66. rész - Abu Dhabi, az álom megvalósulása

Úgy döntöttem felrakom a következő részt, hogy még este legyen mit olvasnotok! :) Ezt a dolgot nem tudtam leírni egy szimpla, rövid, egyszerű részben leírni, kellett, hogy jobban részletezhessek dolgokat. Emellett ez az első és utolsó rész, aminek címe van. Nem hiába. :) Nem tudom sikerült-e átadnom azt, amit adott esetben Riya és a csapat érezhetett, remélem igen. :) És köszönöm Martina 9-nek az előző részhez a kommentet.:)♥ Jó éjt mindenkinek és holnap hajrá Sebi! ;)♥

Szerdán reggel érkeztünk meg Abu Dhabiba és egy fantasztikus szállodában szálltunk meg. Az egész mezőnyön érezhető volt, hogy ez az utolsó. A kiscsapatok nyugodtan várták a vasárnapi futamot és csak örültek annak, hogy sikeresen be tudták fejezni első évüket a Forma 1-ben. A középmezőny csapatai csak amiatt idegeskedhettek, hogy a konstruktőri bajnokságban a lehető legjobb eredményt érjék el. A Red Bull, a Ferrari és a McLaren feszülten, izgatottan készültek az utolsó megmérettetésre. Még négy pilótának volt esélye, hogy megszerezze a címet – ilyen a Forma 1 történetében még soha sem fordult elő.

Az edzéseken és az időmérőn is érezhető volt, hogy ez a négy pilóta már csak a győzelemre megy. Felváltva futották a gyors köröket, de pole pozíciót mégis az én szerelmes németem szerezte meg a csapat nagy örömére. A második hely Lewisé, a harmadik pedig Fernandoé lett.

Vasárnap reggel már hatkor felébredtem, egyszerűen kipattant a szemem, pedig se a Nap nem sütött be, se Tommi nem csinált semmi zajkeltőt. Nem tudtam tovább aludni. Felültem az ágyban és a fejemet a falnak döntöttem. Nagyot sóhajtottam és csak az esti futamon járt az eszem. Arra is gondoltam, hogy Sebastian vajon alszik-e még. Teljes higgadtságra volt szüksége – ezért is aludt éjjel egyedül. Vegyes érzelmek uralkodtak bennem az ébredés után. Ideges voltam, de nem annyira, mint szoktam, valamiféle nyugodtság is volt bennem, de emellett majd meg zavarodtam, hogy még csak reggel volt.

Minden percben ránéztem az órára, de még csak félhét volt. Tommi még mindig aludt, ő biztos nyugodtabb, mint én. Nem tudtam mit kezdjek magammal, ezért elkezdtem olvasni a könyvemet, amit magammal vittem. Valami szerelmes regény volt, de a cselekményére nem igazán tudtam figyelni, mégis eltöltöttem vele két órát.

Kilenc körül Tommi is kezdett ébredezni. Rögtön észrevette, hogy már nem alszok, mert még mindig az ágyon ültem.

-Te már fent?-kérdezte kómásan.

-Szerinted?-nevettem fel.

-Hülye kérdés volt.-vigyorgott és ő is felült.-Mit érzel?

-Nem akarok az érzéseimre bocsátkozni. Tudom, hogy legtöbbször bejön, de most nem ez a fontos. Majd, ha úgy lesz, ahogy érzem, elmondom.-válaszoltam.-Szerinted ő még alszik?

-Nem tudom, de jobban örülnék neki. Nem szeretném, hogy estig idegeskedjen. Inkább aludjon délig vagy tovább, csak ne idegeskedjen.

-Igen.-sóhajtottam fel.-Elég, ha én tiszta ideg leszek a futam közben.

Letusoltam, felöltöztem, aztán Tommi is hasonlóképpen tett, így lemehettünk reggelizni. Néhány asztalnál ültek, az egyiknél Seb is ott volt. Egyedül ült a legeldugottabb asztalnál. Rögtön ránk pillantott, összenéztünk és rámosolyogtam. Nem akartam odamenni, nem akartam megzavarni őt semmiben, nem tudtam, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne. Intett, hogy menjek oda. Odasétáltam hozzá, megcsókoltuk egymást, majd ő is elmosolyodott, megsimította az arcom és folytatta a reggelijét. Végig simítottam a haját és a nyakát egy utolsó csókot nyomtam a nyakára és visszamentem Tommihoz.

A délelőtt olyan lassan telt, mint még soha. Minden egyes perc kínszenvedés volt. Tommival csak délután mentünk ki a pályára, ahol már egyre több ember volt. A csapatok már a futamra szükséges dolgokat pakolták kéz közelbe. Néhány pilóta a paddockban sétált, de voltak olyanok is, akik még körbementek a pályán – ki biciklivel, ki sétálva. Sebastian a pihenőjében koncentrált, senki sem zavarta meg. A csapat többi tagja a büfében beszélgetett. De nem volt meg az a szokványos laza, futam előtti hangulat. Mindenkin érezhető volt a feszültség, de ezt a legtöbb ember leplezte, hogy a többieket ne idegesítse tovább.

Hat órakor már mindenki a helyén volt – egy óra múlva már kezdés volt. A rajtrácson is egyre több lett az autó és a fotós is.

Norbert velem volt a boxban, míg Fabi a motorhome-ban várta a rajtot a büfésekkel. Fab saját maga döntött arról, hol szeretné megnézni bátyja egyik legizgalmasabb futamát. Láttam rajta, hogy még nálam is idegesebb kicsit, így talán az volt a legjobb, ha mi ketten – a két legidegesebb ember – nem egy helyen nézi meg a versenyt. Norbert kicsit nyugodtabb volt, de végig csak a falhoz támaszkodva állt. Néhány emberrel váltott pár szót, de ő se vitte túlzásba a kommunikációt, ahogy én sem.

Sétáltam egyet a paddockban és összefutottam Lewis-szal, aki épp a McLaren motorhome-jából lépett ki, felöltözve, teljes harci szerelésben.

-Szia.-köszönt mosolyogva.

-Szia.-mosolyogtam rá, de nem volt igazi a mosolyom, hiszen tiszta ideg voltam.

-Izgulsz?-simította meg a hátam, mire bólintottam.-És ő?

-Biztosan. Egész nap egyedül volt és koncentrált.

-Helyes, ugyanis nem fogom kímélni.-vigyorgott, mire oldalba böktem.-Nyugi, nem fogok őrültséget csinálni.

-Tudod, drága, hogy neked is mindennél jobban örülnék, de…

-A párod. Értem én csajszi, ne aggódj! De azért nekem is szurkolj!

-Abban biztos lehetsz, hogy szurkolok Neked is!-öleltem meg.-Na, menj, készülődj, bajnok!-nyomtam egy puszit az arcára.-És vigyázzatok egymásra a rajtnál!

-Nyugi csajszi.-mosolygott és tovább ment.

Én is visszamentem a boxba, ahol Seb éppen a cipőjét igazgatta, már indult volna ki a rajtrácsra. Rám nézett, de megint nem szólt semmit, odalépett hozzám, átkarolta a derekam és egy csókot nyomott az ajkaimra, majd elhagyta az istállót és Rockyval a rajtrács felé vették útjukat. Nem kívántam neki szerencsét, nem mondtam neki, hogy szeretem, nem mondtam neki, hogy szurkolok. Mind felesleges dolog volt abban a pillanatban, mert mindent tudott. Nem akartam még jobban idegesíteni, de abból, ahogyan ránéztem biztos rájött, hogy mennyire túl akarok lenni már azon a másfél órás versenyen.

Egyre jobban közeledett a hét óra. A felvezető kör is elkezdődött, mindenki – kivétel nélkül – beszaladt a boxokba vagy valahogy monitor közelbe került. Adrian Newey és Christian Horner értek be utoljára hozzánk. Én Tommi és Rocky közt állva vártam a rajtot. A kezeimből szinte már ömlött a víz, úgy izgultam. A piros lámpák kigyulladtak, fújtam egy nagyot és addigra ki is aludtak. Abban a pillanatban elindultak. Seb jól jött el, de az első kanyar nagyon szoros volt Lewis-szal. De vigyáztak egymásra. Seb elöl haladt, mögötte Lewis, őt követte Jenson, Fernando, Mark és Felipe. A rajt után Christian és a többi fontos ember a pitwallhoz rohantak és onnan követték tovább az eseményeket.

Schumacher és Liuzzi kisebb balesetet szenvedett, így rögtön behívták a Safety Cart, mely néhány körön keresztül Sebastian előtt autózott. A biztonsági autó bent léte alatt sokan bejöttek a boxba kerékcserére – akkor még nem is sejtettük, hogy ez nekünk mennyire jól jöhet. Az új rajtot követően a sorrend nem változott, még mindig a párom vezette a versenyt.

A versenytáv fele körül jött be Sebastian kerékcserére, és miután mindenki túlesett a kötelező gumicserén továbbra is ő volt az első helyen. Fernando beragadt Vitaly mögé, aki a verseny végén hatodik lett.

Sebastian mindvégig kontrolálta a versenyt és én végig tudtam, hogy meglesz ez a világbajnoki cím, de nem akartam megint a megérzéseimre bízni magam, inkább minden kört végigizgultam. Az utolsó öt kör maga a pokol volt számomra, minden másodperc évezrednek tűnt. Tommi megfogta a kezem, hogy kicsit nyugodtabb legyek, de ez sem segített. Christian lába szokás szerint járt – de vagy 120 km/h-val –, Adrian pedig egy fél pillanatra sem vette le a tekintetét a képernyőről. Rocky egyszer hátrapillantott, amikor nem Sebit mutatták és maga felé intett. Rögtön rájöttem, hogy azt akarja, menjek oda hozzá. Odafutottam, hogy addig se maradjak le semmiről:

-Már csak négy kör.-mondta halkan a francia mérnök. Ekkor Seb beleszólt a rádióba, hogy ha valami adatot akar közölni a csapat, akkor azt a táblákon tegye, ne a rádión keresztül, mert azt nem hallja. Nem csodálom, hogy nem hallotta, ugyanis kikapcsoltuk az utolsó körökre, hogy ne kérdezősködjön, csak csinálja végig. Megálltam Rocky széke mellett és a jobb kezemet a vállára raktam.-Három kör.-suttogta.

-Meglesz.-súgtam magam elé. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Éreztem, hogy a szemeimben megjelennek az első könnycseppek. Még semmit nem tudtunk, még nem volt biztos, hogy bajnok lesz, de hihetetlen nagy büszkeség öntött el, amikor újra és újra mutatták őt, ahogy a pályán köröz. Sok baja volt az évben az autóval, és elkövetett néhány hibát, és a sírból hozta vissza a nyerései esélyeit.

-Az utolsó jön.-sóhajtott fel Rocky, összenéztem vele és bólintottunk egyet, majd újra a képernyőre tapadtunk. Éreztük, hogy meglesz. Megtette az utolsó kanyarokat és ráfordult a cél egyenesre. Áthajtott a célvonalon és a csapat szerelői már ott integettek neki. A futamgyőzelem biztos volt, de még nem akartunk nagyon örülni, meg akartuk várni, hogy biztos legyen a bajnoki cím is. Harminc idegőrlő másodperc után befutott Nico Rosberg a negyedik helyen és ekkor már biztos volt, hogy Sebastian a világbajnok. Rockyval szorosan megöleltük egymást, majd beleordított a rádióba, aztán Seb sírva közölte a csapat, hogy köszöni, imád mindenkit és nem hiszi el. Nekem se kellett több. Eddig bírtam a könnyeimmel. Ahogy meghallottam Sebastian hangját az én könnyeim is el kezdtek potyogni. Christian is közölte Sebbel, hogy ő a világbajnok, aztán mindenki ölelgetet mindenkit. A dobogó elé mentünk az egész csapattal.

Legelöl álltam a kordonnál, Tommi mögöttem, Rocky mellettem, Norbert pedig néhány méterre jobbra tőlem. Odamenni nem tudtam hozzá, de egymásra nevettünk. Lewis és Jenson után az újdonsült világbajnok, a legfiatalabb legjobb, a szerelmem, Sebastian Vettel is megérkezett. Hatalmas őrjöngés és kiáltozás fogadta, amikor kiszállt az autójából, melynek orrán boldogan ugrált és meg is simogatta azt. A két McLarenes gratulációja után bukósisakban szaladt az egész csapathoz és végig pacsizott mindenkivel. Megölelte az apukáját, aztán odalépett hozzánk és minket is végig ölelgetett. Kicsit arrébb ment, levette a bukósisakot és a balaclavát a fejéről, amit az egyik szerelő kezébe nyomott egy újabb ölelés után. A szemei könnyesek voltak, az arcán pedig hatalmas vigyor volt. Megint odajött hozzánk, amennyire a kordon engedte magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. A két kezemet az arcára raktam.

-Sikerült Sebi! Megcsináltad!-súgtam neki és egy rövid csókot nyomtam a szájára.

-Nélküled nem ment volna.-csókolt meg újra és még egyszer végig ölelte a csapatot. Eszünkbe sem jutott, hogy most lepleztük le magunkat a sajtó előtt, de nem is érdekelt minket. Egyikőnk fejében sem fordult meg, hogy most is titkoljuk, csak a bajnokság lebegett a szemünk előtt, és ez volt most a legfontosabb.

Helmut Markoval ment fel a dobogóra, ahol a himnuszok közben megint elsírta magát – és én is lent. Egyszerre sírtam és nevettem, ilyen se fordult még elő velem. Amikor ránéztem olyan büszke voltam, mint még soha. Büszke voltam arra, hogy az én szerelmem a legjobb és, hogy mindenki tudja ezt... A himnuszok közben folyamatosan a csapatot, az apukáját és engem keresett a tekintetével. Egyszer, amikor rám nézett kacsintott egyet, amitől totál oda voltam. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy rajongó, aki majd meghal attól is, ha a kedvence ránéz – nemhogy rákacsint. A világ legjobb érzése volt látni, hogy milyen boldog. A trófeáját az égbe emelte és egy hatalmas puszit is nyomott rá. Huszonhárom évesen felért a csúcsra és akkor ez volt a legfontosabb!