Na jó, én nem bírok magammal. Holnap reggelt akarok!*-*♥ Szóval, ennek örömére ma kaptok még egy részt. :D
Másnap délelőtt Kimi és Jenni, ahogy megígérték át is jöttek. A délelőttöt beszélgetéssel töltöttük, végül rábeszéltük őket, hogy maradjanak ebédre, mert mostanában úgy se nagyon fogunk találkozni. Az idő az előző napival ellentétben nagyon jó volt, igazi napsütéses nyári nap, ezért a fiúk megrohamozták az udvart és tollasozni kezdtek. Addig mi Jennivel a konyhában hoztunk össze egy finom ebédet és legalább ki tudtuk beszélni a két srácot. Bár abban is biztosak voltunk, hogy a fiúk most ugyanazt csinálják, csak minket beszélnek ki. Ez már csak ilyen alap dolgok nálunk.
Egészen este hétig nálunk voltak és nagyon jól szórakoztunk. De Kimi mellett ki az, aki unatkozik? Ha van ilyen, az nem ember! Ez az őrült finn bármire képes. Még hogy Jégember. Be nem áll a szája egy percre sem és folyton röhög valamin – csak a média nem ismeri ezt az oldalát, de nem is baj. Szóval drága ralis barátunk mindig alkot valamit, amin jót tudunk derülni.
Csütörtökön reggel Tommi és Kristina jöttek értünk kocsival, Zürichig autóval mentünk, aztán onnan repülővel Hockenheimig. A Pärmäkoski unokatestvérek ugyan szállodában szálltak meg, de arra a napra tovább utaztak velünk Heppenheimbe. Jó volt megint a Vettel családnál lenni, már teljesen otthonosan mozogtam odabent és teljes jogú családtagnak éreztem magam. Melanie és Josef is ott voltak, így végre őket is megismerhettem. A kapcsolatom velük is jól alakult és a kedvem is nagyszerű volt. Délután Norbert, Seb, Tommi, Kristina és én visszamentünk Hockenheimbe. A lány és a személyi edző a szállodába mentek, mi pedig a reptérre, mert nem soká megérkezett a nagypapám is. Izgatott voltam, hogy újra láthatom, mert már vagy két hónapja nem találkoztam vele. Amikor megpillantottam a terminálban, azonnal elengedtem Seb kezét és hozzá futottam.
-Riya, kis unokám!-mosolyodott el nagypapám és megöleltük egymást.
-De hiányoztál!-pusziltam meg.-Hogy vagy?
-Fáj egy kicsit a derekam, mint mindig, de amúgy jól. És te?-simogatta a hátamat.
-Most, hogy itt vagy már tökéletesen.-öleltem meg újra.-Gyere, bemutatlak Sebastiannak és az apukájának!
Megfogtam az utazó táskáját – amit csak nagy nehezen akart odaadni – és odasétáltunk Sebiékhez. A gyors bemutatkozás után indultunk vissza Heppenheimbe. Heike egy halomnyi házi finomsággal várt minket, amik még az ebédből maradtak. A házban is megtörtént a bemutatkozás és nagy meglepetésünkre kiderült, hogy Josef és az én nagypapám együtt voltak katonák és anno’ nagyon jóban voltak. Csak aztán a sors úgy hozta, hogy Josefet áthelyezték máshova és nem is tudták tartani a kapcsolatot, hiszen akkor még nem volt telefon. Nagyon hamar közös hangra kerültek és a vacsora közben a régi, közös emlékeiket elevenítették fel. Erre mondom én azt, hogy tényleg kicsi a világ.
A következő néhány nap nagyon jó, családias hangulatban telt – mint néhány héttel ezelőtt is. Sebastian és a nagypapám is nagyon jól kijöttek egymással, aminek nagyon örültem. A két „öreg” pedig mindennapra kitalált valami programot. Mindketten letagadhattak volna a korukból vagy negyven évet.
Szerdán Sebbel, Norberttel, Melanieval és Fabival utaztunk Hockenheimbe, ahol megszálltunk abban a szállodában, ahol Kristina és Tommi is. Sebastiannal ketten voltunk egy szobában, ami nagyon jó volt, mert mióta Svájcból haza - vagy hát Németországba – utaztunk alig tudtunk kettesben lenni, és hogy mindenki elférjen Fabival voltunk egy szobában Heppenheimben. Amit végül is nem bántam, mert imádom a kis srácot és az egész családot, csak ami Seb és köztem történt az előző héten még inkább közelebb hozott minket egymáshoz, így sokszor kellett kontrollálni magunkat, hogy ne essünk egymásnak a család szemeláttára.
Azon a héten volt a Német Nagydíj, ahol Sebastian csak a harmadik lett. Tudtam, hogy kicsit szomorú volt emiatt, mert első akart lenni, hiszen a saját országában volt és az egész családja is ott volt. De nem kellett sokáig sajnálni, mert este megvigasztaltam a hotelszobánkban.
Az azt követő hét elég zsúfolt, mert Németország után rögtön utaztunk is Magyarországra – az utolsó helyszínre a nyári szünet előtt. Sok időt nem tudtunk együtt tölteni, mert folyamatosan interjúkat adott, így közben Budapestet jártuk be Kristinával. Alig vártam, hogy végre kiszabaduljunk a fogságból – akarom mondani a médiából - Sebastiannal néhány hétre. De még előttünk állt a Magyar Nagydíj, ami nem úgy sikerült, ahogy azt Seb eltervezte. A sportbírók megbüntették, mert a Safety Car mögött túl nagy helyett hagyott Marknak. Ezzel a büntetéssel csak a harmadik lett.
Azt tudtam, hogy a futam után mérges lesz önmagára és nem lesz kedve semmihez, de nem gondoltam, hogy a kedvünket valaki tovább rontja.
-Beszélhetünk?-kérdezte Fernando a hotel halljában.
-Nem. Gyere Seb, menjünk!-karoltam át a párom hátát. A mezőnyből továbbra is páran tudták, hogy együtt vagyunk, Fernando csak sejtette ezt.
-Riya! Most miért vagy ilyen?-szólt utánam.
-Mert tudok a mocskos tervetekről már hetek óta.-fordultam felé, aztán újra Seb mellett sétáltam a lift felé, ahol már Tommi várt minket. A távolban felfedeztem Markot beszélgetni, aki féltékenykedő tekintettel figyelt minket.
-Hallgass meg!-szólt.
-Miért?-álltam meg vele szembe.
-Mert nem úgy van, ahogy gondolod.
-Hanem hogy?
-Szerintem ne hallgasd meg!-lépett hozzánk Seb.
-Te ebbe ne szólj bele! Nem a te dolgod!-mutogatott Sebnek.
-Nekem is közöm van hozzá.
-Dehogy van!-kiabált rá Fernando. Sebastiant eleve nem jó hangulatába kapta el, így még véresebb csatára számítottam. Jobbnak láttam, ha azonnal lefújom a közelharcot a két fiú között.
-Álljatok le!-szóltam rájuk.-Te itt maradsz velem, te pedig elmondod, amit akarsz.
-Oké.-egyezett bele Seb és átkarolta a derekam. Nando csak ekkor szembesült azzal, hogy együtt vagyunk a némettel.
-Nem! Nem ezzel a barommal akarok beszélni, hanem veled!-bökött Sebire, aztán rám.
-Van normális nevem is.-közölte Sebastian ingerülten. Ránéztem és tudtam, hogy legszívesebben szétverné Fernandot. És bár azt akartam, hogy a párom velem legyen most mégis jobb döntésnek tűnt, hogy egyedül beszéljek a volt vőlegényemmel.
-Megyek mindjárt.-néztem Sebre.
-Legyen.-bólintott és megpuszilta a homlokom, majd Tommihoz sétált.
-Szóval?
-Nekem tényleg hiányzol.-mondta nyugodtan Fernando és közelebb lépett.
-Egy ideig te is hiányoztál nekem. De undorító, amit csináltál!-léptem egy kis lépést hátra.
-Az elején még tényleg csak színjáték volt és azt akartam, hogy később szenvedj. De megváltozott minden. Már tényleg veled akartam lenni újra és most is ezt érzem. A szívem újra és újra összetörik, amikor meglátlak vele.-bökött a fejével Sebi felé.-Mindennap nálam van ez.-vette elő a zsebéből a gyűrűt, melyet az esküvő után viseltem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése