A csütörtök este a Red Bull vacsorájával zárult, ahol természetesen Mark is megjelent…
-Sziasztok!-jelent meg az ausztrál nagy mosollyal az arcán, aztán rám nézett és elvigyorodott. Nem értettem a reakcióját. Ő talán még nem tudja? Bizonyára nem tudja, hogy összejöttem Sebbel. Azt meg végképp nem tudhatja, hogy tudom miben mesterkedtek Fernandoval. Mark velem szembe ült le. Sebire pillantottam, aki nyugtatóan megsimította a combomat az asztal alatt. Amíg a vacsorára vártunk elkezdődött a kötetlen beszélgetés. Az asztal egyik felében Christian viccelődött néhány mérnökkel, a másikban pedig Helmut Marko mesélte el egyik gyerekorri történetét – amit már lehet, hogy sokszor hallottak az asztalnál ülők, mégis kitűnő örömmel és lelkesedéssel fogadták. Az asztalnál három ember ült teljesen csendben – Seb, Mark és én -, nem akartunk más beszélgetésébe pofátlanul belehallgatni, inkább tovább ültünk így hárman. Sebbel váltottunk pár szót, de nem voltak igazán lényegesek. A kínos csendet hármunk között Mark törte meg.
-És mi újság?-kérdezte nagy vigyorral az arcán. Micsoda sablonos kérdés. Máskor simán rávágom, hogy semmi. Most viszont tudtam volna mesélni neki… Mesélni?! Inkább szépen leordítani a fejét és tartani neki egy rövidebb beszámolót az erkölcsről és az őszinteségről.
-Semmi.-vágtam rá flegmán, és kortyoltam a narancslémből. Az ausztrál Seb felé fordult, aki megvonta a vállát, miszerint semmi közölni valója sincs.
-Akkor ebből se lesz pletyka.-mosolygott kedvesen.
-Miért vagy ilyen?-pillantottam Markra újabb pár perces csend után.
-Milyen?-kérdezte, miközben sejtelmesen mosolygott.
-Ilyen kedves, nyugodt…-soroltam a jelzőket.
-Nem lehetek kedves egy jó barátom volt kedvesével és a csapattársammal?-mosolygott tovább. Szinte már zavarba jöttem annyit mosolygott az elmúlt percekben. Tényleg nem értettem mire akar ezzel a viselkedéssel kilyukadni, de hidegen hagyott.
-De lehetsz, csak azt hiszem, mi konkrétan nem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy barátságos csevejt folytassunk egy vacsorán.
-Nem vagyunk olyan jóban? Hát akkor változtassunk rajta.-vágta rá.-Lehet, hogy a későbbiekben többet fogunk találkozni…
-Ezzel mire célzol?-kérdezte Seb.
-Sose lehet tudni… Lehet, hogy Riya egyszer újra összejön Fernandoval és akkor többet találkozunk. Lehet, hogy egyszer szomszédok leszünk vagy a Red Bullnál fog dolgozni. Az élet kiszámíthatatlan!
-Egy dolog azonban biztos.-mosolyogtam rá, miután röviden végig gondoltam az elmúlt néhány évemet.
-Micsoda?-mosolygott.
-Az, hogy valakik sohasem változnak meg. Mindig lesznek olyanok, akik szemtelenül átverik, becsapják a másikat. Eközben ők jót röhögnek az átvert emberen és azt gondolják, de jó kis tréfa volt.
-Igen, ebben teljes mértékben igazad van.-bólintott, jelezve ezzel, hogy egyetért.-Én sosem tennék ilyet.
-Persze Mark. Mi tudjuk, hogy rendes ember vagy.-vágta rá álszent mosollyal Seb és rám nézett, bőszen bólogattam. Nem sok hiányzott, hogy hangosan felröhögjek ezen, de tartottam magam. A vacsora számomra ilyen és hasonló hangulatban telt, amikor Markkal beszélgettem. Hogy egyesek milyen pofátlanul képesek hazudni? Még hogy ő sose lenne képes arra, hogy megbántson másokat… Pedig nyilvánvaló ő volt az egyik ötletgazda a Verjük át Riyát, úgy se fog rájönni és röhögünk egy nagyot rajta akcióban. Forrt bennem a düh, a kezeimben már ökölben voltak Mark hazug mondatai miatt. Amikor elfordította a fejét vagy épp mással beszélgetett legszívesebben áthajoltam volna az asztalon, hogy lekeverjek neki egy jó nagy pofont. Újdonsült párom rögtön észrevette, hogy milyen ingerült állapotban vagyok, így a desszert után néhány perccel bejelentette a távozásunkat – fáradtságra hivatkozva.
