Részlet a következő történetből

Viszont, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül se: most hoztam valamit, remélem örülni fogtok neki. Lejjebb részletek! :)

Mivel hamarosan vége a történetnek és a jelenlegi többség azon a véleményen van, hogy szeretné olvasni a következő sztorimat arra jutottam, hogy beavatlak még Titeket pár dologba. Ez már csak azért is jó, mert így húzhatom az időt Riya és Seb történetében, és a gondolataitokban, hogy mi lehet még az a bizonyos izgalom, ami következni fog. :)

Szóval, az első – és lényegében talán a legfontosabb dolog –, hogy először egy újabb ízig-vérig Forma-1-es, futamról futamra, izgalmak, szerelem, veszekedések, drámák és kibékülések dologra gondoltam… Csak aztán el kezdtem írni és az első fejezet után rájöttem, hogy itt még se a sport fog a főszerepbe kerülni. Sokkal inkább maga az élet és az, hogy a legmélyebb szomorúságból is lehet kiút és az ember nem adhatja fel. És lehet, hogy lerágott csont, de a reményt sose szabad feladni.

Nem fogok egozni vagy hasonlók, mert az nem az én műfajom, de ilyen alaphelyzetű történettel én még személy szerint nem találkoztam.

És jelenleg azon vagyok – amikor időm és ihletem engedi –, hogy ezt a történetet sikerüljön élethűre és a lehető legjobbra, legkomolyabbra varázsolni.

Szerkezetre már régebben kitértem, de azt nem mondtam, hogy minden fejezet elején lesz/van pár sor, ami kötődik az adott részhez. Nem ígérem, hogy mindig valami hiperszuper nagy okosságot fogok megfogalmazni ezekben, de a legfontosabb, hogy próbálkozom és a kedvenc dalszövegeim néhány sora vagy szava sokat segít ebben. :)

És akkor itt lenne az első ilyen szösszenet, mely az első fejezet előtt lesz található. :)

Pontosan emlékszem a hónapra, a napra, az órára, a perce, amikor megtudtam mi történt. Az volt az a dolog, ami végérvényesen is megváltoztatta az életemet De miért kellett várnom arra a pillanatra, hogy szembesüljek a tényekkel? A tényekkel, hogy az élet milyen kegyetlen és, hogy a boldogság tizedmásodperceken belül elmúlhat. Miért nem tudtam már akkor azt mondani, hogy feladom, és inkább nem szenvedek tovább? Miért nem tudta valaki hamarabb felnyitni a szemem, hogy semmi sem tarthat örökre? És miért kell ennyit bajlódnom még hónapokkal később is?