – Annyira sajnálom. De ígérem, hogy én soha sem foglak elhagyni, rendben? – nézett rám. Bólintottam. – Összetartunk, és nem fogom hagyni, hogy ezek után még egy rossz napod is legyen.
- És én se, hogy neked. – próbáltam mosolyogni.
- Jól van drága. – ölelt meg megint. – És tudod, hogy akármiben segítek neked. Szóval, mondd mit kell csinálni?
- Most azt hiszem semmit, majd…
- Jedda! – jött ki nagyapa a konyhából.
- Igen?
- Bocsánat a zavarásért, de mama most telefonált megint, hogy megtalálták anyáékat. – mondta szomorúsággal teli hangon. – Már elvitték őket a vizsgálatra, de azonosítani kell őket. Azonban se mama, se Elena (anya húga) nem vállalják. Gondolom, te se szeretnéd… – tette hozzá halkan.
- Isten ments, soha! – ráztam meg a fejem.
- Sejtettem. Viszont akkor nekem kell. Úgyhogy holnap reggel hazautazok, hogy ezt megtegyem. – motyogta és egy könnycsepp folyt le az arcán.
- Sajnálom, hogy neked kell. – szaladtam oda hozzá, hogy megöleljem. – Én nem vagyok rá képes.
- Tudom kincsem, és nem is akartam, hogy Te menj. Hidd el, nem lenne jó élmény, nem akarom, hogy így emlékezz rájuk.
- Köszönöm papa! – pusziltam meg.
- Gondolom, utána kiderül, hogy mikor temethetjük el őket és mikor kerülnek át ide, Norvégiába. De nem tudom, mikor tudok újra visszajönni ide én is. – magyarázta halkan. Nyeltem egy nagyot. Rögtön eszembe jutott a temetés. Nem tudtam, hogy kell ezt megszervezni, de mindenképpen részt akartam venni benne.
- Majd én segítek elintézni a gyászszertartást. – lépett mellém Lexi. – Ne tessék aggódni emiatt!
- Jajj Lexi. – ölelte meg a barátnőmet papa.
- Köszönöm! – simítottam meg Lexi hátát.
- Nem kell megköszönni, ez természetes. Abban segítek, amiben kell. – simította meg a karomat.
- Megyek összepakolni. – indult el a vendégszoba felé papa.
- Segítek! – mentem utána.
- Én addig a konyhában segítek Ericnek. – mondta Lexi és bement a konyhába.
- Nem! Ezerszer mondtam már, hogy nem fogom elmondani Jeddának! Ilyen helyzetben meg pláne nem! … Mi van? Te megőrültél? Képes lennél neki mindent elkotyogni? … Isabel! Te mit ittál? Tegnap még azt hangoztattad, hogy tartsuk titokban, mert most különösen nem lenne jó, ha megtudná. Most miért akarod neki elmondani? Azért, hogy senkije se maradjon vagy mi? – kiabált a telefonba, de csak olyan hangerővel, hogy a konyhából ne szűrődjön ki a hang. – Gondold át újra! De én előre leszögezem: NEM fogom neki bevallani, hogy lefeküdtünk. Értetted? … Remek, csáó! – dobta le a telefont a pultra.
- Valami baj van? – jelent meg az ajtóban Lexi. Eric a hang hallatán összerezdült, úgy megijedt. – Nyugi, nem késsel jöttem. – tette fel a kezeit, hogy lássa üresek a kezei.
- Még jó. – motyogta a fiú, majd a szósz felé fordult, hogy megkavarhassa.
- Mit segítsek?
- Mindjárt kész, már csak rá kell önteni a húsra és egy kis sajt kell, majd a tetejére. – mondta.
- Rendben, akkor reszelek. – bólintott Lexi és kivette a hűtőből a sajtot, a szekrényből pedig egy tányért és a reszelőt. Otthonosan mozgott, hiszen sokszor volt már nálunk. – Rég találkoztunk. Mik történtek veled mostanában?
- Semmi… semmi különös. – vágta rá.
- Igen? Akkor mi volt ez a kiabálós telefonbeszélgetés? – kíváncsiskodott tovább az osztrák lány, majd letette egy pillanatra a reszelőt és megtörölte a kezét az egyik konyharuhába.
- Csak az egyik ismerősöm… felidegesített. – válaszolta dadogva.
- Oh értem. Szóval, te az egyik ismerősöddel csalod meg a barátnődet! – emelte fel a hangját.
- Micsoda? É… én? Hogy… megcsaltam Jeddát? Soha!
- Ne próbálkozz! Hallottam minden egyes szót. Szóval? Mit tettél? Tényleg lefeküdtél egy másik lánnyal?
- Nem! – kiáltott fel.
- Akkor miért kiabálsz? Félsz? Azok szoktak félni, akik hazudnak. – mondta karba font kézzel. Nyugodtságot sugallt és ez Ericet mindennél jobban idegesítette.
- Igen, megcsaltam. De megbántam!
- Oh! Szóval megbántad…
- Meg, nagyon.
- Hát tudod, ezzel most annyit érsz, mintha egy szakadékban lógnál és lenne pár centi cérnád.
- Mi? – pislogott értetlenül.
- Vagy te, vagy én. Választhatsz!
- Ugye nem akarod elmondani neki?
- De igen!
- Miért? Csak még jobban tönkretennéd! Ezt te sem akarhatod!
- Inkább most tudja meg, mint hónapokkal később. Nem hiányzik neki, hogy ha túllép a szülein, akkor újra a mélybe zuhanjon miattad. Ha még most szembesül vele, egyszerre hagyja maga mögött a fájdalmat.
- Nem lehetsz ilyen!
- Akkor én vagy te?
- Na, kész is vagyunk. – sétáltunk be papával a konyhába.
- Mi is, még két perc. – fordult felénk Eric. Láttam rajtuk, hogy valami nincs rendben. Egyszerű volt rájönnöm, hiszen furcsán viselkedtek.
- Történt valami? –pillantottam hol Lexire, hol Ericre.
- Semmi. – vágta rá Lexi. – Majd kaja után szeretnék veled beszélni.
- Rendben. – bólintottam.
A kinti időjárás fagyos volt, de az odabenti hangulat még jobban – legalábbis Lexi és Eric között. Az ebéd nálam megint csak egy kritikus pont volt. Alig csúszott le valami a torkomon. Kényszernek éreztem, hogy ennem kell, de küzdöttem. Küzdöttem, mert az agyam azt súgta, hogy „Hé, ez így nem mehet tovább. Nem teheted ezt!” és eszembe jutott papa mondata is, úgyhogy végül egy kistányérral még is ettem.
Egész ebédidő alatt Eric és Lexi szúrós tekintettel nézték egymást, mikor végeztünk megelégeltem ezt:
- Szóval, mit akartál mondani? – fordultam Lexi felé.
- Inkább ketten. – mondta.
- Ne! – szólt hangosan Eric.
- Micsoda? – kérdeztem vissza, miután felálltunk az asztaltól.
- Ne higgy neki! Csak be akar csapni. – fogta meg a karomat.
- Oké, ha te így, akkor én is. – bólintott Lexi. – Akkor itt mondom el.
- De mit? – kérdeztem egyre idegesebben.
- Meghallottam, ahogy Eric telefonált. Mondd csak, ki az az Isabel? – nézett rám Lexi. Eric a fejét csóválta és várta hátha történik valami csoda, ami megállítja a lányt a mesélésben.
- Az egyik barátnőm, miért? – érdeklődtem.
- Nos, Eric tegnap délelőtt vele csalt meg. Lefeküdtek. – jelentette ki. A szívemet és a lelkemet eddig is csak egy hajszál tartotta a teljes összeomlástól, de most ez a szál is elszakadt. A szám tátva maradt, nem tudtam mit mondhatnék. Nagypapa szintén szótlanul figyelt, de egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Szerintem azt várta mikor sírom el magam megint.
- Ugye nem hiszed el? – ugrott fel a székről Eric. – Ugye nem hiszed el? – ismételte.
- Sajnos, elhiszem. Tudod, Lexi soha nem hazudna nekem… De hogy lehettél ilyen… – néztem végig rajta. – Nem akarlak itt látni. – szaladtam el a szobámba.
- De Jedda, meg tudom magyarázni! – kiabált utánam.
- Köszönjük, de azt hiszem, erre nem vagyunk kíváncsiak! – mondta papa és utánam jött.
- Hallottad! Menj! – utasított Lexi.
- Miért mondtad el neki? Te kis ribanc! – támadt rá a fiú.
- Ribanc? Nem mondanám. Tudod, én nem fekszem össze mindenkivel, nem úgy, mint egyesek. – nézett végig Ericen. – Most menj!
- Jedda! – hallottam meg megint a hangját.
- Nem vagyok rád kíváncsi! – jöttem ki a szobámból. – Menj el!
- De… – szólt közbe.
- Nincs de, nincs magyarázat.
- De te ezt nem érted! – mutogatott a kezével.
- Mit nem értek? Azt, hogy lefeküdtél egy állítólagos barátnőmmel? Csodálatosak vagytok mindketten, gratulálok! Rá se vagyok kíváncsi megmondhatod neki nyugodtan. És azoknak is, akik régen azt mondták, ha baj van, számíthatok rájuk. Persze… Hát rohadtul nem! Le se szarnak! Nekem nincs szükségem ilyen emberekre, köszönöm! Szóval nem kell semmit mondanod, mehetsz nyugodtan, az ajtó ott van!
Dühösen megrázta a fejét, felkapta a táskáját a kanapéról, a cipőjét a földről és a kabátját csak a kezébe nyomta, majd elviharzott.
- Ezt most már komolyan nem hiszem el! – zokogtam. – Mindenki itt hagy? Először a szüleim, aztán a barátaim, aztán Eric.
- Lexi, a család és én még itt vagyunk. – simogatta a hátamat papa, hogy megnyugodhassak. Persze, ezzel semmit nem ért el, de jól esett, hogy ő legalább tényleg törődik velem.
- És minket senki nem szakíthat el egymástól. – ölelt meg Lexi. – Nem szabad az ilyen emberekkel foglalkozni, mint Eric és ezek az úgynevezett barátok. Ők nem érdemelnek meg egy ilyen csodás természetű embert, mint te.
- Köszönöm Lexi, ha te nem vagy, lehet, hogy meg se tudom, hogy megcsalt az a szemétláda.
- Ugyan már, hisz mire vannak az igaz barátok? – mosolygott rám. – Megoldunk mindent!
2 megjegyzés:
Szia!
Nagyon szerettem az előző történetedet is, és most ez is nagyon tetszik. :)
Sajnálom szegény lányt, mert nem elég az ami a családjával történt, még a barátjától is, aki állítólag szereti, ezt kapja... Örülök, hogy Lexi ott volt, lehet most sok egyszerre ez a rossz, de még mindig jobb ilyenkor megtudni, mint majd akkor mikor már kicsit jobban lesz.
Nagyon kíváncsi vagyok hogyan fog folytatódni a történet, kik fognak még feltűnni és hogyan fog boldogulni Jedda ezek után. :)
Csak így tovább! :) És kíváncsian várom a folytatást!
Üdv, Andika
Szia.
Köszönöm szépen, hogy olvasol és, hogy írtál is. :)♥
Ma felteszem a következő fejezetet. :)
Megjegyzés küldése