Sziasztok. Gondoltam felrakom a legutolsó részt... :) De! Legelőször is nagyon köszönöm minden kedves olvasónak, aki mind a hetvenhárom rész alatt velem volt és köszönöm mindenkinek, aki megszánt engem pár sorral az elmúlt néhány hónapban. :) Az utolsó rész kivételes és különleges is, hiszen ez az egyetlen, mely Sebastian szemszögéből íródott... de többet nem mondanék róla, tessék elolvasni! :)
Tisztában vagyok vele, hogy sokat kell még fejlődnöm minden téren, de szívesen fogadok véleményeket (mind pozitívat, mind negatívat) az utolsó részről és az egész történetről is. Ezzel is segítenétek eligazodni nekem ebben a bonyolult és sok ötletet tartogató fantáziabirodalomban. :)
Remélem a következő történet közben is számíthatok rátok. :) Puszillak titeket.♥
Sebastian szemszögéből
Nem tudtam, miért akart máris búcsúzkodni, hiszen még olyan fiatal. Miért akar egy boldog világból máris elmenni? Miért akar egyedül hagyni? És miért nem akarja elfogadni, hogy neki itt még helye van? Ezek a gondolatok mind megfordultak az ő fejében is, láttam rajta. Ekkor értettem meg és ekkor kaptam választ a kérdésekre. Nem akart elmenni, nem akart egyedül hagyni, tudta, hogy van helye itt, csak nem tudott ellene tenni. Az ereje elhagyta, akármennyire is próbálkozott. Érezte, hogy már nem bírja, ezért kezdett búcsúzkodni.
A könnyeim még nagyobb utat törtek maguknak, már alig láttam tőlük. Csak fogtam a kezét és próbáltam kicsikarni magamból egy mosolyt, hogy ne aggódjon, és majd én megvédem. De hogyan? Hogyan tudnám megvédeni őt a fájdalomtól? A szavak és az érintések itt már nem segítenek.
-Nagyon szeretlek!-suttogtam és megpusziltam a kezeit, majd elkezdtem simogatni.
-Seb…-próbálta kicsikarni magából a szavakat.
-Ne erőlködj, még pihenned kell!-mosolyogtam.
-Örökké szeretni foglak!-mondta ki alig érthetően, de én teljesen értettem. A gyönyörű gesztenyebarna szemei lecsukódtak és a gépek idegesítő hangon kezdtek el zörögni. A hang nem a fülemet, hanem a szívemet zavarta. Elengedtem a kezét és ordítva rohantam ki a folyosóra segítségért. Két orvos és két nővér is beszaladt a szobába és az életmentő készüléket kapták a kezükbe.
Talán még nem késő. Az nem lehet, hogy elkéstünk. Nem hagyhat itt.
Tétlenül álltam az ajtóban és csak figyeltem őket. A könnyeimtől nem láttam semmit. És mivel segíteni sehogy sem tudtam az emlékek futottak át az agyamon.
A megismerkedés; a beszélgetések; az, amikor beállított hozzám tavaly egy halom bőrönddel; az első csókunk a próbafülkében; a folyamatos érzelemváltozásai… A szüleimnek való bemutatás; a közös bulik; a hatalmas nagy mosolya; a gyönyörű szemei, amikkel nap, mint nap rám nézett; a hülyébbnél hülyébb mondatai; a versenyhétvégéken való támogatása; az első… igen, AZ!; az utolsó csók; az utolsó mosolya; az utolsó együtt töltött éjszaka, amikor boldogan nevettünk és nem tudtam, hogy másnap reggel mi vár rám.
A könnyeimmel továbbra sem bírtam. Az ajtónak támaszkodva sírtam, mint egy hároméves kisgyerek, aki először lép be az óvodába és fél az újtól. Féltem, hogy mi lesz velem, ha végleg elveszítem Őt…
Az egyik nővér zökkentett vissza a valóságba:
-Kérjük fáradjon ki a kórteremből.-nyitotta ki az ajtót.
-Itt akarok maradni.
-Elhiszem, uram, de kérem!-és ebben a pillanatban óvatosan kitolt a kórteremből.
-Vele akarok maradni.-pillantottam be az ajtón lévő kisablakon. Még mindig újraéleszteni próbálták.-Ugye rendbe jön?
-Mi mindent megteszünk.-simította meg a vállam és visszament. Nem tudtam mást tenni csak tovább sírtam. Néhány másodperccel később megjelent azaz ember a folyosón, akiről tudtam, hogy igaz barátom. Tudta, mikor kell jönnie.
-Seb.-szólalt meg aggódva, amikor meglátott. Beletúrtam a hajamba és megráztam a fejemet.-Seb.-szólt újra és éreztem a hangján, hogy ő is mindjárt elsírja magát. Szorosan megölelt.-Hogy van?-kérdezte.
-Beszéltem vele, azt hittem végre jól lesz, aztán… becsukta a szemeit és…-mutattam az ajtóra.
-Éreztem, hogy van valami.-túrt a hajába és benézett a kis ablakon.-Istenem.-jelentek meg az első könnyek az ő szemében is.-Borzalmas őt így látni. Mindig olyan életvidám volt, most meg…
-Kimi, én meg fogok őrülni, ha …
-Nincs ha! Riya nem fog… nem fog… meghalni. Ilyen nem lesz! Még nem! Majd 100 év múlva, de nem most, érted?
-De nézd meg…-ekkor megláttam, hogy az orvosok és a nővérek megindultak az ajtó felé. Arrébb álltunk, de alig kaptam levegőt. Megálltunk Kimivel egymás mellett és egyszerre kérdeztük:
-Hogy van?
-Amit tehettünk, azt megtettük…-a szívem egy pillanatra megállt és tátott szájjal vártam a mondat folytatását.-…és úgy tűnik sikerrel.-közölték egy apró mosollyal az arcukon.-Nehéz volt, de sikerült.
-És most nincs kómában, ugye?-kérdezte Kimi aggódva.
-Nincs, de sok-sok pihenésre van szükségre.
-Bemehetek hozzá?-kérdeztem, miközben folyton az ablakon át kukucskáltam, nem bírtam magammal.-Kérem! Szükségem van rá, és neki is rám.
-Jól van, menjenek, de csak halkan, nehogy felébredjen.-mosolygott az egyik orvos.
-Köszönöm.-szorítottam meg a kezét és máris bent voltam.
-És teljesen fel fog épülni, ugye?-kérdezte a finn.
-Úgy tűnik igen. Annak ellenére, ami most történt az állapota máris sokkal jobb, mint tegnap. A szíve már egyenletesen ver. De még sok vizsgálat van hátra.
-És leghamarabb mikor jöhet haza?
-Ezt nagyon nehéz most megjósolni. Ha semmilyen komplikáció nem lép fel, akkor két, maximum három hét.
-Rendben, köszönjük.-vágta rá Kimi és ő is bejött.
-Ilyet többet ne csinálj.-simogattam a kezét óvatosan.
-Kicsilány.-jött oda Kimi is és ő a másik kezét kezdte simogatni.-Nagyon ránk ijesztettél.-puszilta meg a kézfejét. Néhány percig csendben ültünk, aztán Kimi az ablakhoz sétált és megnézte a várost.
-Jenni merre van?
-El kellett mennie Finnországra egy szépségversenyre zsűrizni. Nem akart, de mondtam, hogy menjen nyugodtan… Kiderült miért akart elmenni Riya?
-Ki.-válaszoltam tömören és odasétáltam mellé. Az arcán láttam a kíváncsi tekintetet, de nem akartam neki elmondani, inkább előkerestem Riya naplóját és kinyitottam hátul. Tudtam, hogy Riya őt is beavatná így, hogy már én is tudom.
-Hogy ez a Mark mekkora egy szemét, köcsög fajzat.-szitkozódott finnül, aztán egyet visszalapozott a kedvesem naplójában és a szája másodperceken belül tátva maradt.
-Mi az?-kaptam ki a kezéből a kiskönyvet, de ő hamarabb választ adott.
-Riya leírta, hogy megtudta Marktól, hogy ő okozta a kisebb baleseteidet az első Pirelli teszteken Abu Dhabiban, a bajnokság után. Nem hiszem el, hogy ez a hitvány alak még erre is képes volt.-kikapta a kezemből a naplót, felvette a kabátját.
-Hova mész?-kérdeztem idegesen.
-Seb, a rendőrségre! Nem hagyom, hogy a legjobb barátom és barátnőm életét tönkretegye ez a mocsok. Először a rendőrségre, aztán az FIA székhelyére. Elintézem, hogy börtönbe jusson és hosszú távon ne versenyezhessen.-rohant ki a kórteremből.
Mindig is szerettem a hirtelen felindulásait, de ez tetszett a legjobban. Jól jön egy ilyen barát, mint ő. Most egy gondot is levesz a vállamról és teljes mértékben Riyára tudok koncentrálni…
Két hét múlva…
-Minden megvan kicsim?-kérdeztem, miközben az ajtóban álltam.
-Persze szívem, csak menjünk már. Unom ezt a helyet!-mosolygott.-Szeretlek.-nézett rám.
-Én még annál is jobban.-csókoltam meg és előre engedtem az ajtón. Lent a bejáratnál már Kimi várt minket az autójával, bepakoltuk a bőröndöket és elindultunk haza.
Két hét alatt Riya teljesen felépült – illetve még mindig sok pihenésre volt szüksége, de hazaengedték. A balesetére már csak egy kis heg emlékeztetett a bal felkarján.
A kórházi léte alatt rengetegen meglátogatták, talán ez is segített neki a gyors felépülésben - bent volt a családja, az én családom és a komplett mezőny is. Még Fernando is tiszteletét tette, aki bocsánatot kért mindenért, amit elkövetett - ezzel nekem is bizonyította, hogy elfogadta, hogy együtt vagyunk Riyával.
Kiminek lehettünk a leghálásabbak, hiszen elintézte, hogy Webber jó pár évig ne versenyezhessen és szerzett neki néhány rendőrségi tárgyalást is.
Ami miatt viszont kicsit szomorúk voltunk, az a baba volt. Sajnos nem élte túl a megpróbáltatásokat, de erre lehetett számítani, így próbáltuk nem bele élni magunkat. Most pedig megint legjobb barátomat, Kimit kell szóbahoznom, aki megint kicsit vidámabbá tett minket ezek után: Skacok, semmi baj! Ha rajtatok múlik, szerintem hamar meglesz a kicsi Riya vagy kicsi Sebi.
Most izgatottan várjuk a 2011-es idényt - illetve az első teszteket - és az új csapattársamat, Jaimet, aki a Toro Rossotól jön át a nagycsapathoz, hozzánk a Red Bullhoz.
Én pedig készen állok arra, hogy újra szembe szálljak a többiekkel és megint én lehessek az, aki megnyeri a világbajnokságot.
De novemberig még sok izgalom vár ránk, amiből talán megint egy könyvet lehetne írni, de azt a történetet majd más fogja megírni…