-Oh, csak kerüljön még egyszer a szemem elé azzal az ostoba, hazug képével!-morogtam, miközben elhagytuk az éttermet.
-Nyugi, kicsim.-simogatta a derekamat, miközben elértünk az autóig. Kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam, körbement, majd ő is beszállt. A szállodáig vezető úton csendben gondolkodtam.
Kicsim? Akármennyire is mérges voltam Markra – és természetesen Fernandora is – Seb rövid mondatának utolsó szava teljesen kizökkentett az előbbi helyzetemből. Már nem az járt az eszemben hogyan állhatnék bosszút a két férfin, hanem az, hogy Sebastian ezt, hogy mondta ki. Teljes véletlenül, ösztönösen kicsúszott a száján vagy tervezte, hogy máris elkezd becézgetni? A szívem hevesen kezdett dobogni a szó hallatán, nekem ez felért egy szeretlekkel. És olyan kedvesen és édesen mondta ki, hogy attól teljesen elolvadtam.
Amikor a tavalyi évben megismertem Sebit nem igazán tudtam hova rakni. Az első pillanattól kezdve csak a kedves fiatal srácot láttam benne, aki kerüli a lányok közelségét és inkább messziről csodálja őket. Semmi mélyebb gondolatom nem volt vele és a szerelmi ügyeivel kapcsolatban. Aztán megismertem az akkori barátnőjét, Hannát, akivel úgy viselkedett, mint egy igazi szívtipró, vagy mint a szőke herceg a mesében, akinél nincs jobb a világon. Akkor kezdte el kicsit megmozgatni a fantáziámat – és bár elvoltam jegyezve mégis szívesen kerestem a társaságát. Ekkor lettünk igazán jóba. Már nemcsak a tehetséges, visszahúzódó pilótát láttam benne, hanem azt az embert is, aki bármikor kiáll a szerettei mellett és hihetetlenül céltudatos. A legjobb barátaim egyike lett a csodás humorával és azzal, hogy minden bajomat elmondhattam neki.
És amikor februárban betoppantam hozzá, így álltam az egész helyzethez. Egy remek baráthoz készültem, aki a megismerkedésünk után mindig mellettem állt. Ám ez a barátság hamar átfordult mélyebb érzelmekké. Megint egy új oldalát ismerhettem meg. Az eleinte csendes jó barátom teljesen megnyílt előttem, alig lehetett befogni a száját. Folyton tud valami érdekeset mondani vagy valami olyan ökörséget, amitől padlót fog az ember. A mondanivalója, a humora, az ellenállhatatlan mosolya csak apró tulajdonságok egy olyan emberből, aki mindennap valami újat tudott nekem mutatni magából. Talán épp ezért is szerettem bele. Változatos, mégis mindig ugyanolyan. Mindennap, minden pillanatban ugyanolyan tökéletes.
A gondolatmenetemet azzal szakította félbe, hogy kinyitotta a kocsiajtót a hotel előtt.
-Megérkeztünk!-mosolygott. Szótlanul szálltam ki az autóból és egészen addig nem szóltam, amíg fel nem értünk a szobánkba.-Van valami baj?-kérdezte, miután bezárta a szoba ajtaját.-Már mint a mostani dolgokon kívül? Vagy Mark?
Kedves mosollyal az arcomon megráztam a fejemet.
-Egész úton egy szót sem szóltál. Biztos nincs baj?-simította meg az arcomat aggódva.
-Egészen biztos.-válaszoltam és a hajába túrtam.-Csak elgondolkodtam.
-Micsodán?
-Amikor elhagytuk az éttermet azt mondtad, hogy kicsim.
-Ja, izé…én csak…-habogott.-Sajnálom.-közölte vörös arccal, mire halkan felnevettem.-Én…én nem akartalak máris becézgetni, csak tudod… Én… Hát ö…
-Ilyenkor olyan édes vagy.-hajtottam a fejemet a bal vállamra mosolyogva.
-Én…-dadogott tovább, miután fél perces szünetet tartott és mélyen a szemembe nézett.
-Ha arra célzol, hogy haragszok-e a válaszom nem.-hajoltam közelebb hozzá és megpusziltam a száján, majd szorosan hozzábújtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése