Puszi.♥
Reggel már hatkor felébredtem. Ez volt az első alkalom, hogy kettős érzelmek uralkodtak bennem azzal kapcsolatban, hogy Sebastian mellettem fekszik. Egyrészt örültem, hogy Hanna már elment – nyilvánvaló, hiszen már reggel volt. Másrészt a pokolba kívántam, hogy ott van, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy olyan emberrel aludjak egy ágyban, aki mondhatjuk úgyis, hogy le se szarta a fejemet. Lementem a konyhába, azt hittem egyedül leszek, de Heike már ott volt.
-Jó reggelt.-mosolygott, majd én is hasonlóképpen köszöntem. Leültem az egyik székre.-Kérsz valamit?
-Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.-mosolyogtam. Néhány percet beszélgettünk szokványos dolgokról.-Van errefele valami park vagy valami ahol lehet futni?-érdeklődtem.-Futni van kedvem.
-Van, az utca végén, eltéveszthetetlen.-vágta rá kedvesen.
-Nem lenne baj, ha elmennék egy kicsit?
-Jajj, dehogyis!-simította meg a kezem.-Nincs szabály, hogy nem mehetsz sehova.-nevetett fel. Felmentem a szobába, felvettem egy melegítő alsót és egy fekete trikót, az mp3 lejátszómat a nadrágom zsebébe csúsztattam, a fülhallgatót a fülembe tettem és már majdnem indulásra készen álltam. Már csak a kedvenc magas szárú tornacipőmet vettem fel, amibe belegyűrtem a nadrágom szárát, hogy ne zavarjon futás közben. Elköszöntem Seb anyukájától és már mentem is. Kényelmes tempóban futottam el a parkig is, amit sikeresen megtaláltam. Szép volt és nyugodt, ahol örömmel folytattam a kocogásomat. Észre se vettem, de már egy órája tettem ezt, máskor sose szoktam ilyen sokáig.
Közben a Vettel ház már ébredezett, Seb is felkelt.
-Anya!-robogott le a lépcsőn.-Hol van Riya?
-Neked is szia!
-Bocsi. Szia, anyu!-ölelte meg szorosan édesanyját.
-Elment futni, de már vagy egy órája.
-Ja, oké.-mondta, majd felment Steph szobájába. A lány éppen akkor kelt fel.
-Beszéltél Riyával?-kérdezte rögtön.
-Elment futni, este meg már aludt.-ült le az ágy szélére.-De min kapta fel a vizet?
-Csak gondolkodj el!
Percek teltek el, de Sebastian még nem nagyon adott válaszokat.
-Tegnap, amikor itt volt Hanna Riyát le se tojtad. Már bocsánat a kifejezésért. Szerinted nem esett neki rosszul? Pláne, hogy a volt barátnőddel voltál lent kettesben.
-De nem történt semmi!
-Na látod! Ez az, amit ő nem tud. Ha visszaért azonnal beszélj vele, mert szerintem idegileg teljesen kivan.
-Igazad van, szemét voltam.-látta be rögtön hibáját.-Inkább elmegyek és megkeresem a parkban. Itt túl sokan vagyunk, hogy nyugodtan tisztázzam vele.
Felpattant az ágyról, a szobájában gyorsan felöltözött. Ő is futáshoz készült, így megfogott egy félliteres ásványvizet és így indult a keresésemre.
Leültem az egyik padra, mert elfáradtam és kicsit gondolkodnom kellett. Kicsit megszédültem, mert még nem is ittam és ettem aznap. Már szinte ájulás közeli pillanatba kerültem, amikor megláttam Sebastiant.
-Seb.-motyogtam és majdnem leestem a padról.
-Kicsim!-futott oda és leült mellém, én pedig azonnal az ölébe dőltem el. A következő pillanatban a homlokomon éreztem a jéghideg vizet, amitől rögtön felébredtem. Nagy levegőt vettem, felültem, Seb pedig azonnal a kezembe nyújtotta az ásványvizes palackot, egy húzásra majdnem megittam az egészet.-Jobban vagy?-simogatta az arcom, mire bólintottam, elmotyogtam egy köszönömöt és elfordítottam a fejem. Csak a tegnapon járt az eszem, az nem érdekelt, hogy az előbb egy pillanatra elájultam. A kínos csendet végül Seb törte meg.-Tudom, hogy mit tettem, illetve mit nem tettem. De egy reggeli mellett megbeszélhetnénk. Van a közelben egy jó hely.
Mivel rettentő éhes voltam és nem akartam megkockáztatni még egy ájulást beleegyeztem a javaslatába. Rövid séta után megérkeztünk arra a helyre, amiről Seb beszélt. Tényleg jó hely volt, egy hangulatos kis kávézó, ahova nem azért jár az ember, hogy kiöltözzön. Így nem éreztük magunkat kínosan, hogy melegítőben mentünk be. Mások is voltak, akik hasonlóan voltak felöltözve, de volt, aki öltönyben a munka előtt ugrott be egy gyors reggelire vagy egy feketére. A legbelső asztalnál foglaltunk helyet. Kértem egy kakaót és egy péksütit, Seb pedig szintén így tett. A tekintetét kerültem, de ő mindig megtalálta az enyémet, ilyenkor gyorsan másfele néztem. Pedig már hiányzott. Előző délután beszéltünk utoljára és végig mellettem aludt, de hiányzott. Hiányzott, hogy a szemébe nézhessek, hogy beszéljek vele, hogy hozzábújjak és, hogy megcsókoljam. Már majdnem beadtam a derekam és áthajoltam az asztalon, hogy megcsókolhassam, amikor a reggelink végén megszólalt.
-Tudom, hogy szemét voltam és hülyén cselekedtem. Sajnálom.-mondta, majd fizetett és elindultunk kifelé.-Én… én nem is tudom miért nem mentem fel hozzád. Nem tudok a mentségemre felhozni semmit sem és nem is próbálkozok azzal, hogy kitaláljak valami magyarázatot.
-Rosszul esett.-szóltam végre én is hozzá, amitől megkönnyebbülten sóhajtott fel. Láttam rajta, hogy arra készült idegileg, hogy nem fogok hozzászólni, de megkönnyítettem a dolgát azzal, hogy én is mondtam valamit.-Nem tudtam mit gondoljak, miért nem jössz fel. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán te meg ő újra… Merthogy sose beszéltél arról, miért szakítottatok és, hogy érzel-e még iránta valamit. És megijedtem, hogy újra látod esetleg előtörnek belőled a régi dolgok…
-Nem!-szögezte le és megsimogatta az arcom.-Teljes szívemből téged szeretlek. Iránta már nem érzek semmit, olyan, mint egy régi iskolatárs.
-Kicsit túlreagáltam.-néztem a földet.
-Nem. Én voltam a hibás ebben, nem Te. Sajnálom.-mondta. A legfontosabb nem az volt, hogy mit mondott, hanem amit a szemeiben láttam és az érintésében éreztem. Azt, hogy szeret, és csak engem, és tényleg sajnálja. Rögtön szorosan hozzábújtam, úgy mintha két hete nem láttam volna.
-Nem akarok többet erről beszélni. És nem haragszom, csak kicsit rosszul érintett. De már nem érdekel, mert beláttad, hogy hibáztál és tudom, hogy szeretsz és én is téged. És tisztában vagyok vele, hogy én is hibás voltam.-úgy hadartam el ezt a néhány mondatot, mint egy ötéves, aki valami rosszat csinált és a szüleinek éppen bevallja.
-Pontosan: szeretjük egymást. És más nem is számít.-mosolygott és megcsókolt.-Egyébként már ő is tudja.
-Ki és mit?-kérdeztem, miközben kézen fogva kezdtünk el sétálni.
-Hanna, azt, hogy együtt vagyunk. Igazából egy csomót meséltem neki rólad.-mondta. Kicsit bűntudatom lett, tudhattam volna, hogy nem az a téma, hogy régen kettesben mit csinálhatnak. De arra azért nem számítottam, hogy Rólam fog a volt barátnőjének mesélni. Megálltam és hozzábújtam.
-Olyan hülye vagyok.-mormogtam a mellkasába.-Kicsit talán féltékeny voltam.
-Tudom, rájöttem.-simogatta a hátam.
-Többször nem fordul elő, ebben biztos vagyok.-magyaráztam neki.-És nem akartam tönkretenni a szülinapod.
-Nem tettél tönkre semmit sem.-mosolygott.-Életem legjobb születésnapja volt, mert Veled tölthettem. És mert kaptam éjfélkor muffint.-vigyorgott és megcsókolt.
-És Hanna mit szólt hozzá?
-Örült, hogy végre nem vagyok egyedül, mert szerinte rám fért, hogy végre legyen valakim.-mosolygott szerelmesen rám.
-De jó, örülök, hogy így gondolja. De ugye a médiának nem fogja elmondani? Mert nem szeretném, ha a sajtósok azért támadnának le téged mindenhol, mert összejöttünk. Azt hiszem elég nagy hír lenne, azok után, hogy februárban leléptem…
-Nem fogja. De szerintem jobb, ha hazamegyünk, mert ha itt ölelgetjük egymást a fél város meg fogja tudni, hogy mi a helyzet és akkor a média is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése