U.i.: Esetleg... de csak ha nagyon akarjátok, ma dobhatok fel még egyet. ;)
Hétfőn elrepültünk Barcelonába a szüleimhez, szerdán reggel pedig Svájcba az otthoni dolgokat elintézni. Sebastian szülinapja szombatra esett és mindenképpen haza akart repülni Heppenheimbe, mert régen járt otthon és a szüleivel és a testvéreivel se most találkozott.
-Hazarepülsz velem holnap Németországba?-kérdezte csütörtök este vacsora közben.
-Nem akarok zavarni. Meg nem tudom, hogy a szüleid is hogy viselnék, hogy veled tartok és ott lakok velük néhány napig…-magyaráztam két falat közt. Igazából szívesen vele tartottam volna, de tényleg nem akartam megzavarni a családi idillt. Seb viszont máshogy látta a helyzetet.
-De hogy zavarnál! Ráadásul a szüleim ismernek és szeretnek és régen láttak!-fejtegette tovább a témát. Kicsit elbizonytalanodtam ezzel a dologgal kapcsolatban. Végül is tényleg ismerem a szüleit, a testvérei közül csak az öccsét, őket még a tavalyi futamokkor ismertem meg. És tényleg nagyon jól kijöttünk.-Kérlek!-pislogott rám a gyönyörű szép kék szemeivel. Nem tudtam neki ellenállni, elmosolyogtam, de még mindig nem válaszoltam.-Az lenne a legszebb szülinapi ajándék, ha hazajönnél velem! És Veled és a családommal tölthetném a születésnapomat!
-Veled tartok.-válaszoltam mosolyogva. Felpattant a székről és odajött hozzám, hogy megölelhessen. Lehajolt és rögtön megéreztem az illatát, ahogy előbb a szemeinek, most az illatának nem tudtam ellenállni. Az arcát nem értem el, ezért a nyakát pusziltam meg, amitől kicsit kirázta a hideg, láttam a karjain.
-Ugye tudod, hogy most szívem szerint megcsókolnálak?-súgta a fülembe, amitől viszont engem rázott ki a hideg. A szívem megint utat engedett a csábításnak és egy fikarcnyit se éreztem azt, hogy Fernandoval lennék. Persze az eszem tudta, hogy még mindig Nandoé a szívem egy kis darabja. De már úgy éreztem, hogy nem érdekel az a kis darab és le tudom győzni, ha átadom magam annak a szenvedélynek és vonzalomnak, ami a némethez köt.
-És mi gátol meg benne?
-És mi gátol meg benne?
-Hát…-nézett rám. Tudtam, hogy ő is a spanyolra gondol.
-Egy fél percre te is el tudod feledni, nem?-túrtam a hajába.
-Legyen, ahogy Te akarod.-csókolt meg szenvedélyesen, majd visszaült a helyére és a villájával kezdte piszkálni a tányérjában lévő ételt.-Én teljesen össze vagyok zavarodva.
-Tudom.-sóhajtottam fel.
-Egyik nap miatta vigasztallak, másnap meg már azt akarod, hogy csókoljalak meg. Én…
-Seb, én tudom és…
A tányéromat beleraktam a mosogatóba, gondoltam, majd később elmosom, neki dőltem a konyhabútornak.
-Riya! Én ezt már nem tudom kezelni. Ez… néha teljesen kikészít.-tette ő is a tányérját a mosogatóba. Nagyokat sóhajtottam, hol a lábamat, hol Seb csodálatos szemeit néztem. Nem tudtam mit mondhatnék és Ő se. Elgondolkodtam, de fáradt voltam és egy épkézláb mondatot se tudtam mondani. Csak álltam Sebastiannal szemben és egyetlen dologban voltam biztos. Abban, hogy nem akarom őt elveszíteni. Az együtt töltött hónapok után nem tudnék nélküle élni. Nagyon megszerettem, és ha csak rágondolok mosolyognom kell. Addig-addig gondolkoztam ezen, míg el nem tört a mécses. Úgy látszik az utóbbi hónapok sírásai nem voltak elegek a szívemnek és a lelkemnek. Felszaladtam a szobámba, becsuktam az ajtót és ledobtam magam az ágyra, a fejemet az egyik párnába szorítottam, hogy én is alig halljam mennyire sírok. Nem sokáig maradtam egyedül, Seb pár pillanattal később kopogott az ajtón, majd bejött. Leült az ágyra és a hátamat kezdte simogatni.
-Remélem nem baj, hogy bejöttem.-motyogta, válaszként megráztam a fejemet. A simogatásával megnyugtatott annyira, hogy mondani tudjak valamit. Felültem, neki támaszkodtam az ágytámlának, a lábaimat kinyújtottam.
-Már úgy utálom magam. Olyan, mintha döntenem kéne, pedig egyértelmű, hogy nem kell, mert Téged szeretlek. Csak valamiért olyan nehéz elhinni, hogy újra boldog lehetek. És úgy utálom már azt is, hogy mindig ezzel jövök, és nem tudok túllépni ezen a hülyeségen. Holott nyilvánvaló, hogy minden percben veled lennék, nem pedig vele. Csak ezt valami kis hülye rész bennem nem képes elviselni. Elegem van már. Veled akarok lenni és kész. Soha többet nem akarok rá pasiként gondolni, azt is el akarom felejteni, hogy valaha az életem része volt. Te kellesz, és ez volt az utolsó bizonytalanságom. Befejeztem, nem akarok a bennem élő kisördöggel harcolni érted. Ez elég őrülten hangzott most. De akkor is Téged szeretlek a világon a legjobban.-hadartam el és megint sírni kezdtem. Seb szorosan magához húzott, a fejemet a mellkasába fúrtam.
Akkor jött ki rajtam az igazi feszültség, amit a hónapok alatt összegyűjtöttem. Tudtam, hogy eljön ez a pont, de nem tudtam mikor. Tudtam, hogy kell egy ilyen kiborulás a részemről, hogy végre túllépjek mindenen, ami felhalmozódott bennem. És bár hihetetlen, de régen elhunyt barátomon is csak ekkor léptem túl teljesen.
-Csss!-nyugtatott.-Most már tényleg minden rendben lesz, hidd el! És megérdemled, hogy boldog legyél, jobban, mint bárki más ezen a világon.-simogatta a hajam.
-Köszönöm, hogy kiálltál mellettem végig és, hogy elviselted a folyamatos hangulatváltozásaimat.-mosolyogtam rá.
-Szeretlek!-csókolt meg. Végül az ölelésében nyomott el az álom…
Végre úgy éreztem, hogy minden nyugodt lesz körülöttünk és én is jobban el tudok majd lazulni. Most már Sebastian is teljes mértékben a versenyekre tud koncentrálni és folytathatja a harcot a bajnoki címért. Nekem pedig csak annyi dolgom lesz, hogy támogassam, szurkoljak Neki és Vele legyek, amennyit csak tudok. És, hogy… ÚRISTEN! Holnap találkozok a szüleivel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése