2. fejezet - Emlékek és szeretet

Sziasztok. Nem terveztem ilyen hamar feltenni a következő részt, de mivel egy nagyon jó barátnőmnek ma szülinapja van... ;) Nagyon, nagyon, nagyon Sok Boldog Szülinapot Mercii! ♥

2. fejezet

Emlékek és szeretet

Mindig is féltem egyedül lenni. Sose mentem el egyedül a boltba. Sose szerettem végig sétálni az utcán más nélkül. Kellett a zene vagy Bruno, hogy ne legyek magányos. Erre mit ad Isten, most úgy tűnik, egyedül kell folytatnom az életemet húsz évesen. Nem lesz, aki eltartson. Nem lesz, aki vigyázzon rám és megtiltson nekem dolgokat. Önmagamnak kell ellátni magam és meghozni a fontos döntéseket, amelyek változtathatnak az életemen. Ezentúl nem lesz az, hogy azt csinálom, amit anya mond, mert már nincs anya. Azt kell tennem, amit a szívem és az eszem diktál, és egyedül kell csinálnom. Ez megrémiszt. Félek!

Reggel hétkor arra ébredtem, hogy a szemem irtózatos mód fáj. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a sok sírástól történt mindez. Kimásztam az ágyból és a fürdőben megmostam az arcom. Értetlenül figyeltem magam tükörben. Nem fogtam fel, hogy az, ami tegnap volt tényleg megtörténhetett. Nem akartam elhinni. Újra elsírtam magam. Azonnal szükségem volt valakire, így a barátomat hívtam fel, akivel napokkal ezelőtt voltunk négy hónaposak.

- Halló? – szólt a telefonba Eric álmosan.

- Szia. Át tudnál jönni? Szükségem van rád. – szedtem össze magam néhány pillanatra, hogy ne csak a szipogásomat hallja.

- Kicsim, még fél nyolc sincs. Ne viccelj velem. Most feküdtem le egy órája, a haverokkal sokáig elnyúlt a filmezés. – nevetett fel. – Majd délután átmegyek, kitartás! Szeretlek. – és válasz nélkül kinyomta a telefont.

- Kösz. Én is szeretlek. – hajítottam a mobilt a kanapéra. – Én ezt nem bírom. – sírtam fel hangosan és lehanyatlottam a padlóra. Bruno odasétált mellém és a jobb első mancsát a kézfejemre tette. Nem volt erőm felkelni onnan, ott térdeltem addig, amíg meg nem szólalt a csengő. Erőt vettem magamon és az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt. Papa állt ott egy bőrönddel és ugyancsak kisírt szemekkel. – Papa! – bújtam hozzá, miután beengedtem.

- Hogy vagy kincsem? – kérdezte és megsimította a hajamat.

- Borzalmasan. – sírtam tovább. – Ez kibírhatatlan. Mondd, hogy csak álmodtam! – kiáltottam fel.

- Csss! – húzott magához. – Minden rendbe jön, ne aggódj! – puszilta meg a homlokom. – Jaj, míg eszemben van. – nyúlt a táskájába és egy borítékot húzott elő. – Nagyanyád küldi. – nyújtotta át.

- Mi ez? – pislogtam rá és megtöröltem a szemeimet. Kinyitottam a borítékot, amiben egy rövid levél volt és némi pénz. Kivettem mindkettőt és csak ekkor láttam meg, hogy nem is kevés. – Ez rengeteg. Ebből legalább három hónapig meg tudnék élni. Nem fogadhatom el. – nyújtottam vissza papának.

- Nem! Ez a tiéd! – tolta vissza a kezemet.

- Anyáék nem akarnák, hogy elfogadjam.

- Ahogy anyádék azt sem akarnák, hogy a zsebpénzedből és a tanulásodra félretett pénzből élj meg… Amúgy is, a temetés sokba fog kerülni. – tette hozzá halkan. Újra felsírtam.

- Miért kellett elmenniük? Miért nem tudtak velem maradni? – bújtam a biztonságot jelentő nagyapai karok közé.

- Ne rágódj ezen! Túl kell lépned! Nem szabad egy percig se a mélybe zuhannod, mert utána nem lesz kiút, érted? – simította meg az arcomat. – Nem szabad!

- De mégis hogyan élhetném ezt túl? És miért kell sietni azzal, hogy túllépjek rajta? Még csak tegnap történt, fel se fogtam.

- Sírhatsz és gyászolhatsz, nem azt mondom, hogy ne tedd. Csak nem akarom, hogy abba a hibába ess, amibe anno’ a húgom. Tudod, hogy az én édesapám is meghalt. – magyarázta, mire bólintottam. – Anya hamar túltette magát, mert tudta, hogy apa beteg és nem sok ideje van hátra. A húgom viszont nem volt képes feldolgozni. Hónapokig sírt és nem mozdult ki a házból. Szörnyen nézett ki. Én már erős voltam, de ő nem tudta ezt megtenni. Addig marcangolta magát, amíg beteg nem lett és kórházba nem került. Csak akkor értette meg, hogy attól, mert apa elment még nem kell neki is elmennie. Ezért is mondom azt, hogy ne ess te is az ő hibájába! Még fiatal vagy, előtted az egész élet és én tudom, hogy kis idő után már otthonosan fogsz mozogni a szüleid nélkül is!

- De ez olyan… – sóhajtottam. – Olyan, mintha el kéne őket felejtenem örökre és úgy élni, mintha nem is lettek volna soha. Nem akarom ezt.

- Mindig veled lesznek. Az emlékeidben és a szívedben örökre élni fognak. Jegyezd meg, hogy ez a két dolog van csak a világon, amit senki, soha nem vehet el tőled: az emlékeid és a szeretet!

- Ígérem, hogy nem fogom elfelejteni. – nyomtam egy puszit az arcára és letöröltem a könnyeimet. – Most azt hiszem, letusolok.

- Menj csak, addig főzök teát és összedobok valami reggelit.

- Nem vagyok éhes. – ráztam meg a fejemet.

- Most nem az a lényeg, hogy a szíved mit mond, hanem az, amit az eszed. És az eszed azt mondja enned kell, hogy ne legyél rosszul.

- Igaz. – sóhajtottam és elindultam a fürdő felé. Levetkőztem és csak folyattam magamra a vizet perceken keresztül. Nem tudtam egy pillanatra se gondtalanná válni, papa gondolatati és a szüleim jártak a fejemben. Végül rávettem magam, hogy ténylegesen lezuhanyozzak. Felvettem egy melegítőalsót és egy pólót, így mentem vissza papához és Brunohoz. Papa épp a konyhában készítette el a közös kedvenc reggelinket, a sonkás omlettet, amit csak ő tud olyan finoman csinálni. Az illat körbe járta az egész házat. Leültem a pulthoz és megsimogattam Brunot. Kicsit nyugodtabb voltam, de tudtam, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani.

A telefonom megszólalt. A kijelzőn a legjobb barátnőm neve villogott, aki még nem tudott a történtekről.

- Szia, Lexi. – szóltam a telefonba.

- Jedda, drága! Mi baj? Sírtál? – kérdezte idegesen. Nem hiába volt a legjobb barátnőm, rögtön tudta, ha baj van.

- Nem is tudod mekkora baj. – sírtam fel megint.

- Mi történt?

- A szüleim…

- Te jó ég, szívem, mi van velük? Mondd!

- Lezuhant és felgyulladt a gépük tegnap.

- Jézusistenem. – döbbent meg. A hangján hallottam, hogy ő is a sírás határán van. – Odautazok hozzád rögtön, nem hagylak magad.

- Papa már itt van. – mondtam, de mintha meg se hallotta volna.

- A francba! Holnap nem tudok menni, mert lesz egy rohadt fotózásom, amit már hónapok óta halasztgatnak. Oh, hogy az a… – dühöngött. – A fotózás után megyek hozzád.

- Nem kell sietned, a munkád fontos.

- Nem érdekel a munkám, ha a legjobb barátnőmmel ilyen dolog történt.

- Imádlak drága.

- Kitartás kicsi lány, holnap után már ott leszek veled!

- Köszönöm. Nem tudod, mennyire jól esik, hogy ennyire törődsz velem.

- Hasonló helyzetben te is ezt tennéd.

- Így van, de ne legyen hasonló helyzet. Nem akarom, hogy átéld, mert ez borzalmas. Még mindig nem fogtam fel. – szipogtam. – De most megyek, mert kész a reggeli. Szeretlek nagyon.

- Jajj drágám. Egyél nekem, nem akarom, hogy rosszul legyél! Majd még hívlak. Imádlak. – bontotta a vonalat.

Papa megterített és kiszedte az omlettet, de alig sikerült lenyomnom a torkomon. Már az első falatoknál úgy éreztem, hogy visszakívánkoznak. Három pohár vízzel végül legyőztem az ételt. Leültem a nappaliban lévő szőnyegre Bruno mellé. Simogattam és közben gondolkodtam. Lexi is eszembe jutott.

Négy éve ismertem meg az interneten. Összebarátkoztunk, felvettük egymást msn-re és hamarosan legjobb barátok lettünk. Ő az ausztriai Salzburgban lakik, úgyhogy ritkán tudunk találkozni. De az iskolai szünetekben mindig szakítunk erre időt. Volt, hogy ő látogatott el hozzánk és néhányszor én is elutaztam hozzájuk. A német tudásomat sikerült tökéletesre csiszolnom mellette és az ő norvég ismerete is lassan egy vérbeli norvégét súrolták. Lexi három évvel idősebb nálam, augusztusban ünnepelte huszonharmadik születésnapját. Közgazdasági főiskolára jár, de mellette modellkedik is. Tipikusan örökmozgó típus, nyáron és van, hogy hétköznap délután is dolgozott, még hozzá nem is akárhol. A Hangar-7 nevű komplexum egyik éttermében pincér – és mindenes –, ahol sok híres emberrel találkozhatott, hiszen a hangár sosem üres, mindig rendeznek valami műsort és a sportrajongók is gyakran látogatják.

Sokat jelent nekem Lexi. Amióta megismertem rengeteget törődik velem, akármi bajom van, mindig ő gyógyítja meg a lelkemet. Büszkén mondhatom, hogy ő az egyetlen igaz és legjobb barátom.

Míg papa kipakolt a vendégszobába, én a szüleim szobájában nézegettem a régi családi albumban a képeket. Jó volt újra élni a gyerekorri pillanataimat és velük „lenni”. Nagyapának igaza van: az emlékeket és a szeretetet senki nem veheti el tőlünk. A fotók láttán persze megint sírtam. A szemeim már olyan vörösök voltak, mint még soha. Fájtak is, de a szívem és a lelkem még jobban. Csak vártam, hogy a fájdalom mikor fog alább hagyni, de az a pillanat még messze volt.